A világjárvány és az orosz-ukrán háború közelségében egyre égetőbbé válik a kérdés, hogy hogyan birkózzunk meg a mindennapi életünket érintő szorongással. Vajon mennyire lehet az ebből fakadó problémákat orvosolni egyéni terápia segítségével, vagy érdemesebb a társadalmi okokra fókuszálnunk? Ebből a kérdésből indul ki a Fordulat folyóirat 31. száma.
Kritikai pszichológiát! – üzeni az új Fordulat, és ezzel nincs egyedül, az elmúlt években a témával több pszichológiai folyóirat és szakmai platform is foglalkozott. A felkiáltás fontosságáról érdemes elgondolkodnunk. Vajon miért törődünk napjainkban annyit a pszichológiával? Miért van szükségünk kritikai pszichológiára? Az új lapszám hozzájárul ahhoz, hogy egy nyugaton már kibontakozott, hazánkban pár éve indult diskurzushoz fogódzót nyújtson és arra is rávilágítson, hogy a pszichológiai segítségnyújtás területén zajló folyamatok mindenkit érintenek, ahogy a pszichológia maga is kulturális, gazdasági és politikai tényezőktől függ. Ha az oktatáshoz hasonlóan a pszichológia intézményei sem tudnak megváltozni, azt az egész társadalom szenvedi meg – akkor is, ha vannak, akik profitálnak belőle.
De mitől lesz kritikai a pszichológia? A pszichotudományos módszerek egyik jellemző hatalomtechinkája az individualizálás, vagyis a társadalmi jelenségek vizsgálatának egyéni szintre való korlátozása.
Bár a társadalmi problémák nem az egyén (szelf) szintjén léteznek kizárólagosan, a pszichológia hagyományosan az egyén visszaintegrálásának keretrendszerén belül képzeli el a lehetséges gyógymódot, így a problémákat kizárólag az egyén szintjét vizsgálva keres megoldásokat, eszközöket.
A kritikai pedagógiához hasonlóan ez az elméleti irányzat is rendszerkritikus szempontok szerint vizsgálja a pszichológiát, kiemelve a hozzáférés jelentőségét (a képzéshez és a személyes terápiához egyaránt), miközben az egyén szintjén jelentkező problémákat is társadalmi szempontból vizsgálja.
Hozzáférés, hozzáférhetőség, elnyomási struktúrák és a pszichológia kritikai dimenziói
Az én határainak kitágítását és a kritikai képzelőerő megteremtését a kritikai pszichológia így a közösségen keresztül látja megvalósíthatónak. Azért is fontos e témákról kritikusan gondolkodni, mert a pszichotudományok maguk is társadalmi viszonyok termékei, az elnyomási struktúrák a terápiában is leképződnek. A terápiás kapcsolat társadalmi helyzeteket képez le két személy között, és ez korlátozza a pszichoterápiás diskurzus lehetőségeit. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az eltérő társadalmi rétegekhez tartozó páciens és terapeuta kapcsolata is ezen keretek között játszódik le.
Ahogy arra Kovai Melinda tanulmánya is rámutat, hazánkban a polgári liberális, identitáspolitikához kapcsolódó rendszerkritikus pszichológia nem vert gyökeret, így az antikapitalista rendszerkritikus pszichológia sem tudott elterjedni, és ez főként történeti okokra vezethető vissza. A kritikai pszichológiáról írt lapszám így hiánypótló szerepet tölt be, amennyiben áttekinti a hazai és a nemzetközi pszichiátriatörténetet és annak kritikai dimenzióit.
Az alapfogalmak tisztázása a kritikai pszichológia megértéséhez kulcsfontosságú, és erre a lap szerkesztői kellő figyelmet szentelnek már az első tanulmányban. Csányi Gergelynek, Fehér Tibornak és Máriási Dórának az a célkitűzése, hogy felfedjék az olvasó előtt, hogyan használta a frankfurti iskola a mélylélektant a társadalmi elnyomás egyéni szinten történő megértésére, emellett definiálják a pszichiátriakritikát, a német kritikai pszichológiát és az argentin freudomarxizmus módszertani összefüggéseit is. Rövid betekintést engednek a magyar kritikai pszichológia történetébe olyan központi személyek csoportcentrikus módszertanán keresztül mint Mérei Ferenc, aki a pszichodráma mellett a pszichológia intézményesítésében is szerepet játszott Magyarországon.
A nemzetközi pszichiátriatörténet sem maradhat ki: Konrád Anna tanulmányán keresztül Nicolas Rose, az angolszász kritikai pszichológia reneszánszának egyik jelentős szerzőjének a munkásságát vizsgálhatjuk: Rose arra tesz kísérletet, hogy a fejlett liberális kormányzási formákon keresztül kövesse végig a pszichiátria fejlődéstörténetét.
A pszichiátria három adminisztratív biopolitikát érintő intézménye – az elmegyógyintézet, a degeneráció és a mentálhigéné – mind más-más szempontok szerint problematizálják a népességet és új helyszíneket jelentenek a dehumanizáció számára.
Rose az orvosi pszichopedagógiai intézményeket a dehumanizációs gyakorlatokkal állítja szembe. Ehhez kapcsolódik Konrád Anna, aki mentálhigénés központokat vizsgálva azt a kérdést teszi fel, vajon nem idejétmúlt-e az a rendszer, amely szerint működnek? A mentálhigénés központok kapcsán betekintést nyújt a biomedikális és kritikai pszichiátria versengéséről Franciaországban és az Egyesült Államokban, amelynek hatásai a magyarországi praxisra is érvényesek.
Konrád Anna tanulmánya azért is különleges, mert saját karriertörténetén keresztül vizsgálja a másik kontextusát. Bevándorlóként sokkal közelebb tudott kerülni azokhoz a menekült családokhoz, akikkel praxisában is foglalkozik, hiszen együttes élményük, hogy elhagyták saját országukat, így hasonló kihívásokkal kellett szembenézniük Franciaországban is. Kutatása ezen a ponton összekapcsolódik Daniel J. Gaztambide írásával, amelyben a hátrányos helyzetű emberekkel végzett pszichoanalitikus munkatapasztalatának történetét helyezi kontextusba Sigmund Freud és Ferenczi Sándor dialógusa kapcsán, amely a kortárs praxisban mindmáig érvényes.
Biopolitika és pszichológia: hogyan kezelhetjük a szorongást?
Magától értetődőnek tűnhet, de fontos hangsúlyozni, hogy a pszichológia nem egy elszigetelt diszciplína, hanem összefüggésben áll politikai, gazdasági és kulturális tényezőkkel. Csányi Gergely és Kiss Kata Dóra tanulmányukban a klímaszorongást és az ökoaggodalmat elemzik, eljutva ezzel a radikális ökopszichológia tudományáig. Az ökológiai kimerülés következménye az élelmiszer és természeti erőforrások hiánya, amely elvezet a jövőn való szorongásig, ez pedig sokak esetében klímaaktivizmusban materializálódik, amelynek hősi figurái, a hétköznapi emberekhez hasonlóan gyakorta számolnak be mentális betegségekről, többek között pánikrohamokról.
Az ökoszorongáson keresztül lehet talán a legjobban megérteni, hogy a társadalmi problémák – bár egyéni szinteken is jelentkeznek – mégsem individuális problémák, így az egyéni terápia nem is tud rá válaszokat nyújtani. Mégis mit tehetünk akkor? A Partizán tanulmányt kiegészítő podcastjában szintén felvetődnek alternatívák, és arra is születik javaslat, hogy ha aggodalommal tölt el minket a klímaváltozás gondolata, félelmeinket ne szorongásba, hanem önszerveződésbe, kollektív cselekvésbe vigyük át.
A kritikai pszichológia segíthet elvezetni az építkezéshez, kiindulópontként szolgálhat szakszervezeti építkezéshez, a szövetkezetiséghez, és ezáltal gyakorlati eredményekhez.
A Fordulat új lapszáma azt üzeni, hogy a kritikai pszichológiát és az egyéni terápiát együttesen alakalmazzuk, és a kettő kölcsönhatásában változtassunk egyéni és közösségi szinteken is.
Az egyén és környezete: mit tehetünk, ha a terápiához való hozzáférés már eleve korlátokba ütközik?
Daniel J. Gaztambide tanulmányában a hátrányos helyzetű emberekkel végzett pszichoanalitikusi munkáról ír. Hozzá hasonlóan Ferenczi Sándor – Sigmund Freud pszichoanalitikus munkája nyomán – olyan ellátó klinikák létrehozására tett javaslatot, ahol a kezelések díjmentesek, így nemcsak a középosztály tudja magának megengedni azokat. Freud analízisét Ferenczi és Otto Rank vitték tovább terápiás módszertanukban, és ezzel megteremtették az asszimilatív integratív terápiát.
Meghallani mások hangját – a törődésre való igény többet jelentett a hagyományos pszichoanalízis nyújtotta lehetőségeknél. Így született meg a kapcsolati elméleti és az időhatáros pszichodinamikus terápia, melyek nem csak a személyt vizsgálják, hanem annak környezetét is, érintve a szociometriát.
A szociometria az egyént annak környezetével együtt vizsgálja, figyelembe veszi a társas kapcsolatokat és az egyén különböző közegeit is, mint a munkahely, és a társadalmi színterek különböző intézményeit.
Így az egyént és annak képzeletét is a környezetével összefüggésben vizsgálja a kritikai pszichológia is, és mivel a kapitalizmusba szocializálódunk, társadalmi és egyéni képzeletünket is a tőkés rendszer termékeként kezeli és vizsgálja.
Átmeneti megoldások helyett valódi terápiát!
Kiss Kata Dóra és Csabai Márta tanulmányának már a címe is beszédes: „Ez egy olyan szakma, amit megvásárolsz magadnak”. A cím arra utal, hogy az időbeli és pénzbeli ráfordítások is befolyásolják, hogy kiből lesz gyakorló terapeuta. A tanulmány elméleti kerete Bourdieu mezőelméletébe illeszkedik, szerzői szerint probléma, hogy mennyi költség terhelődik a pszichológushallgatókra. Az újratermelődő társadalmi egyenlőtlenségek „a másik oldalon” is egyre fokozottabban jelentkeznek: bár hazánkban kifejezetten rossz mentális egészségügyi mutatók vannak, az OEP által finanszírozott pszichoterápiás rendelők gyakorlatilag megszűntek a felnőtt lakosság számára.
Az Fordulat 31. számának utolsó tanulmányában Máriási Dóra további rendszerszintű akadályok elemzésére vállalkozik, kiemeli a pszichoterapeuta kontroll nélküliségét a terápiás folyamatban, hiszen a pszichológia a kapitalista rendszerből fakadó egyéni problémákat a legtöbbször a pszichés diszfunkcióként kezeli. Ugyanakkor a diskurzusban helyet kap egy másik nézőpont is: a pszichológiai kritikai elméletek sokszor nincsenek összhangban a valós pszichológiai gyakorlatot végző szakemberek praxisban szerzett tapasztalataival, és gyakran abba a hibába esnek, hogy a személyes problémákat kizárólag a kapitalista rendszer tünetének látják, melyre a pszichológia csak átmeneti megoldást nyújt.
A kritikai pszichológia természetesen elismeri a pszichológia és az egyéni terápia fontos szerepét, de arra tesz javaslatot, hogy felülvizsgáljuk a hagyományos pszichológiai módszertant és egy a társas tényezőket figyelembe vevő módszereket alkalmazzunk.
A társadalomelméleti folyóirat új lapszáma a mentálhigiénés intézmények kapcsán a gondoskodás, az egyenlő hozzáférés és a láthatóvá tétel jelentőségének megértésében segít. Ezek a törődésmotívumok legalább olyan fontosak, mint az, hogy szélesebb összefüggésrendszerben megértsük, miért is szorongunk a kenyér árán, vagy a környezetváltozáson. A lapszám abban nyújt segítséget, hogy felismerjük, nem csak a hagyományos pszichológiai elméletek nyújthatnak alternatívát, a kritikai képzelőerő társadalmi szintű kiszélesítése és a kollektív cselekvés éppen olyan fontos elemeket jelenthetnek a gyógyulásban, mint a törődés.
Változtatni annyit tesz, mint kiszakadni megszokott cselekvésformáinkból, gondolkodásmódjainkból, és új megoldásokat keresve változtatunk rajtuk. Az első lépés akár az is lehet, hogy a kezünkbe vesszük a Fordulatot, és a tanulmányokat olvasva nagyobb összefüggést nyerünk a pszichológia és a pszichiátria társadalmi összefüggéseiről. Itt kezdődhet a kritikai gondolkodás forradalma, amely az egyén gondolkodását megváltoztatva nem csak a mikro, de makroszinten is hatással lehet a társadalomra. Az egyéni képzelet kiszélesítése így társadalmi szinten is megvalósulhat. Végső soron ebben segít a kritikai pszichológia is: nem abba a társadalomba kínál hatékony integrációt, amely megbetegített, hanem abban segít, hogy hogyan tudjuk azt megváltoztatni.
