Viselt ruháinkat jó eséllyel Kínában készítették, zsebünkben lévő telefonunk kulcsalkatrészeit Kongóban bányászták, kedvenc esti tévésorozatunkat pedig valószínűleg az Egyesült Államokban, esetleg Brazíliában forgatták. A modern Magyarország tervének 19. századi felvetésekor Széchenyi Istvánt angliai élményei inspirálták, az ország piros-fehér-zöld zászlaja a francia trikolor mintájára készült, a magyarosnak tartott ételek szinte elengedhetetlen eleme, a paprika pedig Mexikóból került át anno az ún. óvilágba.

Az iménti felsorolásból rögtön kitűnik, hogy a magyar társadalom tagjainak mindennapi életét behálózzák a határokon átívelő, adott esetben különböző kontinenseket közvetlenül összekötő kapcsolatok. Politikai, gazdasági és kulturális életünk kontextusa, nem túlzás, globális méretű.

E globális lépték jelentősége manapság meglehetősen nyilvánvaló, e relevancia ugyanakkor korántsem csupán az elmúlt évek vagy évtizedek terméke. Magyarország szerteágazó kapcsolatait, a magyar történelem globális kontextusait ezért a történetírásnak is fontos érdemben megvizsgálnia.

A magyar történelem effajta, globális perspektívában való újragondolására tesz kísérletet az idén megjelent, e sorok szerzője által Varga Bálinttal közösen társszerkesztett Magyarország globális története, 1869-2022 című, 82 szerző összesen száz hozzájárulását tartalmazó kötet. Jelen írás e globális perspektívát nyitó kötet koncepciójáról, megszületésének körülményeiről, a globális történetírás magyar adaptációjának sajátos kihívásairól és lehetőségeiről kíván szólni, továbbá röviden vázolni igyekszik a kötet főbb témáit, fejezettípusait, illetve néhány fejezet központi érveit.

A kortárs nemzetközi történettudomány immár évtizedek óta erőteljesen érdeklődik az országhatárokon átívelő, ún. transznacionális jelenségek iránt. Ezzel összefüggésben előtérbe került a kontinenseket összekötő folyamatok elemzése, akárcsak az ún. globális témák és események – mint például a kapitalizmus, a demokrácia, a vallások, a migráció, a természeti környezet változása, a világháborúk vagy a pandémiák – vizsgálata.

A történettudomány egyik jelentős, Magyarországon mindmáig dominánsnak nevezhető ága ugyanakkor elsősorban nemzetben gondolkozik, a meglehetősen szűken koncipiált magyar nemzetet tekinti legfőbb tárgyának, egyúttal a történelem főszereplőjének. A modern történettudomány a 19. század során fejlődött ki, amikor is számos történész elkötelezetten nemzetiesítette a múlt színes és összetett képét. E történészek gyakran a nemzeti történelem önelvűségéből indultak ki, és elsősorban annak (állítólag perdöntő jelentőségű) belső fejlődési ívét kívánták érzékeltetni.

A Kínából származó ruhák, Kongóban bányászott alkatrészek és brazil tévésorozatok korából visszatekintve meglehetősen nyilvánvaló, hogy a magyar nemzet belső fejlődését előtérbe állító történészek tárgyukat erősen leszűkítették. Ezáltal pedig fontos, sőt meghatározó jelenségeket hanyagoltak el vagy értelmeztek túl élesen lehatárolt módon.

E nacionalista történészek jellemzően nem is próbálták érdemben feltárni számos, Magyarországon is nagy hatással rendelkező folyamat tágabb kontextusát – annak ellenére sem, hogy eközben alighanem tisztában voltak azzal, hogy a modern Magyarország tervének 19. századi felvetésekor Széchenyi Istvánt angliai élményei inspirálták, az ország piros-fehér-zöld zászlaja a francia trikolor mintájára készült, és így tovább.

A szűken vett nemzeti történetírás híveiként mégis arra fókuszáltak, ami Magyarországot a világ többi részétől megkülönböztette, nem pedig arra, ami országunk történetét az évszázadok során összekapcsolta a világ szinte összes, emberek által lakott részével.

E nacionalista megközelítésmód tehát dekontextualizál, miközben a történész feladata épp a releváns kontextusok feltárása és az általánosabb jelenségek helyi megjelenési formáinak magyarázata lenne. A belső folyamatok vizsgálata ugyan teljesen legitim és kifejezetten hasznos tud lenni, önmagában azonban mégse lehet adekvát.

Az erősen szelektív és érezhetően elavult nacionalista történelemértelmezések számára komoly kihívást jelentenek azon új ország- és regionális történetek, melyek tárgyukat globális perspektívában értelmezik újra. A Patrick Boucheron által főszerkesztett, komoly sikert arató francia „mintakötet” még 2017-ben látott napvilágot Histoire mondial de la France címen. Mostanra nem kevesebb, mint tíz ilyen jellegű – francia, olasz, szicíliai, holland, flamand, spanyol, katalán, portugál, német és magyar témájú – tudományos-népszerű kötet látott napvilágot kontinensünkön.

E tíz testvérkötetnek hasonló a felépítése – fejezeteik egyaránt konkrét évszámokhoz köthető eseményekből kiindulva elemeznek tágabb léptékű folyamatokat. Az idén kiadott, Magyarország globális története, 1869-2022 című is szorosan követi a Franciaországból származó mintát. Hogy mindössze két példát idézzek a százból: Csunderlik Péter a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890-es megalapításán keresztül ír a nemzetközi munkásmozgalomról és Magyarország abban játszott szerepéről, míg Nyíri Pál a józsefvárosi piac 1994-es megnyitása kapcsán reflektál a kínai bevándorlásra és a posztkommunista átmenet magyarországi folyamatára.

Legelső ilyen jellegű kelet-közép-európai kísérletként a magyar változat ugyanakkor a francia előkép adaptálásának kihívásaira is reflektál. Fontos különbség például, hogy a Magyarország globális története, 1869-2022 lapjain a szerzők – az évezredekkel korábban nyitó francia kollégáikkal ellentétben – a modern és jelenkorra fókuszálnak. (Mondhatni a minket érdeklő történelem második kötetét adtuk ki elsőként, míg a legrelevánsabbnak gondolt korábbi eseményeket tárgyaló mű jelenleg épp szervezés alatt áll.) A már megjelent, mintegy másfél évszázadot tárgyaló magyar könyv fejezetei ily módon a globalizáció első érdemi, 19. század végi hullámától mélyen globalizált jelenkorunkig ívelnek. A száz fejezetet végigutazó olvasó az európai hatalmak globális hegemóniájának korától a 21. század elejének multipoláris világáig jut el.

Az elbeszélt történelem íve ily módon mondhatni eleve érzékelteti, hogy manapság miért is érdemes globális keretben újraértelmeznünk Magyarország történetét. A 21. század elején az eurocentrikus perspektíva ugyanis nemcsak normatív, de empirikus értelemben is roppant problémás lenne.

Modern és jelenkori történelme során Magyarország eközben sok szempontból Európa perifériáján volt és maradt. A globális rendszerben eközben félperifériásnak minősíthető; ellentétben Franciaországgal vagy akár Hollandiával, Magyarországot nem lehet komoly globális hatással rendelkező országként jellemezni. A magyar testvérkötetet bevallottan részben épp a Magyarország globális szerepét módfelett eltúlzó, leginkább öntetszelgésre alkalmas nézetek kritikájául szántuk.

Kötetünk lapjain józanabb és reálisabb összképet szándékoztunk festeni, melyen Magyarország sokrétű és érdemi transznacionális kapcsolatokkal rendelkező, modern története során a legkülönbözőbb tájakról származó jelenségekkel összefonódó, kelet-közép-európai, sok szempontból félperifériás, ugyanakkor a világban a helyét alapvetően európai államként kereső, ily módon pedig a kolonializmus és a dekolonizációs folyamat globális történetéhez is számos szálon kapcsolódó államként tűnik fel.

Mindez azt is jelenti, hogy Magyarország a globális átlaghoz jóval közelebb áll, mint az imént említett centrumországok. E félperifériás ország globális történetének kutatása ily módon a globális történeti perspektívák sürgető decentralizációjához is hozzájárulhat – ahhoz tehát, hogy a világ történetét ne csupán a globális centrum, így Párizs vagy Amszterdam látószögéből legyünk képesek részleteiben is érzékelni.

Az innováció lehetősége a magyar történelem európai és nyugati világon kívüli kapcsolatainak feltárásakor kiváltképp adott. Mivel a magyar történelem e távolabbi kapcsolódási pontjai jelenleg még Magyarországon is csak viszonylag kevéssé ismertek, azok kötetünk koncepciójának kidolgozásakor különösen foglalkoztattak bennünket. Az európai periféria globális kapcsolatainak értelmezéséről bevezetőnkben a következőket írjuk: „az ország sűrűbb és gyakran relevánsabb, Európához vagy kifejezetten a kelet-közép-európai régióhoz kötődő kapcsolatait egyes szerzők (érthető okokból) mélyebben és részletesebben tárgyalják. Globális perspektívát nyitó könyvünk tehát valójában egyszerre alkalmaz regionális, európai és globális léptéket. A megkísérelt egyensúlyozás épp abból állt, hogy az eurocentrikus látószöget és egyoldalúságokat úgy oldjuk, hogy eközben az eurocentrizmus tagadhatatlan magyar történelmi szerepét is kidomborítsuk. Az Histoire mondiale de la France kötethez viszonyítva ez azt jelenti, hogy az európai keret e lapokon némileg markánsabb lett, miközben a magyar történelem globális horizontjának felértékelése – reményeink szerint – még újszerűbben hat majd.”

E magyar fókuszú, globális perspektívát nyitó kötet fejezetei kilenc nagyobb témacsoportot tárgyalnak: világgazdaság; politikai ideológiák és kormányzati rendszerek; háború és erőszak; migráció; kultúra és vallások; gyarmatosítás, dekolonizáció, rasszizmus, ideértve az „egzotikus” világrészek megismerését; fogyasztás és mindennapi élet; környezet és betegségek; stigmatizált és marginalizált csoportok tagjai. Utóbbiak közül alighanem többen is itt és most szerepelnek első ízben önálló jogon, tehát releváns aktorként tudományos-népszerűsítő Magyarország-történet lapjain.

Típusaikat illetően a kötet fejezetei négyfélék. Egyes fejezetek globális események és fejlemények (példának kedvéért: a világháborúk, a gazdasági világválságok vagy a klímaváltozás) sajátos magyarországi megjelenési módjairól, valamint a helyi és a globális változások összefüggéseiről szólnak. Más fejezetek magyarok a világ különböző tájain és szféráiban játszott eltérő szerepeit elemzik, az észak-amerikai tudománytól (Kelemen Ágnes Katalin és Szapor Judit) és az észak-afrikai műszaki szakértelemtől (Bódy Zsombor) a közel-keleti terrorizmus elleni küzdelmen át (Németh Bence) a svájci prostitúcióig (Dés Fanni). További fejezetek távolabbi világrészekről származó jelenségek magyarországi megjelenését és hatását vizsgálják, így például az indiai eredetű vallások helyi híveinek történetét (Szathmári Botond és Farkas Judit), a latin-amerikai kultúrák recepcióját (Szente-Varga Mónika) vagy éppenséggel a kelet-ázsiai cégek befektetéseit (Sass Magdolna).

Megint mások gyakran helyi-nemzeti keretben értelmezett események újraértelmezésére tesznek kísérletet transznacionális módszerek, illetve tágabb kontextusokba való helyezésük által. E negyedik típushoz tartoznak például a magyar kisebbségvédelmi erőfeszítéseket, az 1989-es rendszerváltást, akárcsak a Bokros-csomag bevezetését tárgyaló fejezetek. E fejezetek a kisebbségi jogokkal kapcsolatos amerikai és nemzetközi vitákból (Hermann Gabriella), a demokratizálás ún. harmadik hullámának téziséből (Csizmadia Ervin), illetve a neoliberális megszorítási politikák globális történetéből (Gerőcs Tamás) indulnak ki, a magyar fejleményeket pedig e történetek részeként értelmezik.

A kötet tehát célzottan lett sokrétű és színes, mind a csomópontokat, mind a főbb érveket illetően – ahogy a vizsgált történelmi valóság is sokrétű és színes.

Mindennek érzékeltetésére álljon itt végezetül néhány rövid példa.

Czeferner Dóra a kötethez tett egyik hozzájárulásában a Nők Választójogi Világszövetségének 1913-as budapesti kongresszusa kapcsán tárgyalja a feminizmus korai magyarországi történetét. E mintegy kétezerötszáz-háromezer küldött és vendég részvételével lezajló esemény lebonyolítása az eredetileg 1904-ben alapított Feministák Egyesületének legnagyobb nemzetközi sikerének nevezhető – egyúttal azt is kiválóan érzékelteti, hogy a magyar nőmozgalom mennyire szervesen és szorosan kapcsolódott a nemzetközihez. E nemzetközi sikertörténet annyiban viszont fanyarédesnek bizonyult, hogy – ellentétben a Nők Választójogi Világszövetségének reményeivel – a magyar nők 1913-ban továbbra sem rendelkeztek még csak részleges választójoggal sem.

Csaplár-Degovics Krisztián kollégánk eközben arról ír, hogy 1916-ra, az első világháború kontextusában miként lett államilag elismert vallássá Magyarországon – Európában másodikként – az iszlám, olyan időpontban tehát, amikor még nem is volt muszlim hitközség az országban.  A szerző ezáltal arra világít rá, hogy miként is nézett ki e sajátos út az ellenségességtől a (fegyver)barátságig.

Apor Péter a nyugati és a keleti félteke kommunista mozgalmai és rezsimjei közti kapcsolatokat elemző írása Che Guevara 1960-as budapesti látogatása köré építi érvelését. Apor hozzájárulása érthetőbbé teszi azon meglehetősen ironikus tényt is, hogy Guevara látogatása során magyar vendéglátói miért ügyeltek végig gondosan arra, hogy a kubai forradalom ikonikus vezetőjére csakis a kubai Nemzeti Bank elnökeként hivatkozzanak. A konszolidálódó Kádár-rezsim képviselői szemében a latin-amerikai forradalmár a szocializmust ugyan friss és fiatalos világnézetként volt képes bemutatni, forradalmisága ugyanakkor túlságosan nagy súlyt helyezett az önkényes fegyveres harcra.

Pálfy Eszter Szerb Antal A világirodalom története című híres könyvét kontextualizáló írása eközben azt fejti ki, hogy a világirodalom eredetileg Goethe által megfogalmazott koncepciója a 19–20. század során jelenthette e fogalom európai remekművekkel való azonosítását, akárcsak az irodalom valóban globális keretben való szemléletét. Pálfy többek között azt mutatja be, hogy az európaiság eszméjét hirdető világirodalmi felfogás valójában csak a 20. század harmincas éveiben bontakozott ki – Szerb Antal is ennek hatása alatt alkotta meg mindmáig népszerű művét. A magyar nyelvű irodalmi gondolkodás korábbi, 19. századi kánonja voltaképpen nem is állt annyira távol mai globális és transznacionális irodalomszemléletünktől – bár e kánon ideológiai háttere anno meglehetősen másmilyen volt.

Pálfy általánosabb érvényű megállapítása szerint „[a] magyar irodalom alakulását jellemzően az európai minták átvétele szabta meg, s történetében hangsúlyos helyet foglal el a kulturálisan fejlettebbnek tekintett európai centrumhoz való felzárkózás igénye. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy amikor a nyugati irodalmak figyelme a keleti kultúrák felé fordul, az a magyar irodalomra is hatást gyakorol.” Pálfy e megállapítása az európai periféria történelemszemléletét illetően ma is relevánsnak hat. A Magyarország történelmére globális perspektívát nyitó új könyv – ahogy fentebb jeleztem már – szintén kortárs nyugati-európai modell helyi adaptációjaként készült.

Száz ilyen és ehhez hasonló esemény bemutatásával és tágabb nemzetközi kontextusaik elemzésével a Magyarország globális története, 1869-2022 részben újszerű, globális perspektívát kíván nyitni a modern és jelenkori magyar történelemre. Részbeni újszerűsége leginkább talán abból következik, hogy a magyar történelem számos korábbi, szűken nemzetközpontú értelmezése a belső folyamatokat előszeretettel kiragadta tágabb összefüggéseikből és helyenként bizony módfelett eltúlozta a helyi sajátosságok történelmi szerepét.

82 szerző együttműködésének gyümölcseként megjelenő kötetünk ehelyett a különböző országok és kontinensek közötti kapcsolódási pontokra világít rá, ezáltal következetesen beágyazza Magyarország modern és jelenkorát a tágabb és általánosabb jelentőségű folyamatokba. Egy félperifériás ország globális beágyazottságának fókuszba helyezésével pedig e kötet talán a jellemzően a centrumországokból írt globális történelmet is képes némileg más megvilágításba helyezni – anélkül, hogy Magyarország világtörténelmi szerepének jelentőségét öntetszelgő módon felnagyítaná.