Az Egyesült Államok Belbiztonsági Minisztériuma a legújabb jelentések szerint segít koordinálni a techcégek cenzúrázási törekvéseit. A techcégek és a nemzetbiztonsági állam közötti határvonal mindinkább elmosódik.

A techcégek 2016 utáni folyamatos cenzúrakampánya az utóbbi időben erőre kapott – és most egy újabb ugrásról értesültünk. Az Intercept nemrég közzétett nagyszabású jelentése szerint az Egyesült Államok Belbiztonsági Minisztériuma (Department of Homeland Security, DHS) egy ideje részt vesz az általa „MDM”-nek nevezett hármas – a félretájékoztatás (misinformation), a dezinformáció (disinformation) és a rosszindulatúan felhasznált információk (malinformation) – megfékezésére irányuló erőfeszítésekben.

A hírportál által megszerzett és nyilvánosan hozzáférhetővé tett dokumentumokból kiderül, hogy a DHS Kiberbiztonsági és Infrastruktúra-biztonsági Ügynöksége (Cybersecurity and Infrastructure Security Agency, CISA) stratégiát dolgozott ki az MDM elleni küzdelemre az amerikai választások és más ügyek kapcsán. Bár ez első ránézésre nem kifogásolható – ugyan ki ellenezné az interneten hemzsegő hamis információk elleni küzdelmet? –, mégis súlyos kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy a kormányzat mekkora szerepet játszik a techcégek cenzúrájának amúgy is aggasztó jelenségében.

A dokumentumokban részletesen ismertetett beszélgetésekből kiderül, hogy a szövetségi kormány – és konkrétan a DHS – mind aktívabb szerepet vállal a techvállalatoknak az MDM visszaszorítására irányuló erőfeszítéseiben. Voltak már eddig is erre utaló jelek, például amikor Alejandro Mayorkas, az USA belbiztonsági minisztere augusztusban azt nyilatkozta Andrea Mitchellnek, az MSNBC műsorvezetőjének, hogy a kormány „a techvállalatokkal együtt dolgozik” azon, hogy „megerősítsék rendkívül erős platformjaik jogszerű használatát, és megelőzzék a károkozást” – és ezt „szövetségi szinten teszi”. Minderről csupán a jobboldali média számolt be.

A dokumentumok részletesen ismertetik, hogy miből állt ez a munka. A beszélgetéseket a kormány nem cenzúrázta közvetlenül. Ehelyett kormányzati ügynökségek vettek részt a különböző feladatok elvégzésében: ők cáfolták meg – esetenként előzetesen, mintegy megelőző jelleggel – a kérdéses információkat; ők irányították át a sajtót, a helyi és állami önkormányzatokat, valamint más érdekelt feleket a „megbízható információforrásokhoz”; ők végezték a „híresztelések kontrollját”; ők lendítették fel a „megbízható, hiteles források” forgalmát; ők nyújtottak pénzügyi támogatást a külső partnereknek; ők emelték az információs műveltség szintjét. Mindebben kiemelt figyelmet kapnak a választások: a résztvevők arra helyezik a hangsúlyt, hogyan előzhető meg ezekkel az erőforrásokkal az emberek félrevezetése a szavazás módjával, időpontjával és helyével kapcsolatban. Hangsúlyozzák: a CISA szigorúan „erőforrásként” használandó, amely legfeljebb saját „meggyőző erejére” támaszkodik.

Azonban nem kizárólag a választásokkal kapcsolatos félretájékoztatásról van szó. A CISA ajánlásai között szerepel a „más kulcsfontosságú demokratikus intézmények által ellátott kritikus funkciókat aláásó” MDM célba vétele is. Hogy melyek ezek az intézmények? A listán szereplő példák között bíróságok szerepelnek és, abszurd módon, a pénzügyi rendszer is, amely egyrészt nem tartozik „demokratikus intézményeink” közé, másrészt figyelemreméltóan bővíti a „félretájékoztatás elleni küzdelem” körét. Mindezek mellett a JP Morgan Chase bank egyik képviselője részt vett ezeken a beszélgetéseken, és több e-mail is azt jelzi, hogy a CISA a Google és a Facebook, valamint a pénzügyminisztérium közötti együttműködést mozdítja elő – a „közösségi média és a befolyás tárgyaiban”, ahogy az egyik dokumentum fogalmaz.

Mindeddig nincsenek arra utaló jelek, hogy a cenzúrázást magukkal a kormányzati ügynökségekkel terveznék elvégeztetni. Ami azonban már a gyakorlatban is megvalósult – és amit a dokumentumok is felvázolnak –, az gyakorlatilag a közvetett állami cenzúra. A techcégek által az elmúlt hat év folyamán bevezetett intézkedések az általuk ártalmasnak ítélt elképzelések cenzúrázására – ami különösen nagy kárt okozott a baloldalnak – jelentős mértékben annak a nyomásnak az eredményei, amelyet a Kongresszus gyakorolt a cégekre, hogy tegyenek valamit az online félretájékoztatás, az „álhírek”, a botok és hasonlók ellen.

Erre számos bizonyítékot találunk a dokumentumokban. Egy 2022 márciusában tartott „létfontosságú infrastruktúrák védelme a félretájékoztatástól és a dezinformációtól albizottsági ülésen” készült feljegyzések szerint az erőfeszítésekről a tagokat Laura Dehmlow tájékoztatta (aki az FBI Külföldi Befolyással Foglalkozó Munkacsoportjának [Foreign Influence Task Force, FITF] szekcióvezetője; maga a munkacsoport az FBI Kémelhárítási Osztályának része, amelyet eredetileg azért hoztak létre, hogy a választásokba történő orosz beavatkozással foglalkozzon, és amely mára nyolcvan fősre nőtt). Dehmlow kifejtette, hogy az FITF „információcserét” folytat mind a törvényhozókkal, mind a „megfelelő partnerekkel”, majd kijelentette: „olyan médiainfrastruktúrára van szükségünk, amely elszámoltatható”.

Hogy ez pontosan mit is jelent? Lee Fang és Ken Klippenstein, az Intercept két újságírója szerint támpontot nyújthat az a per, amely után nyilvánosságra kerültek ezek a dokumentumok. Az FITF ezek alapján „részt vett az FBI és a Meta közötti kommunikációban, amelynek eredményeképp a Facebook elhallgatta a Hunter Biden laptopjáról szóló történetet”. A sajtónak erről a páratlan cenzúrázásáról azonban sokan mindmáig nem vettek tudomást.

Mára bebizonyosodott, hogy az FBI közvetlen megállapodást kötött a nagy techcégekkel, hogy hallgassanak el egy mindenestől sajtóba illő történetet,

így a sajtószabadságnak ez a megsértése sokkal nagyobb botrány, mint elsőre gondoltuk. Egy másik dokumentum egy különleges kormányzati portált említ, amelyen keresztül a tisztségviselők kérhetik bizonyos tartalmak törlését a Facebookról és az Instagramról.

A per egy podcastban elhangzott állításokat is említ, amelyek szerint egy FBI-tisztviselő azzal kérkedett, hogy „nagyon fontos szerepet játszik” a magánszektorral – egyebek között a közösségimédia-vállalatokkal – folytatott együttműködésben a 2020-as választással kapcsolatos félretájékoztatás tárgyában, és hogy havonta, vagy akár hetente is beszél velük arról, „hogy láttak-e bármi szokatlant, és hogy mi láttunk-e bármi szokatlant – vagyis hírszerzési információkat osztunk meg techcégekkel, közösségimédia-vállalatokkal, hogy azok védeni tudják saját platformjaikat”.

Eközben a márciusi ülés feljegyzései szerint az egyik résztvevő megkérdezte, hogyan „kapcsolhatunk magasabb fokozatba” az MDM kezelésében, és ki „végzett megfelelő kozösségimédia-monitorozást a kormány számára”. Amikor az egyik CISA-tisztviselő felhívja a közösségimédia-cégek figyelmét a Stanford Egyetem egyik tanulmányára, amely azt javasolja, hogy „ne erősítsék fel az MDM-résztvevők hangját”, a Twitter egyik tisztviselője azt válaszolja, hogy a vállalat pontosan „a rossz szereplők hangjának visszaszorítása” érdekében vezette be a „három csapás rendszerét”.

Egy február 18-án kelt e-mailben egy másik CISA-tisztviselő kijelenti, hogy az orosz–ukrán feszültség fokozódása nyomán „a CISA ipari partnereinek összehívását tervezi (…) hogy megvitassuk a potenciális kockázatokat, a válaszlépéseket és a koordinációs lehetőségeket.” Vannak elképzeléseink arról, hogy ez mihez vezethetett.

Az orosz invázió kezdete óta a Facebook enyhített az erőszakra buzdító felhívásokkal kapcsolatos szabályain, amennyiben az ukrajnai háborúról van szó

(és kizárólag ebben az esetben), továbbá megváltoztatta régóta érvényben lévő eljárásrendjét, így ma már engedélyezett az ukrán szélsőjobboldali Azov-ezred éltetése. Ezzel szemben egyes riporterekkel, akik megkérdőjelezték a NATO álláspontját a háborúról, a PayPal megszakította a kapcsolatot.

Még ha el is tekintünk a DHS azon implicit törekvésétől, hogy rábírja a techóriásokat a kormányzat számára kényelmetlen vélemények cenzúrázására, a CISA cenzúrát nem alkalmazó megoldásai akkor is számtalan potenciális problémát vetnek fel. Vegyük például azt az elképzelést, hogy fel kell lendíteni a „hiteles” vagy „megbízható forrásokat”, és az embereket ezek irányába kell terelni. E mögött az a feltételezés áll, hogy ezek a források – úgymint a kormányzati tisztviselők vagy az információk „hagyományos kapuőrei”, akiknek kiszorulását a CISA sajnálkozva a közösségi média felemelkedésének számlájára írja – tévedhetetlenek, és hogy bármi hangzik is el az ő szájukból, azt evangéliumként kell kezelni.

Ami a világjárvány idején felmerült közegészségügyi intézkedéseket illeti – elvégre ez a terület konkrétan szerepel a dokumentumokban –, az intézményrendszer sajtója is, sőt még maga Anthony Fauci is több alkalommal félretájékoztatta a lakosságot az olyan kérdésekben, mint a maszkok hatásossága vagy a nyájimmunitás eléréséhez szükséges átoltottság szintje.

Bár a CISA külföldi ellenfelekre összpontosít, a kutatások dokumentálták, hogy a lopakodó online propagandakampányokat gyakrabban végzik az Egyesült Államok, mint ellenlábasai, például Irán vagy Oroszország megbízásából. Az Adelade-i Egyetem kutatóinak közelmúltban végzett elemzése több mint ötmillió tweetet vizsgált az ukrán háború első két hetével kapcsolatban. Kiderült, hogy ezek 60–80 százalékát botok tweetelték, és hogy az ezekhez köthető fiókok 90 százaléka az „Ukrajna-párti” kategóriába volt sorolható. Ezzel szemben a Stanford Egyetem vizsgálata, amely egy tízéves időszak több százezer tweetjét elemezte, arra a megállapításra jutott, hogy a különféle közösségimédia-platformokon lévő „hálózatszerűen összefonódó fiókok” „megtévesztő taktikákkal” igyekeztek „az Egyesült Államok és szövetségesei érdekeit előtérbe állító narratívákat sulykolni, Oroszország, Kína, Irán és más országok ellenében”.

Mindez a techcégek és a nemzetbiztonsági ágazat lassú egybefonódását jelzi. Alan McLeod, a MintPress News újságírója dokumentálta, hogy

az egyre erőteljesebb cenzúrát gyakorló közösségimédia-platformok előszeretettel vesznek fel olyanokat, akik korábban a nemzetbiztonság – egyebek mellett a CIA, az FBI, a DHS, a katonai hírszerzés vagy a NATO – alkalmazásában álltak,

nemritkán közvetlenül a tartalomszabályozással kapcsolatos pozíciókba. Ez a TikTokra és a Twitterre éppúgy áll, mint a Google-ra és a Facebookra. Egyébként mind a MindPress, mind McLeod azok között volt, akinek a PayPal bezárta a fiókját – ami mutatja, mekkora veszélyt jelent, ha az USA kormánya diktálja a techcégeknek, hogy mi számít MDM-nek, és mi nem.

Ez újabb példája a DHS folyamatosan bővülő küldetésének. A DHS nem csupán a George Floyd halála miatt 2020-ban kirobbant tiltakozások Trump-féle elnyomásában játszott központi szerepet, hanem egy minden amerikait nyomon követő, hatalmas megfigyelőrendszert is működtet, és bírói végzés nélkül gyűjt adatokat a földrajzi helyzetükről; a határokon információkat gyűjt és tárol az emberek elektronikus eszközeiről; emellett a politikai másként gondolkodók után is kémkedett. 2020-ra visszatérve: az ügynökség nemrég közzétett belső jelentéséből kiderült, hogy a tüntetések során a DHS sorozatosan átlépte az alkotmányos határokat: megfigyelte a békés tiltakozókat, és minden tüntetőt az Antifához próbált kötni, összhangban Donald Trump akkori elnök megtévesztő retorikájával.

Ez még a legtörvénytisztelőbb amerikaiak számára is kijózanító kell, hogy legyen. Sőt: mivel ezeket a közösségimédia-platformokat az emberek világszerte használják – és egyes platformok, például a Twitter, erőteljesen befolyásolják a politikai diskurzust az angol nyelvű országokban –, a fentiek globálisan is aggodalomra adnak okot. A közösségi médiában elhangzottak alakításának képessége óriási hatalmat ad bármely kormány kezébe. És ez a hatalom akár egy Trump vagy egy Ron DeSantis kezébe is kerülhet.