A társadalom akadályoz, nem a testem…

Milyen lenne egy társadalom, amely nem akadályoz senkit, amely tudatosan érzékeli, ha korlátoz valakit, és mindent megtesz az akadály megszüntetése érdekében? Egy olyan társadalom, amelyben mindenki számára egyértelmű, hogy nem a megfelelő testmagasság vagy a hiányzó végtag akadályozza az embert a vásárlás során, hanem a szupermarket túl magas polcai, hogy nem a kerekesszéke miatt nem tud valaki bejutni az orvosi rendelőbe, hanem a bejáratnál található lépcsők miatt? Egy olyan közösség, amely a felmerülő igényekre a megfelelő válaszokat adja, és így hozzájárul ahhoz, hogy mindenki hasznos tagja lehessen a társadalomnak?

Egy ilyen világban a fogyatékosságra nem a személy hiányossága felől tekintenénk, hanem a környezet, a társadalom hiányosságát látnánk meg. A fogyatékossággal élő emberek ugyanis sokkal inkább a helytelen intézkedések, az előítéletek, valamint az akadályokkal teli környezet miatt nem férnek hozzá a szolgáltatásokhoz, mintsem az állapotuk miatt. Egy kerekesszékkel közlekedő szülő, aki akadálymentes közlekedési eszközzel megy gyermekéért az óvodába, majd arról leszállva a kellően széles, és sima burkolatú járdán halad a célja felé, abban a pillanatban változik fogyatékossággal élő személlyé, amikor az óvodánál néhány lépcső megakadályozza abban, hogy gyermekéért bemenjen az épületbe.

Fogalmazhatnánk úgyis, hogy

azok a terek szenvednek hiányt, ahol a fogyatékossággal élő emberek élni és mozogni szeretnének. Ugyanúgy, mint mindenki más.

Milyen intézkedésekre, szemléletváltásra van szükség, ahhoz, hogy a fenti helyzet megváltozzon? Erre kereste a választ a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) 2022 nyarán, amikor az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala felhívására egy átfogó anyagot készített. A MEOSZ tanulmányában elsősorban azt kívánta feltárni, mi az oka annak, hogy az épített környezet fizikai akadálymentesítése terén rendszerszintű problémák vannak, több mint 20 évvel a kötelezettséget rögzítő törvények hatályba lépése után is.

Hazánkban több jogszabály együtt szögezi le az akadálymentesítés jogi és műszaki kereteit, mégis akadályokkal teli környezetben élünk. Ezek a keretek megteremtik ugyan az akadálymentesítés jogszabályi hátterét, azonban mind a megvalósítás, mind a végrehajtás területén súlyos hiányosságok tapasztalhatók.

A jogalkotó a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény (Fot.) 1999. januári hatálybalépésekor hat évet biztosított a meglévő középületek akadálymentessé tételére. Amikor ez határidő betarthatatlannak bizonyult – mivel a középületek akadálymentesítését nagyon kevés kötelezett végezte el –, akkor 2007-ben a jogalkotó az egyenlő esélyű hozzáférés megteremtését a közszolgáltatást nyújtó épületek vonatkozásában ismét meghosszabbította.

Az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátások vonatkozásában például ez a határidő 2010. év végén, míg az ügyfélszolgálati rendszerben működtetett szolgáltató tevékenység egyenlő esélyű hozzáférésének megteremtése esetében 2013. december 31-én járt le.

A törvényi határidők megszűnése nem jelenti a kötelezettség megszűnését, éppen ellenkezőleg

2013. december 31-e után azonban új helyzet állt elő, hiszen a jogszabályban foglalt valamennyi mentesülési határidő lejárt. A közszolgáltatásokhoz való egyenlő esélyű hozzáférést az arra kötelezetteknek, így a szolgáltatást nyújtó fenntartónak vagy az épület tulajdonosának tehát már kilenc éve biztosítania kellene a fogyatékossággal élő személyek számára.

Az akadálymentesítési kötelezettség alól anyagi teherre való hivatkozással nem lehet mentesülni. Az akadálymentesítési kötelezettséget arra való hivatkozással sem lehet elodázni, hogy majd az épület tárgyi környezetének jelentős mértékű megváltoztatásakor kezdi el az egyenlő esélyű hozzáférés megteremtését az épületben. Így nem lehet mentség például, hogy a fenntartó vagy a szolgáltató csak kisebb felújítást, például energetikai korszerűsítést, festést vagy nyílászáró cserét végez az épületen, hiszen a teljes körű akadálymentesítésnek ezektől a kisebb volumenű beruházásoktól függetlenül már a törvényben megjelölt határidő lejártáig minimum meg kellett volna kezdődnie. Amennyiben az akadálymentesítést a kötelezett nem kezdte meg az épületben és környékén, akkor a kötelezett mulasztásos törvénysértést követ el, így az illetékes szervek előtt eljárás indítható vele szemben.

Bár 2013 év végéig láthatóan elindult egy hazai és európai uniós forrásból finanszírozott akadálymentesítési hullám, ez idő alatt azonban a szolgáltatást nyújtó épületeknek csak egy töredékét sikerült akadálymentesíteni. Sajnálatos tény azonban az is, hogy ezek, az elvben akadálymentesített épületek sem felelnek meg mindig a műszaki előírásokban, szabványokban foglalt előírásoknak. A törvényi határidő lejárta – 2013. december 31. – után a folyamat megtorpant, nem utolsósorban azért, mert az akadálymentesítésre kiírt, célzott pályázati források megszűntek.

2013 decembere után továbbá nem született olyan felmérés, amely alapján megállapítható lett volna, hogy a közszolgáltatást nyújtó intézmények hány százalékát akadálymentesítették, és az elmaradt akadálymentesítésekre mikor és milyen forrásból kerülhet sor.

Adatbázis hiányában pedig nem lehet ütemezett cselekvési tervet kidolgozni a még elmaradt épületek akadálymentesítésére, ahogy forrás és következmények nélkül nincs ösztönző erő arra, hogy az akadályokat felszámolják. A kormányzat nem helyezett hangsúlyt arra sem, hogy a kötelezetteket széles körben tájékoztassa arról, hogy a határidők megszűnése nem a kötelezettség megszűnését jelenti, hanem éppen ellenkezőleg, azt, hogy a kötelezettség alól nem lehet tovább kibújni.

Nem az akadályoz, hogy nem tudok járni, hanem a lépcsők, a szűk ajtók, és az emberek

Az akadályok felszámolását célzó kormányzati stratégia hiánya miatt a fogyatékossággal élő emberek számára nem maradt más lehetőség, minthogy egyedi ügyekben kérelemre indítsanak eljárásokat a kötelezettekkel szemben. Így számos eljárás indult az elmúlt időszakban mulasztó önkormányzatokkal, tankerületi központokkal vagy éppen kórházakkal szemben. De az ezekben az ügyekben hozott elmarasztaló döntések és egyezségek sem tudnak rendszerszintű változásokat elérni a területen.

Ennek egyik oka, hogy a jogalkalmazó szervek ritkán szabnak ki a mulasztókkal szemben visszatartó erejű bírságot, legtöbbször a jogsértés megállapításán túl, határidő kitűzésével elrendelik a jogsértő állapot megszüntetését, azaz a közszolgáltatást nyújtó épület akadálymentesítését. Ez utóbbi esetben egy már a törvényben meghatározott és lejárt teljesítési határidőre kap a mulasztó fél újabb határidőt. Könnyen belátható, hogy ezen szankciónál ösztönzőbben hatna egy a mulasztót terhelő jelentős összegű bírság.

A fenntartók a tömegesen elmaradt akadálymentesítések miatt felismerték, elenyésző az esélye annak, hogy éppen az általuk fenntartott intézménnyel szemben induljon eljárás. De ha ez mégis bekövetkezik, az enyhe szankciórendszer nem ösztönzi őket arra, hogy megkeressék a szükséges anyagi forrásokat, és az épületet önszántukból, külső kényszer nélkül akadálymentesítsék.

Összességében elmondható, hogy a jogalkotó megalkotta azokat a jogszabályokat, amelyek alapján számon lehetne kérni a kötelezetteket. Azonban hiányzik a stratégia, és egy olyan hatékony ellenőrzési keretrendszer, amely megfelelő kapacitással és megfelelő mandátummal rendelkezik arra, hogy a meglévő jogszabályi kötelezettségeket betartassák, a mulasztókkal szemben hatékony szankciókat alkalmazzanak, és az akadálymentesítés megfelelő minőségben való végrehajtást is ellenőrizzék. Ez kiemelten fontos lenne, hiszen mit érünk azzal, ha az akadálymentesítés ugyan nem maradt el, de az épületben nyújtott szolgáltatás mégsem válik hozzáférhetővé?

Akadályokat építünk?

Az épületek, utak, közterek akadálymentesítésének jelenlegi helyzete nem kizárólag a jogalkotók és a jogalkalmazók tevékenységén múlik. Az épületet tervező, kivitelező szakemberek ismereteinek hiánya, továbbá azok a kompromisszumok, amelyet a szakemberek a tervezőasztaltól az építmény megvalósulásig megkötnek, azt eredményezhetik, hogy a fogyatékossággal élő emberek egyenlő esélyű hozzáférése sérül. A legrosszabb esetben pedig a rossz műszaki megoldások miatt akadálymentesítés helyett újabb akadályok épülnek.

Az akadálymentesítés területére vonatkozó kellő és megfelelő színvonalú ismeretanyag átadása már az építészmérnöki alapképzésben is hiányzik, és ez az akadálymentesítési folyamatokban is jól tetten érhető.

A probléma tovább gyűrűzik azzal, hogy az akadálymentesítés területén működő környezettervező rehabilitációs szakmérnökök nem szerepelnek a kamarai nyilvántartásban, így kötelező kamarai továbbképzésük sincs, ennek ellenére a hatósági és peres eljárások során általuk adott vélemény szakmaiságát, igazságtartalmát nem kérdőjelezik meg. Mind az engedélyezésben, mind az ellenőrzésben résztvevő hatósági szereplők képzése elengedhetetlen feladat lenne, mivel tapasztalataink szerint nem rendelkeznek az akadálymentesítés területén kellő műszaki ismerettel.

Tehát mind a mérnökök, mind a közszolgálati tisztviselők, és valamennyi, a területtel kapcsolatba kerülő szakember számára kötelezővé kellene tenni az esélyegyenlőségi, akadálymentességi ismeretek elsajátítását.

Alapvető fontosságú lenne továbbá, hogy felelős műszaki vezető és műszaki ellenőr csak olyan szakember lehessen, aki tisztában van a hatályos akadálymentesítési jogszabályokkal, szabványokkal, és az azokból fakadó követelményekkel. Szükség lenne a képzési rendszer átalakítására, hangsúlyt helyezve arra, hogy az akadálymentesítéssel kapcsolatos valamennyi szakma elsajátítása során követelményként fogalmazódjon meg az esélyegyenlőségi ismertek oktatása.

Az Akadálymentesítési Ügynökség

Az épített környezet akadálymentességének hiányosságai vagy akár teljes elmaradása, amint láthattuk, számos tényező következménye, amelyek összességükben azt eredményezik, hogy a fogyatékossággal élő emberek egyenlő esélyű hozzáféréshez való joga súlyosan sérül. Az akadálymentesítés területén feltárt problémák egy részének kezelésére megoldást jelenthetne egy hatósági és konzultációs hatáskörrel egyaránt rendelkező Akadálymentesítési Ügynökség.

Az Ügynökség mulasztásos törvénysértés gyanúja esetén mind kérelemre, mind hivatalból eljárhatna a kötelezettekkel szemben, továbbá éves ellenőrzési terv alapján feltérképezhetné a közszolgáltatást nyújtó épületek fizikai akadálymentesítésének helyzetét, és egyúttal kötelezhetné a mulasztó felet az akadálymentesítésre. Az Ügynökség konzultációs jogkörével összefüggésben tanácsot adna az akadálymentesítés tárgyában felmerülő ellentmondások feloldására és iránymutatást a jógyakorlatok kialakításában is.

A kiadott iránymutatások, állásfoglalások nyilvánosak lennének, amelyek segítenék a területen dolgozó szakemberek tudásának egységesítését. Az Ügynökség sikerének kulcsa a területen kiemelkedő tudással rendelkező szakemberek – így például a rehabilitációs környezettervező szakmérnökök, szakági tervezők, építészek, jogászok – munkájának összehangolása, valamint a fogyatékosságügyi érdekképviseleti szervekkel való folyamatos konzultáció és kapcsolattartás lenne.

Összességében elmondható, hogy megvannak azok a keretek, amelyek alkalmasak lennének az épített környezetben még fennálló akadályok lebontására, azonban a döntéshozóknak további anyagi és humán erőforrást kell rászánni arra, hogy ezeket a kereteket minőségi tartalommal töltsék meg.

A társadalomnak szakítania kell azzal a nézőponttal, hogy a fogyatékosság az ember „tulajdonsága”, hiszen ez kizárólag akkor kerül előtérbe, amikor egy fogyatékossággal élő személy akadályba ütközik.

A fogyatékosság, a fogyatékossággal élő személyek és a társadalom hozzáállásának, illetve a környezeti akadályok kölcsönhatásának következménye, amely gátolja őket a társadalomban való teljes és hatékony, másokkal azonos alapon történő részvételben. Ezért minden terméket, szolgáltatást, épületet úgy kell megtervezni, hogy az ne teremtsen további akadályokat. Ehhez az egyetemes tervezési elveknek be kell épülnie a fejlesztési tervekbe, a jogszabályokba.

Alapvető lenne a kormányzati szervek és a fogyatékosságügyi civilszervezetek szoros együttműködése az akadálymentesítési stratégia kialakítása során, egy jól működő szankcionálási és ellenőrzési rendszer kidolgozása mellett. A különböző szektorokban dolgozók oktatása, képzése során hangsúlyozni kell, hogy nem az embereknek hiányzik valamely képessége, hanem a minket körülvevő környezet hiányos. És a döntéshozóknak, a jogalkalmazóknak, az építészeknek, a pedagógusoknak a munkájuk során ezt a szemléletet kell elsajátítaniuk, és továbbadniuk ahhoz, hogy a fogyatékossággal élő emberek a mindennapjaikat egy akadályoktól mentes, biztonságosan hozzáférhető, méltó környezetben tölthessék.