Az ellenzéki összefogás számára 2022 a csőd éve volt, nemcsak a választások elvesztése, de az ellenzéki választók kiábrándulása miatt is. Nem lehet addig leváltani a Fideszt, amíg nincs mire, hiányoznak az elkötelezett emberek és az a jövőkép, ami közös akaratot szül. A néhány hiteles ellenzéki politikustól eltekintve nincs konzervatív rezsimet váltani képes erő hazánkban, hangzik el gyakran a választások óta. Ezek okairól beszélgettünk.

Marikovszky Andrea: Elképzelhetetlen, de ha például azt mondanánk, hogy holnaptól az ellenzék parlamenti képviselői politikusi alapjövedelemért dolgoznak, ami az aktuális bérminimum összege, vagy hogy nem egy választási ciklusra kapnak felhatalmazást, hanem részvételi demokrácia alapján projektekről projektekre más szakértő kerül a vezetői székbe, szerinted kiderülne, hogy ilyen feltételekkel nem maradna ellenzéki politikus?

Gerőcs Tamás: Számomra nagyon fontos referencia Nicos Poulantzas, aki olyan történelmi példának veszi a fasizmust, amelyben a liberális demokratikus berendezkedés társadalmi válságából egy szélsőségesen monopolkapitalista elnyomó apparátus alakult ki. Magáról a hegemónia alakulásáról sematikus ívet rajzol fel és szakaszokra oszthatóan bemutatja annak a politikai logikának a működését, amely során újraszerveződik a válság sújtotta tőkés felhalmozás, és a kapitalista hegemónia újra konszolidálódik egy ilyen autoriter rezsimen belül.

Poulantzas szerint az első szakasz a nagy ígérgetések szakasza, amikor mobilizáció zajlik, az ellenzék inkorporál számos elégedetlen társadalmi erőt, majd ezen erők összefogásának köszönhetően hatalomra kerül, beveszi az államot. Ekkor jön a második szakasz, konszolidálja a hatalmat, az aktivistákra épülő mozgalmat részben inkorporálja, és részben leválasztja azokat az elemeket, amikkel már nem tud mit kezdeni abban, hogy a kapitalista logika szerint újraalakítsa az osztályviszonyokat. Eldönti, hogy kinek mit juttat, kinek a kárára, és ez elsősorban a tőkés újratermelés logikája szerint történik.

Hogy egy nagyot ugorjunk a történelmi példák között, a devizahitelesek problémájának kezelése helyett a Fidesz is inkább a bankszövetséggel állapodott meg a hitelpiac újraszervezése kapcsán, közben az már elveszett, hogy egy csomó ember lecsúszását megakadályozzák, azaz a nekik tett korábbi ígéreteket betartsák. A politikai konszolidáció szakasza után jön a harmadik szakasz, a hazugságok felismerésének fázisa, egy kiábrándulási fázis, ahol akár katonailag leszedálják az ellenállást, kizárják, elhallgattatják, megbélyegzik, száműzik, likvidálják azokat, akik korábban akár a párt mozgalmi bázisát adták. Ebben a szakaszban nyíltan szembesíthetővé válik a rezsim a saját hazugságaival, be nem teljesített ígéreteivel.

Ma ott tartunk, hogy a Fidesz is ebbe a harmadik fázisba lép át. Ez itt most egyébként nem Orbán miatt érdekes, hanem a logika a fontos, ami mozgatja a tőkés rendszer válságának és állandó újraszervezésének szükségességét. De ez az a logika, amit sajnos látunk az ellenzéki oldalon is megjelenni.

Az ellenzék esetében ilyenfajta átfordulással önkormányzati szinteken lehet találkozni, ahol helyben sikerült hatalomra kerülni, és ilyen esetekben sokszor szembe kerültek a korábbi mozgalmi ígéretek a valós politikai irányítással.

M.A.: Szociálpszichológiai irányból Zimbardo standfordi börtönkísérletekkel induló hatalmi működésre vonatkozó kutatásai is idetartoznak. Az intézményesült hatalom természetrajzához hozzátartozik az ellenségképzés, ami szorosabbra fűzi azok között a kapcsolatot, akik ugyanazt tartják ellenségüknek. Ugyanakkor Zimbardo felhívja a figyelmet a bámészkodó hatásra is, ami azt jelenti, hogy egy kizökkentő konfliktushelyzet esetén az emberek nagy többsége abba az állapotba kerül, hogy nem nyilvánul meg, passzívan szemléli a másik ember kirekesztését, kínzását, akár kivégzését is. Szalai Erzsébet a magyarokra jellemző „ravasz szervilitás”-fogalma szerintem ezt a bámészkodó hatásba ragadt helyzetet mutatja. Ez a „se a vezetővel, se nélküle” általánosan jellemző lehet a félperiférikus helyzetben?

G.T.:  Szociológusként az autoriterség kedvelésével és a bámészkodó hatással, vagy az ellenségképzéssel kapcsolatban más képet festenék. A weberi fogalom szerint a hatalom úgy szerveződik meg a hétköznapokban, hogy az emberek között a forrása a karizma, ilyen értelemben van logikája ennek a rendszernek kicsiben is. Meg lehet ezt nézni egy patriarchális családmodellben is, ahol maga a patriarcha nem csak egy kizsákmányoló viszonyt jelöl, de közben hús-vér emberek között történik, és magára tudja ölteni a mindent tudó, mindent látó, mindent megmondó omnipotens jelleget.

Azt látjuk, hogy a különféle politikai mozgalmak számára is ilyen karizmatikus vezetők köré szerveződnek a narratívák, hétköznapian, megfoghatóan, megszemélyesíthetően, amivel sokan tudnak azonosulni.

Az ellenségképzés szerves részévé válik a mozgósító ideológiáknak, ami mindig adott történelmi és társadalmi helyzetben ölt formát.

Ha a legújabbkori hazai történelmi helyzeteket nézzük, akkor alapvetően azt látjuk, hogy mindig a széteső rezsim ellenében erősödik fel a mozgolódás. Az indító mozgósító ideológia elitellenes, az ellenség maga az elit (amit sokféleképpen megszemélyesítenek). Azt látjuk, hogy ez az első mozgalmi fázisban fogalmazódik meg erőteljesen, elitellenes narratívába lesz csomagolva, de valójában a politikai irányítás céljait szolgálja a hatalmi átrendeződés terén.

Leegyszerűsítve, ez nem szól másról a politikai térbe kerülés után, mint a lapok újraosztásáról. Amikor megtörténik a csere a váltógazdaságban, akkor kezd az új hatalmi struktúra a második fázisban konszolidálódni. Ekkor egyre kevésbé tartják meg a politikacsinálók az elitellenes korábbi szólamaikat, mert céljuk, hogy kiegyezzenek az elitekkel (itt nemcsak a pártpolitikára, hanem a tőkés rendszer valódi elitjére, a gazdaságira kell gondolni). Az Orbán-féle politikai pragmatizmus azért működik ilyen jól, mert nagyon sokáig, tulajdonképpen a mai napig fenn tudja tartani az elitellenes, harcias, népi imázsát, miközben rég véghez vitte az elitekkel való új kiegyezést, ráadásul mára már a legrégebb óta regnáló politikai elitet adja Magyarországon.

M.A.: Hogy alakul ki a fasiszta szakasz Poulantzas elmélete szerint?

G.T.: Most nagyon leegyszerűsítve ilyenkor az szokott történni, hogy az elitellenes mozgalmi retorikával hatalomra kerülő politikai irányítók az elitellenes retorikájukat átváltják népellenes retorikává. De mivel a nép felhatalmazásával kerültek hatalomra, és csak is így tudnak hatalmon maradni, ezért ez nem egy általános anti-populista retorikát termel, hanem ellenkezőleg, kiszegmentálnak embercsoportokat, identitásokat, amik felé terelik az eredeti elitellenes népharagot, mégpedig populista eszközökkel, vagyis a „népet”, mint referenciát ebben a narratívában helyezik szembe a kiszegmentált csoportokkal. Röviden, ez maga a fasiszta hatalomtechnika a mozgalmi dinamika szempontjából. Ennek számos példáját látjuk Magyarországon is felerősödni kb. 2014-től, amióta a csapból is a migránsellenesség, a Soros elleni kampány, az LMBTQ mozgalom támadása stb. folyik.

M.A.: A Gyurcsány elleni kampány is ilyen értelemben csak a népharag elterelése?

G.T.: Ezt inkább az elitrotáció logikája mozgatja, hiszen Gyurcsány is ugyanannak a politikai klubnak a tagja, mint Orbán, csak éppen cserélgetik egymás sapkáját. A hatalom addig tartja fenn az elitellenes hangulatot, ameddig tudja, és erre nagyon jó szolgálatot tesz a Gyurcsány személyére kihegyezett karaktergyilkosságok sorozata, de amikor már egyértelművé válik, hogy az új politikai irányítók is az elitnek dolgoznak, akkor indul be a fasisztoid ellenségképzés retorikája, ami sajnos – mint a történelemből tudjuk – előbb-utóbb cselekvéshez vezet.

Ez a folyamat tehát a felvázolt politikai mozgások mentén zajlik, ami a hatalom megszerzésének, konszolidálásának, ellenségképzésnek és a tőkés felhalmozás újraszervezésének íve. Én a politikai narratívák fejlődését ezen a pályán látom mozogni Magyarországon, és sajnos pesszimista vagyok azzal kapcsolatban, hogy ez merre tart. Nemcsak a kormányzati beszédmód eldurvulása, hanem az egész politikai térben zajló kiábrándító folyamatok miatt is, amitől az ellenzéki pártok sem mentesek.

M.A.: Ha ez a tőkés hatalmi működés ilyen világos, akkor mit érthetünk demokrácián egyáltalán? Miért gondoljuk, hogy akkora a jelentősége a demokratikus parlamenti választásoknak?

G.T.: Ez izgalmas és igen nehéz kérdés. A demokrácia valójában egy elvont fogalom, mindenki kicsit mást ért alatta, legalábbis, ami a nagyobb politikai táborokat illeti. Én arra helyezem a hangsúlyt, hogy a politikai működést, legyen az plurális rotációra, vagy akár monolit struktúrákra épülő, mindig valamilyen osztályuralmi helyzetben kell látnunk.

Ebből a szempontból különösen fontos, hogy

ezek a rendszerek erőteljesen építenek a középosztályhoz sorolt csoportok mozgósítására, aminek célja a burzsoázia uralmának fenntartása.

Ez történetileg mindig váltakozó osztálykoalíciókat eredményezett és különféle intézményes formákban biztosította akár a politikai rotációt, vagy akár valamilyen más típusú politikai kiegyezést és hatalmi konszolidációt, amit általában addig tekintettek demokráciának, amíg az alapvető osztályérdekek nem sérültek, vagy amíg a burzsoázia hatalma nem ingott meg. Egy ilyen helyzetet egy mélyülő válságban egyre nehezebb fenntartani, illetve fasiszta ideológiák és gyakorlatok megjelenéséhez vezet. Ennek a folyamatnak a történeti fonákja éppen az, hogy a tőkés társadalom intézményei valójában kirekesztőek, sőt az osztályuralmi helyzet társadalmi kizsákmányolásra épül (éppen ezért nagyon limitáltan inkluzív). Ilyen értelemben valós demokrácia ezen társadalmi feltételek között csak nagyon ellentmondásosan működtethető. Erre megint csak kiváló példa a magyar demokrácia elmúlt 30 éve.

M.A.: Amikor demokráciáért aggódó, diktatúrát kiáltó kritika jelenik meg az ellenzéknél, akkor mi van e mögött? 

G.T.: Nyilván a magyar középosztály tagjai sokszor azt gondolják, hogy nálunk nincs úgy demokrácia, mint az angol westminsteri képviseleti rendszerben, de valójában az sem demokrácia, csak más helyzetben van a brit burzsoázia, és ennek megfelelően más globális intézményi környezetet alakított ki magának történelmileg. De ugyanarra a kizsákmányoló, kirekesztő logikára épül, mint a magyar, csak az utóbbi egy történetileg meghatározott félperifériás függő helyzetben van, ilyen értelemben a félperifériás kapitalizmusban a demokrácia is ilyen lesz. Tehát nem valami hibáról van szó, hanem

a NER a félperifériás kapitalizmusban a burzsoázia érdekeit szolgáló egyik legsikeresebb rezsim.

Az más kérdés, hogy a burzsoázián kívül ennek mindenki a kárvallottja. A rezsim ráadásul sikeresen mozgósítja a szavazókat, hiszen mégiscsak hárommillióan szavaztak a Fidesz-KDNP-re a tavaly áprilisi választásokon magas részvételi arány mellett. Ebben a helyzetben mindkét oldalról könnyen meg lehet érvelni, hogy ez miért demokrácia, vagy éppen miért nem az. Részben megint csak a narratívák harcáról lesz szó.

M.A.: Egy másik logika szerint kellene működnie az ellenzéknek ahhoz, hogy a „demokrácia” ne egy kampányidőszakos középosztály-mozgósításban fulladjon ki? Lehetséges ez?

G.T.: Nagyon erős a gyanúm, hogy az ellenzék szereplői nem a demokráciát állítják helyre, hanem reprodukálják a nagyban érvényesülő logikát kicsiben, a saját politikai legitimitásuk, akár a helyi karizmatikus személyiségek körüli konszolidáció jegyében. De ugyanazt csinálják valójában a helyi szinteken, mint a Fidesz nagyban.

Számoljunk le egy illúzióval: ha szét is esne a Fidesz, ami valójában könnyen bekövetkezhet, hiszen egy nagyon mély válságidőszakba lépünk át, ebből csak annyi fog következni, hogy újra sapkát cserélnek az eliteket képviselő politikai irányítók, és némi intézményi kozmetikázást követően (a demokrácia látszólagos helyreállítása jegyében), valójában ugyanazon logikák között kell majd megtartani a hatalmat. Vagyis a középosztály kiszolgálása marad a fókuszban annak ellenére, hogy ennek társadalmi költségei növekvőben maradnak.

M.A.: Az ellenzéki politikusok is, a rezsim embereihez hasonlóan, nagyon sokat köszönhetnek az önkéntes aktivistáknak, akiket alapvetően a jobb világ építésének ideái motiválnak. Érdemes azt is hangsúlyozni, hogy a mozgalomépítés fizetetlen szakaszában jóval több a nő, míg a fizetett politikusi pozíciókban a férfi, tehát az élet számos területéhez hasonlóan az ellenzéki politizálás területén is megjelenik a nemi alapú társadalmi hierarchia. Egyfajta olyan fizetetlen, társadalmi reprodukciós munka is megjelenik tehát, amit nagy többségében a nők ezúttal nem a családban, hanem a közpolitika terében végeznek el.

G.T.: A tőkés társadalmi viszonyrendszer inherens része a hierarchikus struktúra, és – mint említettem – ez elvont értelemben a kizsákmányolásra épül. Ez azt jelenti, hogy valakinek a munkaerejét, erőforrását elvonják, centralizálják, hogy valahova máshova lehessen becsatornázni. Ehhez ráadásul történelmileg mindig állami erőszakot kellett használni. Ez nem tud kiegyenlítődni, ilyen értelemben ez

a rendszer valójában nem tud egalitárius elvekre épülni, hiába hirdeti azt a legtöbb rendszerbe ágyazott politikai mozgalom a francia forradalomig visszamenőlegesen. A politika is tulajdonképpen mindig újratermeli a hierarchiákat, tehát inkább kiindulópontja, mintsem zárópontja a tőkés társadalomnak.

Viszont a politikai aktivisták szemszögéből ez máshogy néz ki: hús-vér emberek mozgósításáról van szó, akiket hol az ideák, hol a kétségbeesés mozgat. De végül az ő munkájukból áll fel a nagy gépezet is, amin keresztül majd újraszervezik a hatalmat. Egy politikai mozgalom tehát ezeknek az aktivista munkásoknak a munkaerejéből, elhivatottságából, érzésvilágából gazdálkodik. A kezdeti, naivan bontakozó ifjú mozgalmi fázisban csakis ebből él, hiszen nincs más erőforrása, például a nagytőke ekkor még biztosan nem támogatja, sőt, fél tőle. Ez az a fázis, amikor még elitellenes a mozgósítóerő, és az egyedüli erőforrása az aktivisták jóérzése, változtatni akarása.

Aztán ezeknek az embereknek a többsége nem kerül be a hatalmi irányításba és adott ponton ennek következményeire rá is fognak eszmélni. Miután konszolidálódik a hatalom, ezek az emberek leválasztódnak és leszedálódnak, sokszor erőszakos módokon. Innen ered az az érzés, amit a hatalom konszolidálódásának fázisában sok politikai aktivista érez: csalódnak, miután kiábrándulnak a saját korábbi elvtársaikból, akik viszont átveszik az irányítást.

Gyakorlatilag évtizedek mehetnek rá arra, hogy emberek visszatérő módon mindig ebbe a kezdeti ciklusba kerülve keresik az autentikus mozgalomépítés lehetőségét. Felépítik az ellenállás mozgalmait, majd leválasztódnak, kívül kerülnek, még haragosabbak lesznek, újra felépítenek egy mozgalmat, és ez így mehet évtizedeken át. A rendszerváltástól napjainkig  aktivista szempontból gyakorlatilag ez egy mókuskerék, és a 20-30 éves küzdelemben könnyű a kiégés, hiszen amikor ott az a pillanat, amiben bíztak, meg amire az ígéretek is épültek, akkor az a következő pillanatban el lesz árulva.

Az aktivistáknál valóban nagy tapasztalat és tudás gyűlik össze, amire a hatalomnak adott helyzetben szüksége is lehet, hiszen ők személyes, jól informált alapon látják a hatalom működését, ami rendkívül értékes, sőt veszélyes nézőpontokat eredményez. Úgy tudnak a politikáról beszélni, hogy közben sosem váltak annak szerves részévé, hiszen ők minden új politikai ciklus legelső fázisában aktívak, amikor a rendszer még kevéssé korrumpálódik. Nagyon sajátos tapasztalat ez a hatalom belső logikájáról, és erről tényleg alig esik szó, hiszen mindig a hatalom meséli el saját történetét, ami a konszolidációs fázisban már inkább  legenda, mint valós történelem.

M.A.: Én azt tapasztalom, hogy az ilyen politikailag outsider közösségek és szakértővé vált aktivisták által kidolgozott innovációkra viszont óriási szüksége van a regnáló ellenzéki szereplőknek, hiszen fel kell mutassanak megújulási képességet, és olyan új kezdeményezéseket, amit a nevükhöz köthetnek. Ez viszont könnyen a nettó lenyúlást is jelentheti, vagy olyan trendi civil szervezetek futtatásában ölthet testet, amelyek esetenként más szervezetek rovására fejlődnek és gazdagodnak, de azt is tapasztalhatjuk, hogy alvállalkozás, megbízási munkaszerződés vagy párttagkönyv lesz a vége.

G.T.: A mostani politikai ellenzéki mozgalmakkal is nagyon hasonló látszik megtörténni, mint ami a korábbi, rendszerváltó mozgalmakkal történt, csak legfeljebb az életciklusuk egy korábbi fázisában járnak még. Ugyanaz a materiális konszolidáció, ledarálás, elidegenítés, ugyanaz a logika mozgatja őket. Ez nem pusztán elméletileg látszik, hanem a jelen történelmi helyzetben:

a NER-es uralmi rendszer lassú szétesésében sajnos az ellenzéki kis szigeteken is a NER-t meghatározó politikai logikákat látjuk újra megjelenni.

Ha a politikai mozgalomnak nem az lenne az elsődleges célja, hogy belépjen ebbe a térbe, hanem a civil szférában maradva saját intézményesülést és mozgalmi színtereket építene, akkor egy olyan organikus, rendszerellenes erő tudna megerősödni, ami egy ilyen kollektívában a tőkés társadalmakat meghatározó atomizáló, elidegenítő és versenyeztető hatásokkal szemben is nagyobb védelmet tudna nyújtani. Erre egyébként számos kísérletet látni, bár ezek tipikusan nem a parlamentben zajlanak.

De én is tudom, hogy mindig megosztó kérdés a baloldalon, hogy be kell-e kerülni a parlamentbe, vagy inkább kívül kell építkezni. Ami viszont biztos, hogy van egy nagyon erős gravitatív ereje a hatalmi mezőnek, ami mellett nehéz függetlennek maradni. Mint említettem, vannak azért ilyen közösségi kezdeményezések, amelyek nem akarják feláldozni magukat a fennálló politikai logika oltárán.

Számomra ebből az következik, hogy

ezt a rendszert nem a parlamentben fogják leváltani,

hanem azok a társadalmi erők, meg közösségek, amelyek képesek megerősíteni egy olyan hálózatot, egy olyan közeget tudnak összefogni, ami nem fogja engedni az elidegenítésre épülő logika totális eluralkodását. És nem azért, mert jobb emberekből állnának, hanem azért, mert más intézményi környezetben akarják majd érvényesíteni a céljaikat. Nem a parlamentben vagy állami önkormányzatokban, hanem egyéb társadalmi közösségekben. Ezekben a közösségekben is politikai döntések születnek, hiszen számos esetben a túlélés stratégiája hívta életre ezeket, vagy éppen ez tartja a közösség tagjait össze.

Most egy olyan válság látszik kibontakozni, amiben a túlélésért folyó gyakorlatok kialakítása a politikai stratégiáknak is alapvető feladatává fog válni. Vagyis az emberek túlélése válik céllá, amit egyre kevésbé lehet a fennálló atomizáló, kizsákmányoló, egyéni versengésekből álló stratégiák mentén kialakítani. Ebben az értelemben a válság mélyüléséből következnek a közösségi kezdeményezések sikerei, ide sorolva a társadalmi csoportok politikai eredményeit is.