Törökországban a gazdasági, társadalmi és szociális problémákért – bevált példákat követve – a szír menekülteknek jut az első számú bűnbak szerepe. A jelenség aligha lenne érthető Erdoğan Szíriával kapcsolatos manővereinek ismerete nélkül. A török kormányzat a jelek szerint ráébredt, hogy a közel 4 millió szír menekültet csak akkor tudja visszaküldeni a hazájába, ha kibékül esküdt ellenségével, Bassár el-Aszad szír elnökkel.

Erdoğan és Aszad kapcsolata 2011 tavaszáig kimondottan baráti volt. Az arab tavasz kezdetén azonban nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire különbözőképpen látják Szíria és – egészében – a Közel-Kelet jövőjét. A nemzetközi sajtó itt is a Tunéziához és Egyiptomhoz hasonló demokratikus rendszerváltást vizionált, viszont a valóságban a kezdeti tüntetések után a radikális iszlám révén szerveződő csoportok vették kezükbe az Aszad-ellenes felkelés irányítását.

Történt ugyanis, hogy a kezdeti koncessziók (az 1963-tól érvényben lévő vészhelyzet feloldása, az internetes cenzúra eltörlése, a kurdoknak adott állampolgárság) után sem csillapodó – sőt egyre intenzívebb erőszak láttán kénytelen volt a hadsereghez fordulni. Aszad mögött egyedül Oroszország, Irán és a Hezbollah állt, vele szemben pedig az USA, Törökország és az Öböl-menti gazdag arab államok sorakoztak fel, amelyek nem sajnáltak dollármilliókat a különböző lázadók csoportok fizetésére, képzésére és fegyvereire költeni.

Viszont óriási hiányosságnak bizonyult, hogy nem volt semmilyen ernyőszervezet, amely összefogta volna a különböző csoportokat és kialakított volna valamilyen víziót arra, hogy hogyan lehetne a rendszert megdönteni, és mi jöhetne utána. Az persze egyre inkább látszott, hogy csak és kizárólag radikális és iszlamista csoportoknak van esélye a hatalom átvételére. Erdoğan, aki kimondottan jó kapcsolatban áll a radikális szunnita pán-arab Muszlim Testvériséggel, nemcsak anyagilag, de diplomáciai eszközökkel is segítette (Katarral egyetemben) a csoporthoz köthető szír lázadókat. Ahogy Aszad alatt kezdett a talaj forróvá válni, Erdoğan 2012 őszén kijelentette, ha Allah is megsegíti szír testvéreit, akkor hamarosan velük együtt fog imádkozni a damaszkuszi Omajjád mecsetben.

Erdoğan egyébként a többi Aszad-ellenes államhoz hasonlóan úgy kalkulált, hogy valamelyik szunnita csoport fogja végül bevenni Damaszkuszt, ami reálisnak is tűnt 2012 utolsó hónapjaiban, amikor a főváros keleti elővárosai szép sorjában lázadó kézre kerültek.

Közben 2012 nyarán történt azonban valami, ami az Aszad-ellenes koalícióban egyedül Törökországot zavarta, de azt nagyon: amikor Aszad egyre több ellenállási gócponttal találta szembe magát, a stratégiailag fontos területek védelmét stabilizálnia kellett, ezért elkezdte a hadsereget a nagyobb lakossággal rendelkező, elsősorban nyugati városokba átcsoportosítani, aminek fontos taktikai lépése volt a keleti területek kvázi átengedése a kurdoknak.

Aszad valószínűleg úgy kalkulált, hogy az ellene kialakult koalíciót úgy tudja a legegyszerűbben gyengíteni, ha azokat a területeket, amelyeket ő már nem képes védeni, átengedi legfőbb riválisa ősellenségének a kezére.

Ezt követően Kelet-Szíriában a dzsihadista csoportok egyre magabiztosabbá váltak, amelynek legextrémebb szereplői az ISIS (Iszlám Állam) és az Al-Kaida helyi leányvállalata, az an-Nuszra Front  lettek. Abu Bakra al-Bagdadi megpróbálta a két legerősebb dzsihádista csoportot ellenőrzése alá vonni, de az an-Nuszra Front ezt elutasította. Az ISIS így elsősorban Kelet-Szíriában tevékenykedett, míg az an-Nuszra észak-nyugaton, a török határ közelében, elsősorban Idlib és Aleppó tartományokban.

Fontos megjegyezni, hogy an-Nuszra és az ISIS bár egymás vetélytársai voltak a hatalmi vákuum betöltésének céljával, ideológiájuk és tevékenységük nagyon is közel esett egymáshoz. Az ISIS bár kegyetlenségben nem lépett túl a Nuszrán, mégis sikerült nemzetközi hírnevet szereznie elsősorban azáltal, hogy brutális kivégzési videóiban gyakran nyugati újságírók, önkéntesek és munkások szerepeltek áldozatokként.

A média és a nemzetközi politikai közösség mindeközben szemet hunyt a Nuszra hasonló terrorja felett. Ők az ISIS-hez hasonlóan rengeteg félreirányított nyugati fegyvert szereztek, áldozataik elsősorban szírek voltak, illetve Törökország védelme alatt álltak. Az ISIS nemzetközivé váló terrorja viszont bevonta az USA-t is a háborúba, ám Obama tisztában volt azzal, hogy a Timber Sycamore hadművelet – ami az Aszad-ellenes lázadók támogatását jelentette – teljesen csődöt vallott, és sok esetben a kedvezményezettjei közvetve vagy közvetlenül a dzsihádista csoportok voltak, így muszáj volt új partnerek után nézni.

A Kelet-Szíriában létrejött kurd Rojava államalakulat pedig nem csak határos volt az ISIS által kontrollált területekkel, de a kurdok bizonyították is, hogy egyrészt nem félnek harcolni, másrészt nekik is létkérdés volt az Iszlám Állam eltüntetése a föld színéről, így adta magát az új koalíció az Egyesült Államok és Rojava hadserege, az SDF között. Ebből mindkét fél csak jól jöhetett ki: Rojava jelentős katonai és pénzügyi segítséget kapott az USA-tól, míg az amerikaiaknak nem kellett katonákat küldeniük az Iszlám Állam ellen.

Hiszen ekkor az USA-ban még élénken élt az iraki káosz emléke, és Amerika már ekkor is viszonylag gyengülő pozíciókkal rendelkezett Afganisztánban, így Obamának meg sem fordult a fejében, hogy amerikai bakancsok tapossák az Iszlám Állam földjét. A katonai stratégia leegyszerűsítve úgy nézett ki, hogy Amerika bombázza az Iszlám Államot, a kurdok pedig a szárazföldön végzik el a piszkos munkát. A két ISIS-ellenes koalíció olyan jól működött, hogy kvázi versenyfutás kezdődött a legjobb területekért. Aszad orosz légierővel, iráni milíciákkal és a Hezbollah-val tisztította meg az Eufrátesztől nyugatra lévő területeket, az amerikai-kurd tengely pedig a folyó keleti partját.

A török kormányzat közben egyre frusztráltabbá vált, és ténylegesen először 2016-ban vonult be Szíriába. Erdoğan ekkor már arra jutott, hogy a kurdok jelenléte elég erős jogalapot biztosít az invázióra. Szíria egyik részén sikerült is kialakítani a tervezett 30 km-es határmenti korridort, de sok helyen a kurdok keresztülhúzták a törökök számításait. Erdoğan vélhetően arra számított, hogy 2016 végén, közvetlenül az amerikai elnökválasztás előtt, Obamának és a demokratáknak kisebb gondja is lesz, mint a török invázióval való foglalatoskodás, de Donald Trump megválasztása összezavarta a korábban kialakult együttműködést. Trump választási győzelme után továbbra is támogatta az ISIS elleni hadműveleteket, de nem állt az amerikai és NATO-szövetséges Törökország útjába, amikor az a szintén szövetséges kurdokat támadta. Így a  kurdoknak nem volt más választásuk, mint északon az oroszokkal és Aszaddal szövetkezni a törökök ellenében.

Ez volt az első jele annak, hogy a kurdoknak óvatosan kell bánniuk az amerikai támogatással, ugyanis az USA már a kurdok előtt is többször cserben hagyta szövetségeseit a Közel-Keleten.

Trump fontos külpolitikai céljának azt tette meg, hogy az amerikai katonákat kivonják a Közel-Keletről, mondván az állomástatásuk túl sokba kerül az USA-nak. A terv egyik eleme a Szíriából való távozás volt, valamint az akkor még a tálibokkal történő egyezkedés az afganisztáni csapatkivonásokról. Szíriából végül nem vonult ki az USA, mert az ISIS felszámolása után talált módot arra, miként kompenzálja az elméletileg drága amerikai jelenlétet: a kurdok gyorsabbak voltak a szír kormányerőknél, amikor az Eufrátesz keleti partján lévő olajmezőkért futottak versenyt, így az olajkitermelés anyagilag is biztosította az amerikai jelenlétet. Trump aztán amerikai döntéshozókhoz képest meglepően őszintén nyilatkozott arról, hogy miért is marad végül egy amerikai kontingens Szíriában: „miénk az olaj, és meg is tartjuk, a katonák csak az olaj miatt maradnak Szíriában”. A második török invázió a kurdokat pedig még inkább közel sodorta  Aszadhoz és Putyinhoz, mivel kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy Trumpra nem lehet számítani, és őt tényleg csak a saját haszna érdekli.

Az olajmezők felszabadítása óta egyébként az olaj kitermelése meglehetősen érdekes konstrukcióban zajlik. Egy Delaware államban bejegyzett Delta Crescent Energy nevű cég végzi az olaj kitermelését, amiből a cég mellett Rojava politikai elitje is busás hasznot tehet zsebre. Ami különösen érdekes, hogy a de facto a szír állam területén fekvő olajmezőkön – egy amerikai céggel közösen termelve – a kurdok a szír kormánynak adják el az olaj nagy részét. Önmagában már az is figyelemre érdemes, hogy a szír kormány azért fizet, hogy megkapja azt, ami amúgy is az övé lenne, de ami igazán ellentmondásos az az, hogy az amerikaiak gyakorlatilag olyan szankciókat vetettek ki a szír államra, amelyek megtiltanak mindenféle energetikai üzletet, tehát nemhogy a kurdok, de főleg egy amerikai cég nem vehetne részt semmilyen olyan manőverben, ahol a szír állam kvázi üzletfélként jelenik meg.

Erdoğan időközben többször nevezte vérszomjas gyilkosnak, valamint terroristának Aszadot, először pont a kurdoknak történő területek átadásakor, de később is kijelentette, hogy teljesen elképzelhetetlen, hogy egy olyan elnöke legyen Szíriának, aki közel egymillió honfitársát ölte meg. Aszad sem válogatta meg a szavait, ha Erdoğanról volt szó, ő 7 éve lehetetlennek tartotta, hogy a török elnök abbahagyja azt a „bűnözői attitűdöt”, amivel rendelkezik, illetve nyíltan kimondta, amit amúgy sokan gondolnak, hogy Erdoğannak fontosabb a Muszlim Testvériség ideológiája, mint Törökország jóléte és stabilitása. Aszad emellett Erdoğant megalomániás neo-oszmán szultánnak is nevezte, és hozzátette, hogy Kobanit azért tudták csak hónapok alatt felszabadítani a kurdok (amerikai légi támogatással), mert Erdoğan aktívan segítette az Iszlám Államot a határ túloldaláról.

Aszad miután nagyjából felszabadította a nyugati országrészt (az északon lévő Idlib tartomány kivételével) többször is megpróbált valamiféle megoldást találni a kurd területek visszaintegrálására, de a törökök elleni közös kooperációt leszámítva elég széles maradt a szakadék a szír kormány és Rojava államszervezési elképzelései között. A kurdok többször jelezték Aszadnak, hogy ha megfelelő garanciákat kapnak, egy decentralizált Szíriába Rojava is beépíthető lenne, de a szír kormány teljesen kompromisszumképtelen volt ebben a kérdésben. Tette ezt azért, mert a kurdok a török inváziók alkalmával mindig a szír hadsereg és az orosz diplomácia segítségét kérték Erdoğan megfékezéséhez, így kvázi a kurdok jobban rá vannak utalva Aszadra, mint fordítva. Igaz ez még akkor is, ha Aszadnak így elég sokba kerül az egyébként valószínűleg jóval olcsóbban kitermelhető olajkészlet, de Aszad a kezdetektől jól látta azt, hogy csak túl kell élnie a nehéz pillanatokat, utána az idő már neki dolgozik. Ugyanis a török-kurd ellentét évtizedekkel ezelőtt kezdődött konfliktus, amihez képest a megromlott török-szír viszony átmeneti probléma, és az egyik fél kiesésével viszonylag könnyen rendezhető lenne.

A török közvélemény már évek óta a szír menekülteket okolja az ország összes problémájáért. A lakosság régóta követeli a menekültek visszatoloncolását, a probléma mindössze az, hogy a török-dzsihádista tengely által irányított Idlibben – egy Borsod megye méretű területen – hivatalos adatok szerint 3 millióan, a nem hivatalos számok alapján ennél is többen lehetnek, így oda már tényleg nem lehet több embert összezsúfolni, már csak azért sem, mert a régió infrastruktúrája és ingatlanjai alaposan megszenvedték az orosz és szír légierő bombázásait. Arról nem is beszélve, hogy a gyakorlatban ezt megkísérelni mennyire kontraproduktív lenne, ha egy esetleges támadás esetén már nemcsak a közel 4 millió visszatoloncolt, hanem a jelenleg is Idlibben élő 3 millió menekült is útnak indulna, köztük sok tízezer dzsihádista.

Erdoğan a felkelők támogatásával ugyanis nemcsak a kurdoknak intézett autonómiát a török határ túloldalán, hanem olyan szervezetekkel kényszerült együttműködni, mint a már korábban említett Al-Kaida féle an-Nuszra Front, akik újabban Hayat Tahrir al-Shamként (HTS) nevezik magukat. Erdoğan persze Aszad ellen velük kooperált Szíriában, de azért ezeket a harcosokat nyilván ő sem szeretné a szűk környezetében látni. Erdoğan így egy olyan csapdába csalta magát, ahonnan masszív arcvesztés nélkül nem igazán lehet(ne) szabadulni, de régi motoros ő már ahhoz, hogy ilyen holmi korábbi „nézeteltérések” álmatlan éjszakákat okozzanak neki.

Az elmúlt években a török ellenzék egyik alapvető külpolitikai kampánytémája a szír menekültek visszatoloncolása mellett a diplomáciai kapcsolatok újraindítása volt Szíriával. A titkosszolgálatok a két ország között már egy-két éve kapcsolatban álltak, és tavaly Erdoğan többször is jelezte, ha eljön az idő, kibékülhet a két ország. December 28-án aztán bombaként robbant a hír, hogy a szír és török védelmi miniszterek Moszkvában találkoztak. Pár nappal későbbi friss török közvélemény-kutatás pedig egyértelműen megmutatta, hogy a török választópolgárok a békülést és a menekültek eltávolítását várja leginkább a kormányzattól, ami elég egyértelmű kérés néhány hónappal a választások előtt.

Erdoğan az elmúlt hetekben többször is jelezte, hogy szívesen találkozna Aszaddal, hogy megegyezésre jussanak Szíriával kapcsolatban. Időközben az is felszínre került, hogy az oroszok tavaly már többször kísérleteztek a találkozó összehozásával, de Aszad rendre nemet mondott. Itt jegyezzük meg, hogy azért az orosz elnök nemzetközi pozícióját jól szemlélteti, hogy a szír elnök, aki gyakorlatilag orosz segítség nélkül már valószínű nem is élne, nemet tudott mondani Putyinnak, főleg egy ilyen kérdésben. Viszont Putyin sietsége érthető: egyrészt óriási diplomáciai siker lenne, ha az ő közvetlen közreműködésével sikerülne rendezni a  század eddigi legnagyobb és legvéresebb katasztrófáját. Másrészt pedig sokkal közelebb hozná Törökországot a saját blokkjához, ami akár komolyan gyengíthetné a NATO egységességét, de minimum befolyásolhatná a szövetség döntési mechanizmusát.

Az már most látszik, hogy a Korán-égetés miatt a svéd csatlakozás lekerült a napirendről, de az sem lenne meglepő, hogy ha az egész török-szír békülést a NATO-bővítés lassítása miatt erőltette volna a Kremlin. Az USA-nak itt gyakorlatilag egy lehetősége maradt, hogy előbb dobják oda a kurdokat Törökországnak, minthogy az kibékülne Szíriával, de lehet már az is túl késő lenne, ugyanis Erdoğannak egy sorsdöntő választásokon kell majd magát hamarosan megmérettetnie.

A béküléshez viszont jelen állás szerint van Szíriának egy elég komoly feltétele: Törökország kivonulása az országból.

Ez papíron talán egyszerűnek hangzik, viszont abban a pillanatban, hogy a török hadsereg elhagyja Szíriát, Aszad garantáltan megtámadja majd Idlibet, ami viszont egy újabb menekültáradattal fenyegeti majd Törökországot, és az is kérdés, hogy mit szólna ehhez a már Törökországban élő, többször említett közel 4 millió szír menekült, akiknek a nagy része elsősorban Aszad miatt nem hajlandó hazamenni. 4 millió embernek már kis hányada is komoly problémát tud okozni egy országban, és arra a legkevésbé sincs szüksége a választások előtt a török elnöknek.

A február 6-i masszív földrengések aztán még jobban meggyengítették a török elnök pozícióját. Az elmúlt időszakban építési lázban égő Törökországban 2022 különleges év volt: a befektethető tőkével rendelkező oroszok a török ingatlanpiacot preferálták a leginkább, elképesztő növekedést idézve elő. A legalább 40 ezer halálos áldozattal járó földrengések azonban komoly árnyékot vetnek a török ingatlanszektorra, a szabályozószervekre, és úgy általában a török államra, amiért ilyen könnyű kijátszani az építési előírásokat és szabályokat. Ráadásul közvetlenül a földrengés után a török állam rendkívül lassan és sután reagált, jól látszott, hogy egyáltalán nem volt felkészülve egy ilyen eshetőségre, ami annak tudtával, hogy a térség alatt törésvonalak futnak, még komolyabb mulasztásnak tűnik.