A 2015-ös úgynevezett migrációs válság óta Orbán Viktor magyar miniszterelnök az ultrakonzervatív, illiberális európai jobboldal vezéralakjává lépett elő^[1], aki heves bevándorlásellenes álláspontot képvisel, és indulatos retorikával támadja az Európai Uniót, mivel az láthatóan képtelen „megvédeni Európát és az európai civilizációt” „a migránsok jelentette fenyegetéstől”.^[2] A lázító retorikán túlmenően Orbán évek óta következetesen ellenezi a migráció irányítását célzó közös, uniós szintű kezdeményezéseket, például az Európai Bizottság javaslatát a menedékkérők elosztására vonatkozó kvóták bevezetéséről, illetve a 2020-as „új migrációs és menekültügyi paktum” több rendelkezését.

Ezen álláspontjai miatt a magyar miniszterelnököt többször is rendre utasították európai kollégái. 2015-ben például Laurent Fabius francia külügyminiszter azért bírálta Orbánt, mert „nem tartotta tiszteletben a közös európai értékeket”. 2018-ban Angela Merkel német kancellár ítélte el Orbán Viktor bevándorlással kapcsolatos beszédeit, amiért hiányzik belőlük az emberiesség, holott, fogalmazott Merkel, „az emberiesség Európa lelke”.^[3] Magyarország migrációval kapcsolatos álláspontja tehát úgy lett beállítva, mint ami kivételesen kirekesztő jellegű, és morális anomáliát jelent az európai politikai palettán. Az efféle morális bírálatokon túlmenően a kommentátorok a csökkenő népességű ország helyzetének ellentmondásosságát is kiemelték. Mivel a népességcsökkenést a nyugat-európai piacok felé irányuló erőteljes kivándorlás is tetézi, Magyarország demográfiai dinamikája súlyos munkaerőhiányhoz vezetett. Ennek fényében ellentmondásosnak és felettébb irracionálisnak tűnik az ország álláspontja, amely elutasítja a migránsok jelentette munkaerőt.

Ebben a cikkben azt próbálom bemutatni, hogy Magyarország álláspontja a nemzetközi migráció tekintetében az Európai Unió politikai, gazdasági és kulturális szerveződéséhez kapcsolódó sajátos hatalmi konfigurációknak és diszkurzív feszültségeknek^[4] az eredménye. Ehhez segítségül hívom az európaiság fogalmát – mely fogalommal doktori értekezésemben foglalkoztam részletesebben –, és amellett érvelek, hogy a migrációval és a menedékjoggal kapcsolatos magyar retorikák és gyakorlatok nem csupán az uniós migrációs politikával vannak szoros összhangban, hanem az európai projekt középpontjában álló identitásnarratívákkal is. Azt állítom továbbá, hogy Magyarország migrációval kapcsolatos álláspontját az ország európai intézményekkel fennálló hatalmi viszonyai határozzák meg.

Ugyanakkor ezek a megfontolások azt mutatják, hogy az ország migrációs politikája és gyakorlata az uniós politikának a terméke – mindenekelőtt a régió sajátos kapitalista (újra)szerveződésének, amely az európai integrációt kísérte. Voltaképpen azt állítom, hogy ennek a gazdasági rendszernek a létrehozását egyrészt a konkrét (kívánatos) alanyok előállítása, másrészt a nemkívánatos alanyok dialektikus kijelölése kísérte. Emellett a „morális gazdaság” fogalmát használva utalok azokra a folyamatokra, amelyeken keresztül a termelési viszonyok az erény és a jog konkrét eszméit testesítik meg. A morális gazdaságok így az állampolgárságnak és a hovatartozásnak olyan rendszereit hozzák létre, amelyek beágyazódnak a sajátos gazdasági érdekekbe és konfigurációkba, és tükrözik azokat.

A piaci alapú tőkés gazdaságra való áttéréshez kötődő új morális gazdaságok elemzése segít megérteni a szociális kérdések kulturális kérdésekké alakulását, és lehetővé teszi a társadalmi viszonyok újrakonfigurálását a rassz, a nem és az osztály új tagozódásai alapján.

Magyarország az Európai Unió határrendszerében: Európa védelmezője vagy másodrangú tagállam?

Az 1990-es évek óta a közös európai bevándorlási és menekültügyi politika egy kétszintű rendszer köré szerveződött: az Európán belüli szabad mozgási övezetet a külső határellenőrzések biztonsági alapú, kirekesztő rendszere egészíti ki.^[5] Ezeknek a biztonsági intézkedéseknek a célpontjai mindenekelőtt azok az emberek, akik megpróbálnak bejutni az EU-ba, hogy menedékjogot igényeljenek. A 2000-es évek során sokféle intézkedést vezettek be: bővítették az Európai Unió Tagállamai Külső Határain Való Operatív Együttműködési Igazgatásért Felelős Európai Ügynökség (Frontex)^[6] hatáskörét, megsokszorozták a migránsok megfigyelésére és felderítésére szolgáló technológiákat, emelték a határőrök számát, és fokozták az együttműködést a biometrikus adatok kommunikációja terén, az úgynevezett szabálytalan mozgások felügyeletére és ellenőrzésére szolgáló kifinomult rendszernek a keretében. Ez a rendszer igyekszik a menekülteket Nyugat- és Észak-Európától minél messzebb megállítani. Így az Európai Unió területén belül a dublini rendelet lehetővé teszi, hogy a menedékkérőket visszaküldjék az első belépési országukba, emellett egyre távolabbi országokra hárítják rá annak feladatát, hogy megakadályozzák az olyan emberek elindulását, akikben a tagállamok potenciális jövőbeli menedékkérőket látnak.^[7]

Amikor a Magyar Köztársaság 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, a fenti határellenőrzési rendszer már lényegében működött. A schengeni térséghez való csatlakozására tekintettel az országnak át kellett ültetnie nemzeti jogrendszerébe a schengeni vívmányokat, vagyis a schengeni térséggel kapcsolatos összes törvényt és rendeletet, beleértve a Schengeni határellenőrzési kódexben foglalt intézkedéseket is.^[8] A schengeni vívmányok végrehajtása két fő szempont köré összpontosul: az első a vízumpolitika reformja – mivel az országos szinten kiadott vízumok mostantól „schengeni vízumok”, így új, szigorúbb kizárási kritériumok vonatkoznak rájuk; a második pedig az országhatár felügyeletének megerősítése. Ezeket az intézkedéseket a fogvatartási és kiutasítási kapacitás növelése érdekében új adminisztratív fogvatartási központok nyitása kísérte a 2000-es években. Az uniós csatlakozás emellett azzal is járt, hogy az új tagállamok állampolgárai fokozatosan bekapcsolódtak a szabad mozgás európai rendszerébe – így a következő években, évtizedekben fokozódó kivándorlás indult az EU keleti részéből a nyugati munkaerőpiacokra.

Ukrajna és Szerbia (valamint a csatlakozás idején még EU-tagsággal nem rendelkező Horvátország és Románia) szomszédjaként Magyarországra kulcsszerep hárult az uniós határvédelmi rendszerben. A kormány rendkívül komolyan vette „frontvonalbeli” pozícióját. Illés Sándor és Melegh Attila szerint a magyar hatóságok különösen buzgók voltak a határellenőrzés területén, mivel lehetőségnek tekintették az ország európai projekt iránti elkötelezettségének demonstrálására.^[9] Az akkori adminisztráció igyekezett hangsúlyozni, hogy az ország ezáltal folytatja történelmi hagyományait. 2009-ben Berta Krisztina, a Külügyminisztérium Konzuli Főosztályának akkori vezetője – aki Magyarország új vízumpolitikájának végrehajtásáért volt felelős – kifejtette, hogy az országra ismét „Nyugat-Európa őreként [tekintenek], egyfajta végső bástyaként a kontinens keleti irányában”.^[10]

A határ ellenőrzése, amely a „Kelettől” való szimbolikus és fizikai távolságtartással járt, így lehetővé tette Magyarország számára, hogy kinyilvánítsa, teljesen a „Nyugathoz” tartozik, és szilárdan elhelyezze magát a régió új politikai földrajzában.

Visszatérés Európába?

Ez a pozicionálás tökéletesen passzol ahhoz, amit másutt „európaiságként” írtam le, vagyis ahhoz a retorikához, amely Európának közös civilizációs és erkölcsi identitást tulajdonít. Erre az identitásra gyakran úgy tekintenek, mint amely a keresztény örökségben gyökeredzik, és amely természetes módon a liberális demokrácia felé hajlik.^[11]

Európának ez az értékközösségként való önreprezentációja a Másság különféle kategóriái köré épül: ezen kategóriák kizárása teszi lehetővé e képzeletbeli közösség állítólagos határainak kijelölését. E kategóriák között szerepel a veszélyes migráns kitalált alakja, akinek beszivárgása az „európai kultúra” eltorzításával fenyeget.

Mindez a nagy múltú orientalista szóhasználat hagyományait követi, és kulcsszerepet játszott Európa konstrukciójában.^[12] Az európaiság eszménye mögött tehát az húzódik meg, amit Edward S. Said „képzeletbeli földrajznak” nevezett: az az elképzelés, amely szerint a világ nemes és dekadens terekből áll – nagyra értékelendő, illetve fejlesztendő területekből, valamint olyanokból, amelyek ellen harcolni kell. Az efféle képzeletbeli földrajz – fejti ki Said – normatív és aszimmetrikus térbeli ideológiákon alapul, és az egyenlőtlen hatalmi viszonyok folyománya.^[13]

Ami Magyarországot, tágabban pedig Közép- és Kelet-Európát illeti: az európaista retorika egyik megnyilvánulása – amelyet mindenekelőtt a keleti blokk nyugati száműzetésben élő értelmiségi osztálya hirdetett az 1980-as években, olyan személyiségekkel, mint Milan Kundera – Mitteleuropa eszméjének újjáélesztésén alapult.^[14] Ez a német fogalom, amelynek többféle ideológiai koncepciója és többféle földrajzi meghatározása van, a tizenkilencedik századra nyúlik vissza, és történelmileg az egységes és liberális közép-európai gazdasági térség megteremtésének céljához kötődik. A Duna mentén elterülő, mindamellett egyértelműen a Nyugathoz tartozó Közép-Európa ezen elképzelésére épült az 1980-as években az Európai Unió bővítésének „hídkoncepciója”. A Mitteleuropa-retorika áldozatként állította be Közép-Európa országait, amelyeket a keleti blokk „politikailag foglyul ejtett”, jóllehet „kultúrájukat tekintve nyugati” identitásúak.^[15]

Ez a narratíva tehát arrébb tolja a hidegháború képzeletbeli földrajzának határvonalait, és Közép-Európát is bevonja a Nyugat megújult képébe. Emellett külön jelentést ad az átmenet folyamata során jelentkező nehézségeknek, amelyek így már nem a rendszerváltás hatásainak objektív jelei, hanem áldozatok, amelyeket a keresztény, liberális és kapitalista Európához való „visszatérés” vágya igazol.

A liberális és univerzalista európai erkölcsi identitás narratívája egyrészt fikció, másrészt ahhoz vezet, amit Dino Murtic „az európai különbözőségek láncolatának” nevez.^[16] Murtic az egykori Jugoszlávia példáján mutatja be, hogyan vezettek az identitásalapú narratívák a megosztottság és hierarchiák kialakulásához Európában. Például a horvát nacionalista narratíva a katolikus Európa reprezentációjában gyökeredzik, szemben a szerb szomszéd ortodox kereszténységével – amely viszont a bosnyák és koszovói iszlámmal szemben definiálja saját európaiságát. Gyakran az „autentikus” európai kultúrára hivatkozva élednek ma újjá az antiszemita és romaellenes diskurzusok a kelet-európai országokban. Ennek az európaiságért folytatott versengésnek az iróniáját még szembetűnőbbé teszi, hogy Nyugaton Közép-Európa egésze a legjobb esetben is csak másodrangú Európának számít.^[17]

Így a liberális, piaci alapú kapitalizmusba való „átmenet”, valamint a közép- és kelet-európai országok belépése az Európai Unióba kettős diskurzus tárgyát képezi: a történelmi gyökerekhez való visszatérés folyamatának képével szemben áll az a retorika, amely szerint a folyamat eleve kudarcra van ítélve, mivel ezekre az országokra az európaista ideáltól túlságosan távol esőként tekintenek.

Mindenesetre a közép- és kelet-európai országoknak szüntelen bizonyítaniuk kell, hogy igyekeznek Európa jó nebulóiként viselkedni, és mindent meg kell tenniük annak reményében, hogy nyugati társaikhoz hasonlóvá válhatnak. Hogy a posztszocialista elit mennyire magáévá tette ezt az infantilizáló retorikát, arra látványos példával szolgál a Diplomata Magazin fentebb említett interjúja, amelyben Berta Krisztina azzal büszkélkedik, hogy Magyarország „bizonyára a legjobb osztályzatot érdemelt[e] volna ki” a határellenőrzés terén nyújtott teljesítményére.^[18]

A migrációs fenyegetéstől védendő erényes Európa civilizációs mítoszának és az új schengeni országok alávetett pozíciójának az együttes elemzése alapján megérthetjük, miért vállalta oly buzgón Magyarország a fehér, keresztény Európa védelmezőjének szerepét. Ha ebből a perspektívából gondoljuk végig az ország migrációs politikáját, akkor az már nem Európa többi részével való radikális szakításnak vagy morális anomáliának tűnik, hanem az uniós csatlakozási folyamatra jellemző tendenciák fokozódásának, amely az ország európai térségen belüli, sajátos helyzetéből is következik.

Az európaizmus paradoxonjai

Orbán Viktor EU-ellenes kampányai első ránézésre paradoxnak tűnhetnek. Az Orbán-kormány 2015 óta következetesen ellenez minden Brüsszelből kiinduló migrációkezelési projektet – egyrészt arra hivatkozva, hogy a szupranacionális szintű döntéshozatal nem demokratikus, másrészt pedig arra, hogy az országoknak szuverén joguk eldönteni, hogy ki léphet be a területükre. 2015 decemberében – a szlovák kormányfő támogatásával – Orbán pert indított a menedékkérők ideiglenes kötelező áthelyezési mechanizmusa ellen, amelyet három hónappal korábban fogadott el az Európai Unió Tanácsa. Ezt Magyarországon népszavazás kísérte, amely azt igyekezett megmutatni, hogy a lakosság ellenzi az áthelyezési mechanizmust. Bár a népszavazást megelőző heves kampányt a bevándorlásellenes plakátok és az uniós intézményeket ostorozó beszédek dominálták, a 2016. október 2-án tartott szavazás eredménye az alacsony részvétel miatt nem lett jogilag kötelező érvényű.^[19]

EU-ellenes állásfoglalásait azonban Orbán távolról sem az európai elképzelésekkel való szembefordulásként állítja be, hanem az európaiság és az európai „keresztény örökség” megőrzésének nevében igyekszik legitimálni. Ebben a narratívában Orbán azzal érvel, hogy „Európa az őrület fogságába került” és a brüsszeli politika „már nem képes megvédeni Európát” – ezért indokolt, hogy Magyarország alternatív európai vezetést javasoljon. Ezáltal úgy festi le Magyarországot, mint egy új európai előőrsöt, amely jobban képes megvédeni Európát, mint az uniós intézmények és a nyugati tagállamok. Vagyis Orbán a migrációs politika területét politikai csatatérnek használta, hogy megkérdőjelezze az Európán belüli hierarchiákat, és ezen keresztül újratárgyalja Magyarország súlyát az európai döntéshozatali folyamatokban.

A kapitalizmus kultúrkérdéssé alakítása: az illiberalizmus morális gazdasága

Így Magyarország bevándorlásellenes álláspontja valójában nem annyira egy morális anomália eredménye, mint amennyire az EU-n belül konkrét célokat szolgáló, pragmatikus politikai manőverezés kifejeződése.

Orbán Viktor és a Fidesz politikai pályája ezt a politikai opportunizmust tükrözi: így lett a liberális demokrácia heves pártolójából (1989) az „illiberalizmus” bajnoka.

Az „illiberális demokrácia” kifejezést az elsők között Orbán Viktor használta 2014-es tusványosi beszédében. Értelmezése szerint az illiberalizmus olyan politikai szerveződési módot jelent, amelynek célja gazdasági téren versenyképesebbé tenni az államot. Ehhez a versenyképesség előtt álló több akadályt is fel kell számolni; ilyenek a civil társadalmi szervezetek, a nem kormányzati szervezetek (NGO-k), illetve az olyan társadalmi mozgalmak, amelyek fékeznék az ország teljesítményét.^[20]

Orbán Viktor illiberalizmusa tehát a politikai közösség újradefiniálásának folyamata, azon az alapon, hogy akik hozzájárulnak az állam versenyképességéhez, azok legitim tagjai a „nemzetnek”.^[21] A piacgazdaságra való átállás és a globális pénzügyi válság kontextusában ezt a versenyképességet elsősorban az ország Nyugat-Európához való gazdasági felzárkózásának képessége határozza meg, tágabb értelemben pedig a világgazdaságban mutatott versenyképessége. Fejlődési pályája és az általa generált politikai forma tehát Magyarországnak az európai félperiférián elfoglalt sajátos helyzetéből következik.

Ebből a nézőpontból a nem produktívnak tekintett – és az állam fékeként azonosított – egyének és társadalmi csoportok nemkívánatossá válnak, akiket/amelyeket szegregációs intézkedésekkel kell semlegesíteni.

2014 óta a munkanélkülieket, a hajléktalanokat, a fogyatékkal élő embereket és a – rasszista beszéd révén már korábban is súlyosan megbélyegzett – roma közösségeket célzó intézkedéseket fogadtak el e csoportok társadalmi és gazdasági háttérbe szorítására. Bár a „migránsokkal” akkoriban még foglalkozott a konzervatív retorika, a kizárásukra 2015-től kezdve alkalmazott mechanizmusok és eszközök már nagyon is rendelkezésre álltak – csupán más csoportok voltak ezek célkeresztjében. Ezek az álláspontok – amelyeket az uniós vezetők az „európai értékekkel” ellentétesnek neveztek – részben tehát a közép-európai gazdaságok átalakításához, illetve az EU-beli tőkés termelési módba való integrációjukhoz szolgáló politikai és ideológiai folyamatoknak a termékei.

Emellett a fenti álláspontok politikailag gyümölcsözőnek is bizonyultak, mivel Orbán Viktornak sikerült annak az ultrakonzervatív európai jobboldalnak a vezéralakjává előlépnie, akinek a népszerűsége egyre nő az identitáson és biztonságon alapuló retorika Európa-szerte tapasztalható erősödésével.

Az illiberális jövőkép mögött meghúzódó morális gazdaság (amely alatt a termelési viszonyokat kísérő kívánatos és nem kívánatos szubjektivitások rendszerét értem) ugyanakkor bizonyos ellentmondások forrása. Több elemét is elemeznünk kell a migrációs politikára kifejtett hatásuk megértéséhez.

Egyrészt Magyarország 2015 óta súlyos munkaerőhiányban szenved, amelyet csak tetéz a migránsok befogadásának elutasítása. Ennek a munkaerőhiánynak az elsődleges oka az erőteljes népességcsökkenés, amelyet még tovább fokoz a nyugat-európai országokba történő kivándorlás folyamatos növekedése az elmúlt évtizedben.^[22] Az Eurostat adatai szerint 2010 és 2020 között a más uniós országban lakóhellyel rendelkező munkaképes korúak aránya a népesség 1,2%-áról 4,5%-ra nőtt.^[23] A munkaerőhiány problémájának megelőzése érdekében Magyarország igyekezett elősegíteni az „etnikai magyaroknak” tekintettek visszatérését (vagyis mindenekelőtt azokét, akik magukat magyarnak vallják, de akik az ország száz évvel előtti felosztása nyomán ma a szomszédos országok, Szerbia, Románia, Szlovákia és Ukrajna lakói). A 2010-ben elfogadott állampolgársági törvény például lehetővé teszi, hogy azok, akiknek felmenői magyar állampolgársággal rendelkeztek, az országban való tartózkodás feltétele nélkül maguk is megszerezhessék az állampolgárságot.^[24]

Másrészt ezek az ellentmondások a transznacionális munkaerő-szervezés új formáihoz vezettek. Például évek óta nő az „ideiglenes munkaerő-közvetítő ügynökségek” száma, amelyek közvetítőkként működnek az államok és/vagy a kelet-európai országokban gyárakkal rendelkező vállalatok között, és olcsó munkaerőt szolgáltatnak.^[25] Ez a rendszer még elterjedtebbé vált a COVID-19 világjárványt követően, mikoris az ideiglenes munkaerő-közvetítő ügynökségeken keresztül érkező, harmadik országbeli állampolgárok foglalkoztatásának lehetőségei bővültek és egyszerűsödtek.

Egy 2021 júliusában elfogadott rendelet a harmadik országok állampolgárainak foglalkoztatását a Külgazdasági és Külügyminisztérium illetékességi körébe utalja, és további kivételekről rendelkezik a munkajog tekintetében.^[26] Ezek az ügynökségek (vagy gyakran alvállalkozóik) a szomszédos országokban működnek, mindenekelőtt Szerbiában és Ukrajnában, ahonnan rövid, határozott időre – Orbán Viktor szavait idézve – „kompatibilis” munkaerőt kínálnak.

Ez a rendszer szorosan illeszkedik az európai térség sajátos gazdasági szerveződéséhez és az azt megalapozó regionális munkamegosztáshoz. Például Magyarországon az ügynökségek az autóipar részére – vagyis egyrészt a gépkocsikat összeszerelő üzemek, másrészt a németországi gépkocsigyártáshoz használt különböző alkatrészeket gyártó üzemek számára – biztosítanak olcsó munkaerőt.^[27] A német autóipar keletre történő áttelepítése tehát olcsó és rendkívül rugalmas munkaerőt igényel, ugyanakkor az alacsony bérek arra kényszerítik a magyarokat, hogy máshol keressenek munkát Európában – amire a szabad mozgási térség tagjaként lehetőségük van. Az ország az ideiglenes munkaerő-közvetítő ügynökségek révén tudja feloldani ezt az ellentmondást, mivel bevándorlásellenes álláspontja miatt nem fordulhat közvetlenül az Európa keleti és déli perifériájáról érkező munkavállalókhoz, akikkel az EU többi része szokta fedezni az ilyen típusú munkaerőigényét.

Ennek eredményeként a munkaerőhiány dacára versengés van a munkahelyekért a magyarok és a „migránsok” között. Ez a versengés azonban nem korlátozódik a helyi munkaerőpiacra, hanem Nyugat-Európára is kiterjed, különösen Németországra – amely egyrészt a magyar migráns munkavállalók elsődleges célpontja, másrészt az első ország, amely 2015-ben menekülteket fogadott.

Angela Markel német kancellárral tartott 2017-es találkozóján Orbán Viktor ki is emelte ezt, és az ország uniós tagságára hivatkozva követelte, hogy továbbra is biztosítsanak kiemelt hozzáférést a magyaroknak a német munkaerőpiachoz. A tét nagy, hiszen a migráns munkavállalók által hazautalt pénz a magyar gazdaság egyre nagyobb szeletét teszi ki: 2016 és 2019 között ennek részarányát a GDP-ben 3–4%-ra becsülték.^[28]

Így a Magyarországon uralkodó új konzervatív erkölcsi rend elsősorban az európai közösség gazdasági szerveződésének és az általa keltett ellentmondásoknak a terméke. Célja a társadalmi kapcsolatok újradefiniálása a tőkés termelési módra való áttérés, valamint az ország transznacionális munkamegosztásba való beillesztése szolgálatában.

Ebből a nézőpontból tekintve az erényes állampolgár mindenekelőtt a termelékeny állampolgár.

Az elmúlt évtized folyamán elfogadott számos jogi és alkotmányos reform nagyrészt ugyanezt a célt szolgálja: a jogot a politikai közösség átalakításának és mobilizálásának eszközeként használni a gazdasági érdekek védelmében. Bár a migránsok kizárása céljával 2015 óta bevezetett intézkedéseket az európai politikai diskurzus morális kérdésként kezelte, valójában ezek egy tágabb kapitalista morális gazdaság részei, és más társadalmi csoportokat célzó reformokkal kapcsolódnak össze. Például 2018 decemberében – a példátlan tiltakozási hullám ellenére – olyan törvényjavaslatot fogadtak el, amely lehetővé teszi a munkáltatók számára, hogy évente akár 400 óra túlórát is előírjanak munkavállalóiknak, és ennek kifizetését akár három évre is elhalasszák. A törvényjavaslat elfogadását övező retorikában olyan állítások is szerepeltek, hogy a javaslat lehetővé teszi a munkavállalók számára a belföldi munkavégzést, ahelyett, hogy külföldön kellene munkalehetőséget keresniük.^[29]

A kapitalista morális rend egy másik területen is keveredik az ultrakonzervatív politikával, ez pedig a családjog területe, amelyet az elmúlt évek során többször is megreformáltak. A legutóbbi, 2020-as családjogi törvény a születések ösztönzésével igyekszik beavatkozni Magyarország demográfiájának kezelésébe. A törvény a hagyományos családmodellben gyökeredzik, és fontos szerepet tulajdonít a nők által végzett házimunkának. A konzervatív nemi szerepeket olyan ösztönzőkkel (egyebek között adókedvezményekkel) támogatják, amelyek a heteroszexuális párokat és a gyermekes nőket jutalmazzák.

Ezeket a módosításokat egyrészt az LMBTQI+ közösségek, másrészt a gendertudományok és a feminista mozgalmak elleni támadások kísérik. Egy 2020-as alaptörvény-módosítás betiltotta az azonos nemű párok általi örökbefogadást, továbbá az alaptörvényben rögzítette a család fogalmát, amelynek „alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony. Az anya nő, az apa férfi.” Ezt az EU többi része újabb bizonyítéknak vette Magyarország haladásellenességére. Látható azonban, hogy a szexualitás efféle moralizálása – mely szerint annak kizárólagos célja a versenyképes „nemzet” társadalmi reprodukciója – egyben sajátos válasz azokra az ellentmondásokra, amelyek az ország Európa gazdasági szerveződésében elfoglalt helyéből és az ebből fakadó transznacionális munkamegosztásból adódnak.

Végkövetkeztetés

Összességében tehát Magyarország radikálisan kizáró jellegű migrációs politikája egy olyan társadalmi projekthez köthető, amely igyekszik megfelelni az EU és a világgazdaság politikai és gazdasági szerveződése által támasztott követelményeknek. E tágabb kontextusba helyezett elemzésünk feltárja azt a közös logikát, amely a közpolitikák széles köre mögött húzódik meg – ideértve a migrációs politikát is. A politika efféle moralizációját – amely a radikálisan bevándorlásellenes álláspontot a nemzeti és európai szintű politikai manőverezés kontextusában instrumentalizálja – csak az érintett országok elmúlt három évtizedben végbement átalakulásának anyagi és strukturális elemzése fényében érthetjük meg.