A kiégés (burnout) járványszerű terjedése sorra szedi áldozatait, mégis egyéni gondként, személyes problémaként fogjuk fel. Hogyan gyökerezik a „mentálpestis” a neoliberális kapitalizmusban? Miért individualizáljuk és pszichologizáljuk társadalmi-gazdasági berendezkedésünk e betegségeit? Hogyan tárhatók fel rendszerszerű gyökerei?

Az elmúlt években a kiégés mind szélesebb körben vált pusztító betegséggé. A szembeötlő bajok – fásultság, kiábrándultság, levertség, cselekvésképtelenség, motiválatlanság, lemondás – kezelésére hagyományosan „pszichotudásokat” mozgósítunk. E rendellenességek a pszichotudományok képviselőinek asztalára kerülnek, a vonatkozó szakemberek, főként pszichológusok és pszichiáterek illetékességi körébe tartoznak. A legtöbb kérdést is ők kapják.

 Akit a kiégés szele már meglegyintett, de még hajtja a mókuskereket, izgatottan kérdezi: hogyan kerülhető el? Aki már kiégett, és ez tudatosul is benne, már csak fásultan morog: mit lehet vele kezdeni?

A kiégés oka a túlzott érzelmi igénybevétel, az idegrendszer túlterhelése, a túlmunka és a túlhajszoltság. Következménye hosszabb igénybevétel után jelentkezik krónikus kimerülésként. Kialakulásához nagyban hozzájárul, ha áldozata nem ismeri fel idejében a veszélyt, és még akkor is pörgeti a mókuskereket, amikor azzal már éppen kimeríti érzelmi erőforrásait, túlterheli lelkierejét.

Az ilyen módon túlfeszített pszichés apparátus a kiégéssel bosszulja meg a gondatlanságot. Negatívba fordítja mindazt a lelkesültséget, reményt és tetterőt, amit a korábbi fázisban jutalom nélkül befektetett. Ahogyan például sportsérülések esetén a test adja fel a küzdelmet a fizikai túlterhelés miatt („ína szakadtáig hajtott”), úgy a kiégés esetében a túlhasznált psziché mondja fel a szolgálatot, és válik működésképtelenné.

A kiégett embert reménytelenség, cselekvésképtelenség, fásultság és végtelen kiábrándultság szállja meg.

Kritikai pszichológia

Társadalmi-gazdasági berendezkedésünk betegségeit jobbára egyéni problémákként kezeljük. Engem is fenyeget, neked is volt már, őrá is pusztítóan hatott. Egyéni, személyes problémaként fogjuk fel, és – ahogyan szokás – pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordulunk vele. A felelősség is a megbetegedett egyénre hárul.

„Egyéni szociális probléma” – mondják erre csúfolódva olykor ma is, elfedve, hogy az ellentmondást: ha valami szociális, akkor miként lehetne egyéni? Marad viszont a lesajnálásban rejlő elmarasztaló ítélet: „ez a te bajod”, úgyhogy „oldd meg magad, ahogy tudod”^[1], „Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, mindenkinek magának kell megküzdenie saját, személyes problémáival.” – Így tudjuk.

„Pedig tulajdonképpen milyen abszurd gondolat (…), hogy bármilyen problémát »egyéninek« tekintsünk, amely valójában milliókat érint”?

Nyolc éve ezt a kérdést tette fel a hazai kritikai pszichológiai kezdeményezés két képviselője, Máriási Dóra és Vida Katalin^[2]. Merthogy szemlátomást rendszerproblémákkal állunk szemben, amelyek ugyanakkor teljes természetességgel individualizálódnak és pszichologizálódnak. A látszólag egyéni (lelki) bajok közös okai, a személyesnek tűnő (pszichés) gondok rendszergyökerei elsőre nem is látszanak. Az okok rejtve maradnak, a gyökereket elfedi a talaj.

A feltárásukhoz a szokásosnál mélyebbre kell ásni, és szélesebb perspektívára, a kritikai társadalomtudományok felé nyitott lélektanra van szükség. Kritikai pszichológiára^[3][4][5][6]. Olyan szemléletmódra, amely az egyének „készülékeiben” megjelenő „hibákat” társas, társadalmi, illetve rendszerproblémák felől értelmezi^[7].

A mentálpestis és a kapitalista realizmus

A kritikai pszichológia azonban csak az egyik szemléletmód, amely e problémakör feltárására alkalmas lehet. Egy másik a baloldali-kritikai kultúraelmélet. Ehhez nyújtanak remek példákat Mark Fisher elemzései, különösen pedig a „mentálpestis” fogalma. Fisher olyan mentális zavarokat, pszichés gondokat sorol ide, mint a krónikus stressz, a kiégés és a depresszió^[8].

Vagyis olyanokat, amelyek éppen az elmúlt négy-öt évtizedben harapóztak el. A mentálpestis is járványszerűen terjedő társadalmi patológia. Ugyan ki gondolná, hogy a pestis valaha „egyéni betegség”, „személyes gond”, „individuális probléma” lett volna? Pláne ki gondolna ilyesmit Covid-járvány sújtotta világunkban?

E mentális zavarok a kapitalizmus ellentmondásaiból, bizonytalanságából, túlhajszoltságra ösztönző, kínzó működéséből fakadnak^[9]

Fisher gondolatainak különös súlyt és szomorú aktualitást adott, hogy első hazai megjelenései egybeestek váratlan és korai halálával. Tragikus hirtelenségével esete önmagában is felhívta a figyelmet az általa tárgyalt problémák mélységére^[10][11][12]. Fisher ugyanis maga is súlyos depresszióval küzdött, mielőtt 2017. január 13-án, 48 évesen, önkezével vetett véget az életének^[13][14][15]

Kapitalista realizmus című, nemrég magyar fordításban is megjelent remek könyvében Fisher feltette a kérdést:

„Mi lenne, ha e rohamosan terjedő mentálpestist a kapitalizmus lényegi diszfunkcionalitásának látványos tüneteként közelítenénk meg, amely jelzi, hogy milyen súlyos árat fizetünk azért, hogy fenntartjuk róla az egyetlen működő társadalmi rendszer képzetét?”^[16]

Így is tett: a pszichés bajokat a kapitalizmus rendszerszerű ellentmondásainak látványos tüneteként értelmezte. Egy sor fogalma segít megvilágítani a mentálpestis különböző oldalait és megjelenési formáit.

• Itt van például a „depresszív hedonizmus”, amikor az illetőt az élvezetre törekvésen kívül már semmi más nem mozgatja meg.
• Vagy a „reflexív impotencia”, egyfajta képtelenség a cselekvésre. Nincs tettereje, noha tudatában van annak, hogy a rendszer ellene dolgozik. E reflexió mégsem a cselekvés irányába lendíti, hiszen azt is „tudja”, hogy nem tehet semmit a fennálló viszonyok ellen. Legalábbis így tudja^[17]
• És az eredmény, a „kapitalista realizmus”, miszerint könnyebb elképzelni a világvégét, mint hogy valaha megérjük a kapitalizmus összeomlását.

Pszichopolitika, kiégés és cselekvésképtelenség

Fisher mellett jó példával szolgálnak a tőkés rendszer működésében gyökerező, mégis az egyének „készülékeiben” láthatóvá váló „hibákra” a dél-korai származású német filozófus, Byung-Chul Han elemzései is. Főképpen a Kiégés társadalma és a Pszichopolitika című zsebkönyvei^[18][19].

E két kis kötet magyar nyelvű megjelenése előtt és közben megjelenő hazai ismertetések is a belsővé tett elnyomást, az eltanult önkínzást, a személyessé váló önkizsákmányolást emelték ki^[20][21][22]. Mint Han írja az immár magyarul is megjelenő Pszichopolitikában,

a neoliberális kapitalista rendszer „…a kimerülés korát vezeti be. Most a pszichét zsákmányolják ki. Így ezt a kort olyan pszichés megbetegedések kísérik, mint a depresszió vagy a kiégés.”^[23]

Vagy A kiégés társadalmában:

„A depresszív egyén panasza – semmi sem lehetséges – csak egy olyan társadalomban fordulhat elő, amely azt hiszi, hogy semmi sem lehetetlen. Aki többé nem képes képesnek lenni, az destruktív önvádba és -pusztításba menekül.”^[24]

Han megfogalmazása – „nem képes képesnek lenni” – épp a kulcsmozzanatra tapint rá. Erre helyezi a hangsúlyt Anne Helen Petersen, amerikai médiakutató és újságíró is 2020-ban megjelent, Can’t Even: How Millennials Became the Burnout Generation^[25]. Talán ennek népszerűsége, Horváth Bence korábbi remek írásához hasonló, kiugró olvasottsága vezetett oda, hogy Petersen könyve hamarosan magyarul is megjelent az Athenaeum Kiadó gondozásában – Jöttünk, láttunk, elegünk van: A fiatal felnőttek és a kiégés címmel^[26].

A probléma: „középosztálybeli” „fiatal felnőttek” kiégése az Egyesült Államokban

Petersen könyve az ezredforduló körül született fiatal felnőttek kiégésének okait igyekszik feltárni. Vagyis olyan „milleniálok” (millennials) mentálpestisének okait, akik az Egyesült Államokban élnek, és az állítólagos „középosztályhoz” tartoznak. (bármit jelentsen is ez a kifejezés – vö. Weiss^[27]; Éber^[28]).

A könyv a fiatal felnőtt, „középosztálybeli” amerikai olvasónak szól önmagáról, a fiatal felnőtt „középosztálybeli” amerikai olvasóról. A szerző maga is egy közülük. Petersen szerint kiégésük fő oka kétségbeesett teperésük azért, hogy javítsák vagy legalábbis megőrizzék életkörülményeiket.

Egyetlen mondatba sűrítve az a milleniumiak gondja, hogy érzésük szerint soha nem fognak már olyan jól élni, mint a szüleik és a nagyszüleik. Ez pedig már nemcsak a munkásokat és a bevándorlókat, a feketéket és a spanyolajkúakat veszélyezteti, hanem a jómódú városi fehéreket is utolérte^[29].

Ettől lett probléma, hogy mindez már őket is utolérte. Sokkal többet és sokkal keményebben kell dolgozniuk, sokkal könnyebben és gyorsabban válnak túlhajszoltakká – és égnek ki.

Petersen szerint ennek egyik kulcsa az amerikai „középosztálybeli” milleniálok nevelésének (neveltetésének) sajátos módjában rejlik. Leírja, hogy az ezredforduló körül született gyermekek nagy részének közös tapasztalata szerint egész életük egyetlen végtelenül hosszú teendőlista. Kiskoruktól fogva az.

Úgy nevelték őket, hogy teendőik, elfoglaltságaik mindenkor egy előre eltervezett, tudatos építkezés lépései legyenek. Petersen „összehangolt nevelésként” („concerted cultivation”) hivatkozik e szülői stratégiára, amely kimondva-kimondatlanul születésétől fogva a gyermek majdani életrajzának építésére törekszik^[30].

Minden tevékenységnek hozzá kell járulnia ahhoz, hogy később egy újabb tétel lehessen a majdani önéletrajzban. Nagyon pontosan beosztott idő, állandó felnőtt felügyelet, a készségek és képességek tervszerű fejlesztése, különóra, zene, sport.

Még a pihenés és kikapcsolódás is befektetés (kapcsolatok, ismeretek, kompetenciák, tapasztalatok megszerzésébe és ápolásába). Minden perc számít, minden alkalmat meg kell ragadni, hogy helyesen felhasználva, azaz befektetve, nyereséget hozzon. A befektetett időnek, energiának és pénznek meg kell térülnie. A tőkének fialnia kell.

Tulajdonképpen újra kimarad a gyermekkor, újra „kis felnőtteket” nevelnek. A gyermek ugyanis befektetés – egy élethosszig tartó beruházás alanya, tárgya és eszköze egyben. Nincsen magára hagyatottság, felhőtlenül elrepülő órák, kibújás a felnőttek felügyelete alól. Vagy ha mégis van, akkor az is gondosan megtervezve és a napirendbe illesztve: pénteken délután 4 és 6 között spontán jókedv, móka és kacagás!

A felnőttek állandóan ott köröznek a befektetésként felfogott csemeték feje fölött – ők a „helikopterszülők”.

A játék, a szabadidő-eltöltés is csak akkor engedélyezett, ha fejleszt, ha egy hosszabb távú befektetés része. Mindebben egyszerre jelenik meg valamiféle túlféltés és a túlontúl észszerűsített nevelés módja – és napi rutinja.

• Egyrészt a túlzott aggodalom (a kulcsos gyerekek a szülői felelőtlenség szimbólumaivá válnak). Egy-egy tragikus eset (eltűnt vagy idegenek által bántalmazott gyermek ügye) után a felnőttek világa szigorúan összezár: mindig kell, legyen valaki, aki felügyel, ellenőriz, őrködik és felelősséget vállal.
• Másrészt a hiperracionalitás: a gyerekeket csak olyan hatások érhetik, amelyek segítik jövendő, fényes karrierjét, támogatják az ismeretek, a képességek és a kapcsolatok folyamatos felhalmozását.

A gyermek itt a befektetések tárgya – nem ismerős ez valahonnan? „Versenyistállók”, „elitiskolák”, „tudástőke”, „kapcsolati erőforrások”, „vállalkozó én”^[31]. Ez az emberierőforrás- (vagy humántőke-) szemlélet veleje.

A gyermek, az ember lényegében egy tőkeforma (vagy maga a tőke), amivel jól kell sáfárkodni, és ami profitot kell hajtson. Haszonnal kell járnia. A tőkelogikához idomított emberi viszonyokban a cél a hozam maximalizálása. Ehhez pedig az örömök és a kielégülés elhalasztásán, valamint a kemény munkán keresztül vezet az út.

We Have Never Been Middle Class (Sohasem voltunk középosztálybeliek) című remek könyvében Hadas Weiss magát a „középosztálybeliséget” is a befektetésekre alapozott önrendelkezés kapitalista ideológiájaként határozza meg. Akkor és attól „középosztálybeli” valaki, hogy folyamatos és sokirányú beruházásaira alapozza a jobb élet reményét. Vagyis a jelen, de még inkább a jövő önrendelkezését – jólétét és szabadságát.

Mivégre e beruházásközpontú élet? A célja nem más, mint a „középosztálybeliség” (illúziójának) fenntartása. Azért kell a gyerekeket így nevelni, hogy ők is elérhessék-megtarthassák azt az életnívót, amit a szülők és a nagyszülők már egyszer elértek-megtartottak. Kedvezőbb (világ)gazdasági időszakban, azaz például a második világháborút követő felívelés korszakában, amikor az Egyesült Államok a kapitalista világrendszer globális hegemónjává emelkedett, mindez még nem igényelt ilyen koncentrált tőkebefektetést. A „középosztálybeli” pozíciók megszerzéséért, illetve megtartásáért sem kellett ilyen kemény versenyben helytállni.

A bőség napjainak azonban egyszer s mindenkorra vége. A szűkülő erőforrásokért, a „középosztálybeli” pozíciókért immár jóval kiélezettebb a küzdelem.

A szülők aggodalmai végeláthatatlanok: vajon képesek vagyunk elég jó feltételeket teremteni a gyermekünknek? Vajon elég jó család vagyunk? Vajon én magam elég jó apja/anyja vagyok? Vajon bejut majd a jó iskolákba? Onnan felveszik majd a jó egyetemekre? Talál majd magának jó állást? Lesz majd jó fizetése? Lakhatása? Párja? Családja? És vajon ő elég jó feltételeket teremt majd a saját gyermekeinek?

E kétségbe ejtő kérdések és aggodalmak az alapjaiknál fogva alakítják át mindazt, amit a párkapcsolatokról, házasságokról és a szülőségről gondolunk. És ahogyan mindennek fényében cselekszünk.

A gyereknek a „középosztálybeli” elvárások szerint például egyetemre kell mennie – mindenáron –, mégpedig valamilyen jó egyetemre. Ehhez egy amerikai magánegyetem esetében a szülőknek sokszor már a gyermek születésétől fogva takarékoskodniuk kell.

Csakhogy nem elég jó jegyeket kell szereznie a gyereknek – jó skilleket is ki kell alakítani benne. Jó kapcsolatteremtő készséget, asszertív kommunikációt, megnyerő modort, elbűvölő megjelenést, lehengerlő tárgyi tudást, sportos alkatot, pozitív életszemléletet, megoldásközpontú mentalitást. Ezeket mind-mind ki kell alakítani bennük – és persze adminisztrálni is kell mindent.

Amiről nincs igazolás, dokumentum vagy legalább egy fotó, az meg sem történt. Különórák, nyári táborok, önkéntesség, aktivizmus, jótékonykodás, versenyek, rendezvények, fellépések, előadások. Mindenről legyen papír, hogy ott volt, elindult, végigcsinálta, teljesítette, elvégezte, megnyerte.

És legyen róla facebook-poszt és insta-sztori, a szülők jó szülőségének bizonyítékaként! A siker e bizonyítékai átmenetileg enyhet adhatnak a folyamatos hajtásban. („A gyerekem sikeres, látod? Szóval igenis jó anya vagyok!” „A fiam megnyerte, ott voltam, én fotóztam, látod? Igenis, jó apa vagyok!”) Aztán másnap reggel kezdődhet minden elölről.

Már hogyan lehetne ezt a hajszát túl korán kezdeni? Aki lemarad, kimarad! Tervezzük meg a gyerekek életét egyetlen, hatalmas CV-fejlesztési projektként!

És ha a fiatal az érettségit és a nyelvvizsgákat is letette, az egyetemre is felvették, el is végezte, a gyakornoki pozíciót is megszerezte – nos, akkor sincs vége. A gyerekek felnövekedve, fokról fokra döbbennek rá, hogy az elvégzendő feladatok listája sohasem ér véget. Minden kihúzott tétel után egy (vagy két) új tétel jelenik meg a listán. A folyamatos munka, az állandósult befektetés sohasem éri el a végső célját (mert nincsen végcél, csak mérföldkövek, már elértek és még elérendők).

A hétvégéken is dolgozni kell, ünnepnapokon és a szünetekben is meg kell ragadni a lehetőséget, hogy a szintúgy robotoló versenytársakkal szemben némi előnyre tehessünk szert. Az eredmény a folyamatos munka, az állandó túlhajszoltság, ami sohasem jutalmaz meg valódi kielégüléssel, nyugalommal és elégedettséggel. Lifelong learning, lifelong working! Élethosszig a befektetések és a haszonmaximalizálás szolgálatában!

(Ön)kizsákmányolás és (ön)elnyomás a szép jövő érdekében. Tőkefelhalmozás (önmagunk) kisemmizés(e) által.

Mindenki csak jót akar, nem kétséges, de ez már aligha nyújt vigaszt. A kiégés felé vezető út – akárcsak a szakadék felé vezető – mindig jó szándékkal van kikövezve.

A végeredmény egy közös tőről fakadó betegség, egy rendszerprobléma (a mentálpestis), aminek kollektív voltát elhallgatjuk, a bajokat pedig individualizáljuk és pszichologizáljuk.

Úgy teszünk, mintha a probléma a kiégett dolgozókban lenne. Mintha a gond külön-külön az egyes egyénekben rejlene.

Következő írásomban megvizsgálom, hogy amit Anne Helen Petersen leír, valóban csak az amerikai „középosztálybeli” fiatal felnőttek problémája-e. Előrebocsátom: távolról sem. Mindez ugyanis nem pusztán (1) a jómódúak, az állítólagos „középosztály”, nem kizárólag (2) az Egyesült Államok, és nem is csak (3) a centrum, pláne nem csak (4) az ezredforduló körül született fiatal felnőttek, vagyis a „milleniumiak” problémája. Inkább arról van szó, hogy a kiégés attól lett probléma, azáltal nyert létjogosultságot problémaként, hogy már a centrum (és azon belül az Egyesült Államok) jómódú fiatal felnőttjeit is elérte.

Ez az írás eredetileg az Eszmélet folyóirat 34. évfolyamának 133. lapszámában jelent meg 2022-ben a 169–185. oldalakon. Jelen változat ennek szerkesztett és rövidített újraközlése. Köszönöm Fáber Ágostonnak, hogy észrevételeket fűzött írásom jelen változatához és megosztotta velem tanácsait. Számos javaslatát elfogadtam és beépítettem írásomba.