Az Ukrajna elleni orosz invázió 2022. februári kezdetével mintegy 7,8 millió ukrajnai menekült európai országokba, biztonságot keresve^[1]. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) jelentése szerint az ukrajnai menekültek mintegy 87 százaléka nő és gyermek. Ha megvizsgáljuk a jelentést, az Európában tartózkodó ukrajnai menekültek körülbelül 35 százaléka gyerek, ez nagyjából 2,7 millió ukrajnai menekült gyermeket jelent^[2]. Az ukrán kormány férfiak külföldre utazását korlátozó döntéséből adódóan a menekülők közötti nemi megoszlás rendkívül egyenlőtlen, így a munka újraszervezésére van szükség a szétválasztott családokban.

A nemek közötti és gazdasági egyenlőtlenségek következtében minden társadalomban, így Ukrajnában is, a reproduktív munkák aránytalanul nagy része hárul nőkre. Az ukrajnai menekültek esetében azonban célszerűbb, ha nem erről az aránytalan teherről, hanem a kényszerű egyedülálló anyaság jelenségéről beszélünk – amely esetben a reproduktív munkával járó összes felelősség maradéktalanul a nőkre nehezedik.

Jelen cikkben azt elemzem, hogyan kezelik a reproduktív munkát az ukrán menekültek a kényszerű egyedülálló anyaság kontextusában. Elemzésem során külön figyelmet fordítok az informális támogató hálózatok szerepére. Bár ezek a hálózatok nemi alapon szerveződnek és depolitizáltak, a nőknek időt teremtenek, mely jóformán nélkülözhetetlen számukra.

Hogyan alakulnak ki (újra) ezek a támogató hálózatok a menekülés során, illetve azt követően? Hogyan szervezik az ukrajnai menekültek életét és tapasztalatait? Milyen egyenlőtlen struktúrák állnak mögöttük, és hogyan értékelhetjük őket politikai szempontból?

Az ukrajnai menekültekkel készített interjúk, résztvevő megfigyelések – és menekültként a kényszerű egyedülálló anyasággal kapcsolatos saját tapasztalataim alapján keresek válaszokat ezekre a kérdésekre.

A kapitalizmusban magánügy a társadalmi reprodukció

A kapitalizmus ideális modelljében az emberek azért keresnek pénzt, hogy fenntartsák önmagukat és családjukat. A társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek struktúráiban azonban, amelyek élhetetlen bérekhez és munkanélküliséghez vezetnek, a fizetett munka nyilvánvalóan nem fedezi a társadalmi reprodukció költségeit. Ez az idealizált modell ráadásul mind ideológiai, mind politikai szempontból figyelmen kívül hagyja a társadalmi reprodukció azon részét, amely munkát igényel; nevezetesen a házimunkát és a gondoskodási munkát – ezek nélkül az egyének, családok, közösségek, de a kapitalista termelés és a társadalom sem működhet. Ezt a megközelítést alapozta meg a társadalmi reprodukció marxista-feminista elmélete^[3].

Bár a társadalmi reprodukció marxista elméletét számos vita övezi, ezek áttekintése nem tárgya e cikknek. Amit viszont fontos kiemelni a társadalmi reprodukció ezen elméletéből levezetve, hogy a reprodukcióhoz szükséges erőforrások állami beavatkozásokból, jótékonysági intézkedésekből, megélhetési mezőgazdaságból, illetve informális hálózatokból származnak^[4]. A kapitalista társadalomban így lehetetlen kifürkészni a társadalmi reprodukció rejtélyét anélkül, hogy figyelembe vennénk a piacon kívüli viszonyokat.

Mindent összevetve a modern társadalmak reprodukciója a materiális erőforrások és az idő ingatag egyensúly(talanság)ától függ, amelyet a kapitalizmus és a patriarchátus struktúrái tartanak fenn. A dolgozó rétegek társadalmi reprodukciójához szükséges materiális erőforrások túlnyomórészt fizetett munkából származnak, a fizetett munkavégzéshez pedig időre van szükség. A munka fizetségeként szerzett anyagiakat kiegészítik az egyéb tevékenységekből származó materiális erőforrások, amelyek közül néhány szintén időt igényel – ilyen például a megélhetési mezőgazdaság vagy egy mellékállás. Hogy „hozzájussanak” az ezekhez a munkákhoz szükséges időhöz, illetve emellett a reproduktív munkára szánt időhöz, a dolgozó rétegek egyéb forrásokhoz folyamodnak^[5], melyek közül a legstabilabb, és ezért kulcsfontosságú az állam és az informális hálózatok.

Az állami intézményekkel ellentétben az informális gondoskodási hálózatok a magánélethez tartoznak. Bár óriási szerepet játszanak, erre a szerepre mégis természetesként és politikamentesként tekintünk.

Igaz, mindig jelentősek voltak, a háború, a menekülés, és az egyedülálló anyaságot kikényszerítő politikák kontextusában az informális hálózatok kiemelkedően fontossá válnak az ukrajnai menekültek körében is.

Befoldozni a gondoskodás hézagait

A háború előtti „normalitásban” az ukrán nők beépültek a helyi (túlnyomórészt állami) ellátórendszerbe – még a fennálló nemi egyenlőtlenségekkel együtt is. Ezt a rendszert azonban évek óta kísértik neoliberális megszorítások^[6]. Az óvodák, iskolák, kórházak és egyéb ellátóintézmények „optimalizálásaként” bemutatott reformok hátterében az általános alulfinanszírozottság állt, és a dolgozó szegények elnőiesedett szakmáit hozta létre. Ezzel párhuzamosan ezek a reformok mindinkább korlátozták az ellátóintézményekhez való hozzáférést^[7], így mélyítve a nemek közötti egyenlőtlenséget.

Más társadalmakhoz hasonlóan a gondoskodási láncok hiányosságait a nukleáris vagy tágabb családokon belül, a személyes támogatóhálózatokon és a helyi közösségeken keresztül kezelték Ukrajnában is. Ezek a nemek szerint megosztott és mélyen személyre szabott hálózatok eddig kitöltötték a társadalmi reprodukció szövetén tátongó hézagokat (másrészt az egyenlőtlenség újabb formáit eredményezték, például egyedülálló anyák esetében).

A háború kitörése és a menekültté válás azonban mindinkább megfosztotta a nőket ezektől az ellátóintézményektől és informális hálózatoktól.

Az Ukrajnából menekülő, egyedülálló anyaságra kényszerített ukrajnai menekültek gyakran azzal szembesülnek, hogy képtelenek teljes mértékben beilleszkedni a helyi ellátóintézményekbe. Ennek okai egyrészt a migrációs tendenciák, másrészt az ellátóintézmények strukturális problémái, mint például a kapacitás- és munkaerőhiány, a rövidebb munkaidő stb. A menekült nők sok esetben ugyanazokkal az ellátási hiányosságokkal szembesülnek, amelyeket a neoliberális megszorítások helyi változatai hoztak létre^[8]. Mindeközben az ukrajnai menekülteknek további kihívásokkal is meg kell küzdeniük: a bürokráciával, a fizetett munka nehézségeivel, az egészségügyi kérdésekkel és a betagozódással az őket befogadó társadalomba.

A helyi sajátosságok és a befogadó országok eltérő közpolitikái mentén az ukrajnai menekülteknek maguknak kell megbirkózniuk az ellátóintézmények hiányosságaival. Alternatív megoldásokat jelenthetnek az önkéntes kezdeményezések vagy a hagyományos informális segítőhálózatok. Az előbbi lehetőség azonban szórványos, és csak rövid távú, néha kiszámíthatatlan segítséget nyújthat nőknek a reproduktív munkában. Az önkéntesek és a különböző szervezetek legfeljebb heti néhány órát tudnak gondoskodni gyermekeikről, és tevékenységük könnyen beszüntethető, vagy már meg is szűnt a háború kezdete óta.

Bár a hagyományos informális hálózatok gyakran az egyetlen választ jelenthetik, ha ezekből ennyire hirtelen szakadnak ki a menekült nők, nem virágoztathatóak fel automatikusan.

Igaz, a nők a hálózatépítési készségeket és e hálózatok kölcsönös használatát a nemi szerepek és szocializáció során elsajátítják, ha megvizsgáljuk e kapcsolatok létrehozásának körülményeit és a kirajzolódó mintázatokat, nemcsak arra világítanak rá, hogy ezek mennyire fontosak, de fény derül arra is, milyen egyenlőtlenségi struktúrák állnak mögöttük.

Hálózatok átmentése és (meg)szervezése

A gyermekkel menekülő ukrajnaiak legáltalánosabb stratégiája, hogy a háború elől a barátokkal és rokonokkal együtt menekülnek, így mentve át határokon a meglévő támogató hálózataik töredékeit.

Az ukrajnai kormányzat korlátozásai miatt többnyire a hálózatok nőtagjai jutnak át a határon: anyák, nővérek és barátnők. Gyakran együtt vagy egymás közelében telepednek le, és többé-kevésbé aktívan részt vesznek a háztartási és gondoskodási munkában, támogatva a kényszerű egyedülálló anyaságban élőket. Ez az áttelepítés és ezek a viszonyrendszerek bizonyos fokig megtervezettek (bár sok döntés krízishelyzetben születik), és a gondoskodás megszokott mintáit reprodukálják.

A menekültek „legtermészetesebb” újratermelődő gondoskodási struktúrái a családok idősebb generációjához tartozó nőket is érintik. Ukrajnában, mint sok más társadalomban, a nagymamák gyakran aktív szerepet játszanak a gondoskodásban, néha a gyermek elsődleges gondozójává válva, így pótolva, hogy a három éves kor előtti gyermekgondozás megfizethető lehetőségei igencsak szűkösek. Egyedülálló anyák esetében gyakran válnak egy háztartásban másodlagos gondozóvá.

Az ukrán társadalomban ez a „természetes” berendezkedés a kapitalista és patriarchális egyenlőtlenségek struktúráin nyugszik. Az alacsony bérek miatt egy dolgozó felnőtt nem tud eltartani egy családot, miközben a másik felnőtt (jellemzően az anya) gyermekgondozási szabadságon van. Mindkét szülő arra kényszerül, hogy a munkaerőpiacon maradjon, és alternatív gondozási lehetőségek után nézzen. Jellemzően a nagymamára esik a választás számos okból, ezek: a hagyományos nemi szerepek, a viszonylag alacsony nyugdíjkorhatár (60-65 év^[9]), a rendkívül alacsony nyugdíjak (átlagosan 115 euró^[10]), az idősebb nőkkel szembeni hátrányos munkaerőpiaci megkülönböztetés és a megfizethetetlen lakhatás, mely együttélésre kényszerít generációkat. Az ilyen, már meglévő hálózatok és megállapodások átmentése a legkiszámíthatóbb és legstabilabb megoldás.

A menekülő nők további stratégiája a már meglévő hálózatok mozgósítása és átszervezése. A korábban kiépített, határokon átnyúló hálózatok befolyásolják a nők kiválasztott menekülési célállomását. Ezekben az esetekben a kényszerből menekülő egyedülálló anyák célállomásaikat a befogadó országokban lévő potenciális támogató hálózatokhoz igazítják.

Menekülésük során a nők gyakran választanak olyan országot és várost, ahol már van ismerősük, és vagy adott ismerős háztartásában, vagy annak közelében telepednek le, hogy állandó vagy szórványos segítséget kapjanak a reproduktív munkában.

Bevonhatóvá válik az összes elképzelhető hálózat, kezdve a közeli rokonoktól és barátoktól a viszonylag távoli ismerősökig. Egy nő például, akivel beszélgettem, azért választotta úticélját, mert édesanyja barátnője a közelben lakott. Egy másik olyan helyre tartott, ahol volt kolléganője élt családjával. Ez a stratégia elbukhat amiatt, hogy itt nem a tényleges, hanem a potenciális támogatói hálózatokról beszélünk. A gondozásra vonatkozó megállapodások, legyenek azok előre átbeszéltek vagy feltételezettek, mindkét esetben kudarcot vallhatnak.

A hálózatok átmentése együtt járhat hálózatépítéssel is, olyan esetekben, mikor olyan nők menekülnek együtt, akik korábban nem nyújtottak egymásnak aktív támogatást gondoskodási munkában, de vállalták, hogy ezt megteszik. Ezek az átmentések néha a különböző gyermekes családok közötti, korábban nem megszokott együttműködés formáját öltik – ilyen, mikor a laza rokonságban álló családok együtt indulnak el és telepednek le, immár gondoskodási munkákkal segítve egymást. Az együttműködésen belül erőforráscserét is találhatunk: egy nő például időt szabadít fel mások számára, ha nem csupán saját, de egy másik család gyermekéről is gondoskodik, és cserébe anyagi támogatást kaphat az adott családtól.

Az együttműködő családok között különböző kötelékek lehetnek – rokoni, baráti, ismerősi, szomszédi, akár kollegiális kapcsolatok. Más szóval a hálózatok minden lehetséges típusa mozgósítható. Az egyik általam vizsgált esetben egy nő férje barátjával és annak családjával menekült. Egy másikban gyermekes kolléganők döntöttek a menekülés és a közös letelepedés mellett.

Vannak olyan esetek, amikor az ilyen kooperatív távozásokat kívülről szervezik és előre megtervezik, kölcsönösen megállapodva a gondoskodó munkák felosztásában. Egy esetben a gyermekes, kultúrában dolgozók számára intéztek tartózkodási helyet; akik együtt telepedtek le, és támogatták egymást a gondoskodási feladatok elvégzésében. Megint másik esetben egy külföldi székhelyű vállalat szervezte meg dolgozói szomszédos országba való távozását, és közös szállást biztosított nekik egy szállodában. A nők végül ennek a vállalatnak a helyi kirendeltségénél dolgoztak tovább, és váltott műszakokban gondoskodtak egymás gyermekeiről. Bár ez utóbbi felállás segítséget nyújt a nőknek abban, hogy egyedüli gondozóként és munkavállalóként megbirkózzanak kettős szerepükkel, a vállalat számára is lehetővé teszi, hogy plusz kiadások nélkül kezelje a helyzetet – inkább a profitorientált megközelítés és a „természetes” megoldások összefonódásáról beszélhetünk, mintsem a gondoskodás szociális támogatásáról.

Hálózatok szövése

Gyakran azonban nem lehetséges a hálózatok átmentése vagy megerősítése, így a kényszerű egyedülálló anyaságban élő nőknek a semmiből kell létrehozniuk őket. Ezek rendszerint olyan terekben történnek, ahol a gondoskodási munkák és mindennapi teendők összepontosulnak. A menekült nők táborokban és hálótermekben, ügyintézés közben, sorban állva, óvodákban, iskolákban és játszótereken, rendezvényeken vagy a közösségi médiában, esetenként kifejezetten gyermekes ukrán menekültek számára létrehozott csevegőcsoportokban találkoznak egymással. Ezek a terek az ismerkedést és a tapasztalatcserét elősegítő csomópontokká válnak, megkönnyítve pontosan azokat a típusú kapcsolódásokat, amelyek lehetővé teszik a gondoskodási munkákban való kölcsönös segítségnyújtást.

A kölcsönös gondoskodás mértéke nagyban változhat ezekben az újonnan létrehozott hálózatokban, és függ a nők igényeitől és képességeitől. Nem túl gyakori, szélsőséges eset például az, hogy egy kisgyermekes nő, aki nem tudja elhelyezni gyermekét a helyi óvodákban, ellenben szeretne integrációs tanfolyamra járni, keres egy másik, ugyanilyen helyzetben lévő nőt, akivel váltott műszakban gondoskodhatnak a gyerekekről. A csevegőcsoportokban időről időre felbukkantak néha ilyen esetek, de nehéz megmondani, hogy ez a fajta megállapodás mennyire működőképes. Munkám során nem vizsgálhattam ilyen működő eseteket. Egy nő, akivel beszélgettem, arra panaszkodott, hogy megpróbált hasonló cserét szervezni, de nem kapott segítséget más menekült nőktől.

Azok számára, akiknek gyermekei általános iskolába járnak, az iskolaudvar a találkozások és új kapcsolatok kiépítésének helyszínévé válik.

Ezek a kapcsolódások idővel támogató hálózatokká fejlődhetnek – ezt különösen megkönnyítik azok az esetek, amikor az ukrán gyermekek számára külön osztályokat hoznak létre. Gyakori, hogy a közelben lakó nők felváltva hozzák el a gyerekeket az iskolából. Egy ilyen felosztás rendszeres is lehet, de vészmegoldás is, ha egy anyának valami közbejön. Minél idősebbek a gyerekek, annál kevesebb gondoskodási munkát kell kiszervezniük a nőknek, ők más célokra használják az újonnan létrejövő hálózatokat: lelki támogatásra, információcserére, szocializációra stb.

Az ukrajnai menekültek támogatni fogják egymást, ha hasonló helyzetben találják magukat hasonló tapasztalatokkal, és tudnak találkozni, kapcsolatot teremteni ezekben a terekben. A nemi szerepek és a nemi szocializáció azonban e közösségen kívüli szolidaritási hálózatok létrejöttéhez is vezethet. Vannak esetek, amelyekben a nőket a befogadó családok segítették – nemcsak a letelepedésben, hanem esetenként a gondoskodás megszervezésében is. Egy nő elmondása szerint a legtöbb segítséget törökországi szomszédasszonyától kapta. Mivel neki magának is voltak gyerekei, és tudta, mit jelent velük lenni egy idegen országban, a szomszédasszony felajánlotta, hogy vigyáz az ukrajnai menekült gyermekére, hogy az édesanyának legyen ideje önmagára is.

Arról is érdemes szót ejteni, hogy hogyan befolyásolja a nőket a támogató hálózatok hiánya. Az ukrajnai menekültekkel folytatott beszélgetéseimből nyilvánvalóvá vált, hogy a támogatás hiánya és egy gondoskodási háló megtalálásának vagy kiépítésének kudarca a kényszerű egyedülálló anyaságra utaltak körében csaknem áthidalhatatlan lelki és fizikai nehézségekhez vezethet. Ilyen esetekben úgy is dönthetnek, hogy gyermekeikkel együtt visszatérnek Ukrajnába.

Bár a hasonló történeteket nehezebb nyomon követni, úgy tűnik, hogy a bejáratott támogató hálózatok hiányától való félelem is nagy szerepet játszhat azoknál, akik úgy döntenek, hogy gyermekeikkel együtt szülővárosukban maradnak, vagy csak az országon belül menekülnek.

Nekik továbbra is szembe kell nézniük a bombázásokkal, az áramkimaradásokkal, a jövedelemhiánnyal és a kemény tél fenyegetésével.

Hogy lesz ebből szakpolitika?

Az orosz katonai agresszió által kiváltott kitelepülés és az ukrán kormány által kialakított határszabályozás nagyban befolyásolja a kényszerű egyedülálló anyaság kezelése érdekében átmenthető, kiszervezhető és létrehozható hálózatok milyenségét. A menekülteket segítő gondoskodási munkák elsődlegesen a nőkre hárulnak: nőrokonokra, barátokra, kolléganőkre és nőismerősökre. A nemek közötti és gazdasági egyenlőtlenségek, a nemi szerepek és a szocializáció struktúrái a nőknek gondoskodói szerepet jelölnek ki, és elsősorban ők végzik el a fizetetlen reproduktív munkákat is. Ez az alapja a háború elől menekülő nőket segítő, előzetes vagy menekülés közbeni megegyezés alapján kialakított, de az újonnan vállalt és létrehozott gondoskodási megállapodások nemi jellegének is. A háború előtti Ukrajnában, ahogyan sok más országban is, túlnyomórészt nőkből álló támogatói hálózatokhoz fordultak a profitorientált gazdaságok és a megszorítások által teremtett hézagok befoldozására. Ez menekülés közben sincs másképp.

A társadalmi osztályhelyzet és a jövedelmi egyenlőtlenségek paradox szerepet játszhatnak a menekültek gondoskodási hálózatokhoz való hozzáférésében is. Azok a nők, akik a rendelkezésükre álló jövedelem és a korábban kialakított külföldi szakmai kapcsolatok révén kiváltságosabb helyzetben vannak, gyakran azonnal vagy meglehetősen gyorsan külön lakást rendeznek be, és nem szorulnak szociális juttatásokra. Ez ugyan jelentősen megkönnyíti életük anyagi oldalát, de részben el is szigeteli őket a többi ukrajnai menekülttől: nem táborokban és szálláshelyeken élnek együtt, nem kell rendszeresen különböző funkciójú szociális intézményekbe járniuk. Végeredményben sokkal kevesebb lehetőségük van arra, hogy kapcsolatokat építsenek ki és gondoskodó hálózatokat hozzanak létre.

Egy nő, aki öt hónapig élt táborban a kisgyermekével, majd egy szálláshelyen egy másik családdal együtt élve telepedett le, azt mondta, hogy szerencsés: a nővérével ellentétben, aki külön lakásba költözött, ő megismerkedhetett olyan ukrajnai nőkkel, akik támogatni tudták őt a gondoskodási munkák elvégzésében.

Egy másik nő, aki egy kutatóintézetben dolgozik, és a fiával él külön, kifejezetten azt mondta, hogy elszigeteltnek érezte magát, és nem volt senki, akivel megoszthatta volna ezeket a terheket.

A bemutatott támogató hálózatok egyértelműen a mindennapi szolidaritásról és a kölcsönösségről szólnak. Ez a szolidaritás azonban nem feltétlenül lehet alapja egy kollektív, szervezett fellépésnek a társadalmi reprodukció problémái és az azokat kitermelő strukturális egyenlőtlenségek megszüntetése érdekében.

Egy modern társadalomban, amelyben a reprodukció a magánszféra ügye, a természetesként felfogott gondoskodási munkák hálózataitól függő női hálózatok csak kis potenciállal bírnak a politikai önszerveződés terén. A menekültek gondoskodási hálózatai ráadásul széttöredezettek és képlékenyek; a háborús helyzetből és kényszerű kitelepülésből adódó kiszolgáltatottság terheli őket.

Mindazonáltal az ukrajnai menekültek néha e hálózatok révén szerveződnek önkéntesként vagy politikai alapon, a háború és következményeinek kezelése érdekében. Ezekben keringenek az információk az Ukrajnát támogató tiltakozó eseményekről vagy a humanitárius, esetleg katonai támogatáshoz szükséges kollektív erőfeszítésekről. E tekintetben jelenleg a kiegészítő hálózatok szerepét töltik be, amelyek nehezen szerveződnek politikai ügyek mentén. Az, hogy ezek a hálózatok milyen mértékben mozgósíthatók a problémás intézményes gondoskodási ellátás szakpolitikai kezelésének kiharcolásáért – akár a menekültügyben, akár Ukrajnában –, továbbra is nyitott kérdés marad.