„Igencsak meglepő, hogy ma gyakorlatilag nincs semmiféle időbeli gondolkozás. A holnapután szinte mindenki számára elvont, a tegnapelőtt érthetetlen. Az atemporalitás, az azonnaliság korszakába léptünk be, ami azt mutatja, hogy az idő […] politikai konstrukció.”
Alain Badiou: A század (2005)

„Természetesen nem hirdetjük munkásságunk világmegváltó jelentőségét. De hisszük, hogy benne egy kornak, a mi korunknak kultúrája vagy kulturálatlansága reprezentálódik. Mert az új művészet értelmezésénél nem formai különcködésről, nem egy különös individuum különös vonaglásáról, hanem egy új embertartalom új formákban való kifejeződéséről van szó. És ezzel nem azt akarjuk mondani, ami tegnap volt, az minden rosszul volt, csupán annak az érzésünknek adunk sajátos formát, ami a saját életérdekében tiltakozik minden tegnaptól ránk maradt törvény ellen.”
Kassák Lajos: Éljünk a mi időnkben (1926)

Pár napja Dér Asia A magunk módjára üvölteni (2022) című, Kassák Lajos életéről szóló dokumentumfilmje elnyerte a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál különdíját. Az indoklás szerint Kassák „élete jobb- és baloldali diktatúrákban, forradalmi és háborús időkben telt”, de ő „minden korszakban megtalálta a módját, hogyan reagáljon a maga egyéni módján, elvei megtagadása nélkül”, ennek ürügyén pedig a film bemutatja „mindazoknak a kortárs közép-európai művészeknek a sorsát […], akik hozzá hasonlóan viszonyulnak a mindenkori hatalomhoz”. A Verzió – bár magukat minden bizonnyal ideológiák fölöttinek mondanák – egy liberális fesztivál, A magunk módjára üvölteniről szóló értelmezésük pedig szimptomatikus: Kassák, aki a fenti leírás alapján mintha egyforma távolságra lenne a „jobb- és baloldali diktatúráktól”, a „mindenkori hatalommal” szembeni ellenállás megtestesítője lesz. Igazi ellenzéki vagy civil, ha tetszik.

Dér Asia eggyel korábbi filmje, az Anyáim története (2020) e kortárs liberális dokumentumfilmes paradigma jellegzetes darabja, ám kevésbé látom indokoltnak a Verzió programjának tipikus műveit ideológiakritika tárgyává tenni, hiszen ezek a saját világnézetükhöz mérten koherensek és autentikusak. A magunk módjára üvölteni helyzete azért sajátos, mert témája, Kassák Lajos – ha számtalanszor szembe is került politikai hagyományának fősodrával – a munkásmozgalomhoz és a forradalmi avantgárdhoz kötődő baloldali művész.

A film baloldali témájának és alapvetően liberális perspektívájának összeütközéséből utóbbi kerül ki győztesen.

Ezért a kritikámmal arra szeretnék rávilágítani, hogy ez miként történik, vagyis hogy a film anakronisztikus, prezentista szemléletmódja miként járul hozzá ahhoz, hogy elmosódjanak tárgyának politikai-eszmetörténeti körvonalai.

A magunk módjára üvölteni mindent megtesz azért, hogy Kassák munkásságát a jelenhez igazítsa. A film az alapjául szolgáló rádióbeszélgetésből például tendenciózusan kiemeli azokat a részeket, amelyek hangsúlyosan mai fogalmakkal beszélik el Kassák életét. Ilyen Csunderlik Péter kérdése, hogy vajon Kassák ma inkább a TikTokon, a Facebookon vagy az Instán „nyomulna”, de ide sorolható K. Horváth Zsolt értelmezése is a „munkás Pride” jelenségéről, vagy az a rész, ahol Konok Péter Kassák „Facebook-buborékjaként” írja le a művész hajdani társaságát. A film azért fogékony ezekre a retorikai fogásokra, mert illeszkednek céljaihoz: múlt és jelen zökkenőmentes összekapcsolásához.

Utóbbi a képek szintjén is megjelenik, különösen a montázsszekvenciákban. Ezek egyikében a film a Tanácsköztársaság időszakának felvételeit a ’89-es magyar rendszerváltás, az SZFE megszállása elleni tüntetések és egy budapesti Pride felvonulás képeivel vágja össze, miközben a háttérben Kassák Nyugtalanság című versének egy változata szól, jórészt a „szabadság” szót ismételgetve. Egy másik esetben egy náci seregszemle képei vegyülnek Vlagyimir Putyin mai orosz hadseregének képeivel, rávilágítva, hogy „a mások iránti gyűlölet” folyton szörnyűségekhez vezet. Egy harmadikban az archív felvételek mellett kortárs ukrajnai bombázások képsorai kísérik Kassák háborús naplóbejegyzéseinek felolvasását. A film folyamatosan úgy tesz, mintha a történelemben minden állandó lenne: „a nők féltékenyek”, „a fiatalok mindig lázadnak” (aztán kiábrándulnak), a szörnyűségek rendre bekövetkeznek. Mindig minden nagyjából ugyanaz.

Miért problémás a Tanácsköztársaságot összekapcsolni az SZFE autonómiája melletti mai tüntetésekkel? Mert egyszerűen nem igaz, hogy ezek az egymástól egy évszázadnyira történő események ugyanarról szólnának: résztvevőik máshogy látják a világot, más politikai nyelveket beszélnek.

A film folyamatosan jelenbeli politikai törekvéseket vetít vissza egészen más eszmék és világnézetek által meghatározott múltbeli helyzetekre.

Álláspontja szerint minden ábrázolt tömegdemonstráció a „szabadság” kívánalmáról szól, ez a típusú történelemkép azonban rendkívül leegyszerűsítő.

Alain Badiou kortárs francia filozófus A század című könyvében a francia forradalom központi fogalmainak megítélésében bekövetkező változásokról ír: „A ma uralkodó tétel […] azt állítja, hogy az egyetlen dolog, ami számít, a szabadság. Az a szabadság ráadásul, amelyet erősen befolyásol a másik két szót sújtó megvetés (az egyenlőség utópikus és természetellenes, a testvériség a »mi« zsarnokságához vezet), így tisztán jogivá vagy rendszabály-teremtővé válik: a »szabadság« abban áll, hogy mindenki ugyanazt teheti, ugyanazon szabályok szerint.” (178.)

Badiou itt arra mutat rá, hogy az előző század jelentős részében mennyire másképp gondolták el saját politikai küzdelmeiket: azóta a szabadság fogalma átalakult, az egyenlőség és a testvériség pedig gyanússá vált. A Tanácsköztársaság nem pusztán a „szabadságról” szólt (politikai horizontján sokkal fontosabb volt az egyenlőség mint cél, és a testvériség mint egy új világ konkrét megjelenése), de amennyiben mégis, úgy a „szabadság” egészen más értelmében, mint ahogy azt ma érteni szokás: a Tanácsköztársaság diktatúrának nevezte magát, elfogadható stratégiának ítélte a terrort, mintának tekintette a Szovjetunió bolsevik forradalmát. A szabadságnak ezt a fogalmát, a Tanácsköztársaság stratégiái mögötti érveket meg lehet érteni (például Lukács György vagy Sinkó Ervin írásait olvasva), de ez semmi esetre sem sikerülhet azt sugallva, hogy a hajdani és a mai tüntetések ugyanazért küzdenek. Az első világháború végén bekövetkező forradalmi hullámnak és a mai középosztályi tiltakozásoknak nincs sok köze egymáshoz. Egyenlő jogokért és kommunista világforradalomért küzdeni nem ugyanaz.

Keresztesi József azt állítja A magunk módjára üvölteniről írt kritikájában, hogy annak központi állítása szerint Kassák tevékenysége nem csupán történelmi tény, hanem a jelenben élő hagyomány. Bár valószínűleg tényleg ez a célja, engem a film többnyire nem győzött meg arról, hogy itt egyetlen folytatólagos hagyományról lenne szó. Ez az összekapcsolás jobban működik, amikor van politikai alapja: a Horányban beszélgető TEK-esek vagy a Gólya ábrázolásakor világos a mozgalmi kontinuitás, bár itt is érzékeljük, hogy nagyot ugrottunk a film témájának korától, hogy az ellenkultúra száz év távlatából nem jelenti ugyanazt.

A művészeti alapon szerveződő kapcsolatok még lazábbak. Mikor Juhász Rokko meztelenül belesétál a tengerbe, akkor a nézőnek az a benyomása, hogy az általa képviselt neoavantgárd közelebb áll a posztmodern művészet hagyományaihoz, mint Kassák törekvéseihez. A neves performanszművész, Ladik Katalin lelkesen ecseteli, hogy Kassákot a habitusa alapján milyen sokan hasonlítják őhozzá, ám eközben az is nyilvánvalóvá válik, hogy politikai meggyőződéseiket, kulturális környezetüket, lehetőségeiket és céljaikat tekintve igen távol állnak egymástól.

Mindez azért is szembeötlő, mert a rendező szó szerint egy karnyújtásnyira volt azoktól a szakemberektől, akik segíthettek volna neki, hogy e történeti távolság jelentőségét megértse. Balázs Eszter, Csunderlik Péter, Konok Péter és K. Horváth Zsolt, akik a filmben is számos fontos megállapítást tesznek, szakmai munkásságuk jó részét pont ezeknek a történeti különbségeknek a feltárására szánták. De ott lett volna az Egy ember életét korábban felolvasó Erhardt Miklós is, aki a filmben a hangját kölcsönzi Kassáknak, és aki épp a minap említette egy nyilvános beszélgetésen, hogy fő pedagógiai feladatának a történetiség hangsúlyozását tekinti.

Határozottan jót tett volna a filmnek, ha e közreműködők perspektívája válik végül az egész alkotásra nézve meghatározóvá, de rajtuk kívül is sok művészet-, irodalom- és kultúrtörténész szolgálhatott volna még fogódzókkal a bemutatott hagyományok mélyebb megértéséhez. Ehelyett A magunk módjára üvölteni inkább a párizsi Magyar Műhelyt alapító Nagy Pált és a galériatulajdonos Benoit Sapirót szerepelteti, akik legfeljebb kis színeseknek nevezhető kiegészítésekkel járulnak hozzá a film elbeszéléséhez, valamint Standeisky Évát, aki rendszeresen erősen prezentista, a jelent a múltba vetítő szemszögből közelít Kassák munkásságához.

Standeisky az egyik jelenetben az 1916-os Jelzés a világba című programszöveget elemzi. A szöveggel találkozva először az első sorokból olvas fel („Néhány pesti legények vagyunk, akik nem hiszünk csodákban, és nem hiszünk a háború kozmikusságában sem […].”), majd a szöveg utolsó mondatát idézi („Nemcsak abszolút értékű művészetet hozunk, hanem fájó elevenségünket is jelezni akarjuk az ájuló magyar ugarról.”). Az első részletben Standeisky „hetyke fiatalosságot” lát, a második kapcsán azt mondja, hogy „kissé patetikus, világmegváltó hangot érzek én ebbe’ az útmutatós cikkben, és nem annyira politikai merészséget”. Egyrészt nem világos, hogy az említett „világmegváltó hang” miért ne tükrözne politikai elhivatottságot. Másrészt ha Standeisky nemcsak az első és az utolsó mondatot idézné a szövegből, hanem például azt a részt is, ahol arról van szó, hogy „a szélrózsa minden irányában meggyulladtak már a kis vörös lámpák”, akkor egyrészt a politikai merészség is megkerülne, másrészt az első világháború legfontosabb magyar pacifista-szocialista programszövege sem válna pusztán a hetyke ifjúság lázadásának dokumentumává.

Standeisky egyéb megszólalásai is hatalmas szerepet játszanak Kassák ahistorikus ábrázolásában. Egy ponton például azzal magyarázza Kassák helyzetét a létező szocializmusban, hogy egy „diktatórikus, centralizált társadalomban, amikor központilag irányítják a művészetet és a kultúrát, akkor igazi érték nem jöhet létre, és nem lehet kézbe fogható értéket létrehozni”. Ez az állítás elég nehezen tűnik tarthatónak: az emberiség művészetének túlnyomó része mégiscsak jellemzően centralizált és diktatórikus társadalmakban született. Kassák avantgárd kortársainak sokasága a Szovjetunió „centralizált társadalmában” hozott létre értékeket, hogy a teljes szovjet blokk kulturális teljesítményeiről ne is beszéljünk.

Miképp maradhatott egy ilyen, történeti szempontból egyértelműen kifogásolható állítás a dokumentumfilmben? A válasz valószínűleg az, hogy az alkotók kortárs politikai kommentárként kezelték a megjegyzést, és nem számoltak az állítás történeti dimenziójával: ha az ember a NER kultúrpolitikájának kritikájaként, esetleg az SZFE ügyéhez kapcsolódó megjegyzésként szemléli a fenti mondatot, akkor rögvest felismeri a bevett liberális kritikai formulát. A mai magyarországi centralizáció és központi kultúrairányítás kritikája jelenik meg itt, és ezzel ismét a kortévesztés alapozza meg a liberális olvasatot.

Ezzel szemben a filmben K. Horváth Zsolt rendszeresen hangsúlyozza, hogy Kassák munkásságát nem érthetjük meg a történeti kontextus ismerete nélkül, és hogy a magyar iskolákban uralkodó, a művészetet szisztematikusan depolitizáló hozzáállás is szinte teljesen érthetetlenné teszi a műveit. A film fontosnak tartja tehát, hogy megjelenjen ez a gondolat, ám a későbbiekben mégsem úgy jár el, mintha értené azt, ami elhangzott. Alig valamit, és jobbára csak közhelyeket tudunk meg Kassák koráról, elvtársairól, művészetéről és világlátásáról.

A magunk módjára üvöltenit nem a különböző, hanem csak a hasonló érdekli, ezért redukálja Kassákot a „személyesre”, bizonyos „örök emberi” magatartásformákra:

lázadás, elvhűség, karakánság, hajlíthatatlanság, csalódottság, megkeseredettség. Dér Asia egy beszélgetésen megfogalmazta azt a reményét, hogy minél több néző talál majd olyasmit a filmben, amivel „azonosulni tud”. Mivel ezt jelölte ki ideális befogadói magatartásként, ezért a pszichologizáló megközelítéssel és a „kortalan” összekapcsolásokkal meg is könnyítette ezt az azonosulást – csak eközben az ábrázolt múltból kikopott az, ami nem illeszkedik az ismerős általánosságok rendszerébe. Így A magunk módjára üvölteni látványos illusztrációjává válik annak a problémának, melyet baloldali gondolkodók – például Fredric Jameson, Alain Badiou vagy Mark Fisher – évtizedek óta hangsúlyoznak, vagyis hogy a mai kultúránk alapvetően ahistorikus, és egyre kevésbé tud mit kezdeni a történelemmel és a történeti idővel.

Emellett el kell ismerni, hogy a film tartalmaz ügyes megoldásokat: feszesen és játékosan indul, továbbá magas minőségű a Harcsa Veronika, Benkő Róbert, Keszég László, Márkos Albert és Pándi Balázs előadásában elhangzó filmzene is. Releváns idézetek szerepelnek Kassáktól, Erhardt Miklós értő felolvasását élmény hallgatni, de találunk izgalmas filmes utalásokat is, például a Tanácsköztársaságról készült legérdekesebb magyar filmre, az Agitátorokra (Magyar Dezső, 1971).

A gond elsősorban nem a kivitelezéssel van, hanem a perspektívával. Még a közelmúlt dokumentumfilmjei között is találunk olyat, mely széles közönség számára érthetővé tudja tenni az avantgárd művészetet – nagy kár, hogy erre A magunk módjára üvölteni nem vállalkozik, és hogy lényegében semmiféle esztétikai magyarázatot nem fűz Kassák műveihez. Kihagyott ziccernek látszik, hogy Kassák filmekkel kapcsolatos írásai – például a Berlin, egy nagyváros szimfóniájáról (Walter Ruttmann, 1927) írt kritikája vagy az orosz film alakulásáról szóló esszéje – sem jelennek meg a filmben, ahogy az ezekben megfogalmazott gondolatok hatása sem látszik érvényesülni.

A film végére a korábban bemutatott szlovák rapper és festő, Tuzok Amater befejezi Kassák egyik, a Google képkeresőjében talált festményének lemásolását. Noha méltányolható a film törekvése, hogy a „proletár művész” szerepeltetésével valamiképp kapcsolódjon a munkásmozgalom kulturális hagyományaihoz és Kassák élettörténetéhez, a kép utólagos „végiggondolását” ábrázoló jelentsor több szempontból is problémás. Egyrészt megjelenik Tuzok meggyőződése, hogy ő minden festőt meg tud érteni pusztán azáltal, hogy képeiket újrafesti: ez a spirituális, romantizáló művészetfelfogás nagyon idegen attól, ahogy az avantgárd és a munkásmozgalom a kultúráról gondolkodott.

A zárójelenetben Tuzok a kisfiának mutatja meg az elkészült képet, és azt javasolja a gyereknek, hogy nézze az absztrakt festményt úgy, mintha egy szokatlan figuratív festmény volna, vagyis mintha a képen látható egyik síkidom egy ember háta lenne, egy másik talán a lába, és így tovább. Tuzok szerint „a képzelet erejével” kell úgy átformálnunk Kassák képét, hogy annak értelme legyen. Ezzel szemben a konstruktivista festők teljesen másként gondolták el műveik értelmezését: e festmények nem leképezni akarták a valóságot, hanem maguk akartak lenni a valóság. A festményről kérdezősködő gyerekek és a művészet nagyszerűségétől kissé megilletődött, átszellemült tekintetű amatőr festő felvételei zárják a filmet, és itt újra az történik, ami már eddig is oly sokszor: a jelen, vagyis a naiv idill teljes egészében kitakarja a múltat, vagyis azt, hogy tulajdonképpen miért ilyenek Kassák képei.

A magunk módjára üvölteni stratégiája nem sokban különbözik Tuzokétól: bár tartalmaz ezzel ellentétes állításokat, poétikája alapján

a film is azt hiszi, hogy a gesztusok kortalanok, hogy a megértésünket nem kell korlátoznia a történetiség dimenziójának, és hogy a kapcsolódás lehetőségének megteremtése az elsődleges, akár annak félreértése árán is, amihez kapcsolódunk.

Ahogy azt az alkotók is kifejtették, Dér Asia a mai kérdései felől, „vállaltan szubjektív” szempontból közelít a témájához, és ezért aktualizálni akarja Kassák Lajost, holott Kassákban talán pont az lenne az igazán érdekes, amit nehéz aktualizálni: az aszketikus fegyelmen alapuló önformálásról, a kollektivitás alakzatairól, az utópikusságról, a művészet mozgalmi aspektusáról lenne érdemes ma közösen gondolkodnunk. Ez csak akkor lehetséges, ha képesek vagyunk arra, hogy felidézzük a múlt jelenünktől egészen eltérő sémáit, és ha ellen tudunk állni a történeti dimenzió felszámolásának. Ugyanakkor a tegnap törvényei elleni lázadásánál, az örök ugyanaz visszatérésének megállításánál, a megdermedt idő mozgásba hozatalánál talán nincs is nagyszerűbb kassáki feladat.