A kilakoltatási moratórium lejártával sorra kerülnek utcára a nehéz helyzetben lévő rászoruló emberek, hiába tesznek meg mindent az őket segítő civil szervezetek, hogy az ügyfeleik, és az önkormányzatok számára is kölcsönösen előnyös megoldás születhessen. A hidegebb évszakok beköszöntével pedig tovább növekednek a megemelkedett rezsiköltségek, amely emberek tízezreinek nehezítik méginkább a megélhetését. Mindeközben a kormány épp arról döntött, hogy az állam csak utolsó mentsvárként segít a bajbajutott embereken, az új szociális törvény szerint mindenki saját maga felelős a saját szociális helyzetéért. Kovács Vera szociálpolitikus, az Utcáról Lakásba Egyesület társelnöke, és Misetics Bálint, a főváros lakás-és szociálpolitikai főtanácsadója, az A Város Mindenkié aktivistája összegezte a lakhatási szegénységben élők helyzetét a SzORZSE café kerekasztal-beszélgetésén.

A hajléktalanok számáról a magyar társadalomban csak nagyon korlátolt képet kaphatunk, ugyanis

a mai napig nincs arról összesített állami adat, hogy hányan élnek az utcákon.

Legközelebbi számadatokat a különböző utcaigondozó-szolgálatok által ellátottak éves létszámából nyerhetünk, ám azok se fedik pontosan a valóságot, összeadni nem tudjuk őket, hiszen van, hogy egy hajléktalan egy év során több ilyen szolgáltatást is igénybe vesz, ugyanakkor vannak olyanok is, aki egyet sem – mesélte Misetics. Kovács Vera emlékeztetett, hogy, habár az utcán és a szállókon vagy átmeneti otthonokban élők számát nehéz megbecsülni, a lakhatási válság náluk jóval szélesebb rétegeket is érint. A Habitat for Humanity éves jelentése szerint a lakosság harmadának okoz nehézséget lakhatási költségeik megfizetése.

A kevés rendelkezésre álló adat miatt ezek az emberek láthatatlanok maradnak, s ez csak tovább nehezíti, hogy a döntéshozók reagáljanak a problémára, és érdemi segítséget nyújtsanak az otthontalan emberek számára. Misetics hozzátette, erősen élnek a társadalomban azok a tévképzetek is, amelyek a hajléktalanságot egyfajta életmódként, vagy épp devianciaként definiálják, és nem azzal foglalkoznak, hogy ezeknek az embereknek miért nincs hol laknia. A hajléktalanság kriminalizációja ^[1] pedig csak tovább erősítette ezeket az értelmezéseket.

Elsőként lakhatást

Az Utcáról Lakásba Egyesület egy már 10 éve működő civil szervezet, amely a lakhatási szegénységben élő emberek megsegítésével foglalkozik. Kovács Vera elmondta, van, hogy naponta 10-20, vagy még annál is több megkeresést kapnak, azonban korlátozott erőforrásaik révén csupán annak tudnak segíteni, akinek a legnagyobb szüksége van rá. Ügyfélkörüket elsősorban a szociális dolgozók, kunyhókban élők, és anyaotthonokból jövő nők teszik ki, nekik tudnak lakóhelyet biztosítani. Kovács hangsúlyozta, 

a szociális munkának nem végcélja, hanem kiindulópontja az, ha ügyfelük lakáshoz jut.

llyenkor kezdődhet meg a tényleges szociális gondozás, amelynek céljai között szerepel, hogy ügyfelük stabil jövedelemmel rendelkezzen, és visszaintegrálódjon a társadalomba. 

Ha az egyik ügyfelük lakáshoz jut, azt hónapokig intenzív együttműködés követi a szervezettel. Ez a lényege annak az amerikai eredetű, 8 pontból álló lakhatási szemléletnek, melyet az „elsőként lakhatást” jelszó fémjelez.

Az ULE egy másik projektje a lakásügynökség, amely alapvetően ingatlanok kezelésével foglalkozik. A civilek korábban már tettek ajánlásokat önkormányzatok felé is egy lakásügynökség felállítására, ami megkönnyítheti a lakhatási szegénységben élők önkormányzati ingatlanhoz jutását. Jelenleg szakmai támogatást is nyújtanak az I. és a II. kerület önkormányzatának a szociális lakásügynökségek létrehozásában.

Egy fecske nem csinál nyarat

A magyarországi fővárosi önkormányzatok azonban más európai lakáspolitikai modellekhez képest igen gyenge szereplők. A jogkörök és felelősségek, valamint az erőforrások nagy része a helyi önkormányzatoknál van, ami megnehezíti az egységes lakáspolitika létrehozását. Misetics Bálint elmondta,

Budapesten nagyjából 40 ezer önkormányzati ingatlant tartanak számon, ezek 97%-át pedig a fővárosi önkormányzat helyett az egyes kerületek birtokolják.

A koronavírus-járvány alatt bevezetett megszorítások pedig tovább csökkentették az önkormányzatok azon erőforrásait, amelyeket lakhatási programokra tudtak volna fordítani, a jogállamisági eljárás miatt pedig az uniós támogatásoktól is eleshetnek.

Történtek ugyan előrelépések is az elmúlt években, egyes kutatások szerint Budapesten és az országban csökkent a hajléktalanok száma, és 2019 óta közel 200 fő tudott bérlakásba költözni a fővárosban. Emellett az önkormányzat egy bérlakásprogramon is dolgozik, valamint a Fővárosi Közgyűlés nemrégiben szavazta meg azt a javaslatot, miszerint a november 15-től április 30-ig tartó kilakoltatási moratóriumot megelőzően sem kezdeményezi magánszemélyek esetében a lakóingatlan kiürítését. Ez nem vonatkozik a kerületi önkormányzatokra, viszont a zuglói, valamint a 9. és 8. kerület önkormányzata már rendeletbe foglalta. Ahhoz azonban, hogy ne történhessenek meg a lipótvárosi és kőbányai kilakoltatásokhoz hasonlók, valamint hogy egy átfogó bérlakásprogram születhessen, az összes fővárosi önkormányzat együttműködésére lenne szükség.

Az utolsó utáni pillanat

Az AVM alapvetően szociális munkával és az érdekvédelem eszközeivel akadályozza meg ügyfelei utcára kerülését. Misetics szerint a békés ellenállás, azaz a polgári engedetlenség csak végső esetben kerül alkalmazásra, ám gyakran előfordul, hogy ügyfeleik az utolsó utáni pillanatban lépnek velük kapcsolatba, amikor már nem marad más választás. A szociálpolitikus ugyanakkor megjegyezte, egy érdekvédelmi tárgyaláson jól jöhet, ha a képviselői félről tudják, hogy, ha úgy alakul, akár élőláncot is áll a lakás előtt. Ezzel politikailag költségesebbé válik a kilakoltatás a hatóságok számára. Előfordul olyan is, hogy épp egy akció után  jön létre a tárgyalás. Misetics szerint az állami szférában a  szociális munka arra redukálódott,  hogy milyen menedékotthonba helyezik át a kilakoltatott embereket, ami szerinte a „társadalom morális pusztulásához vezet”.

„Nem csak az a dolgunk, hogy a létező szolgáltatások felé elküldjük az ügyfelet, hanem hogy vele együtt üssük az asztalt, ha nem létezik az a szolgáltatás, azért, hogy a döntéshozó dolgozzon ki egyet”

– fogalmazott Kovás Vera.

Sokan a hajléktalanságot sokkal absztraktabb jelenségként kezelik, egyfajta megoldhatatlan problémaként, ám Misetics szerint itt nincs szó semmiféle átvághatatlan gordiuszi csomóról, egyszerűen pénz kérdése az egész. Vagy több pénzt kell biztosítani egy hajléktalan embernek, hogy lakást tudjon venni, vagy pedig a bérlakást kell piaci ár alatt kiadni számára. A szakértő hangsúlyozta, ha a kormány azt szeretné, hogy a társadalom nagyobbik része meg tudja fizetni magának a lakhatást, akkor bizony állami támogatásra van szükség. Hozzátette azonban, hogy a lakhatási szegénységben élő emberek nagyrésze a létminimum alatt él, így még az ingyenes lakhatás biztosításával sem tudnának megélni.

„A hajléktalansághoz vezető út nem csak az anyagiakról szól, de ami kivezet belőle, az mind pénzbe kerül”

– fogalmazott Kovács Vera.

A szakértők szerint a kormány által nemrégiben elfogadott szociális törvény módosítása túlságosan absztrakt ahhoz, pontosan fel lehessen mérni annak súlyát. A módosítás gyakorlati relevanciájáról ugyanis még mindig nem tudni semmit. Kovács Vera szerint a legtöbb szociális munkát folytató civil szervezet erőforrásait az energiaválság okozta megélhetési krízis kezelése emészti el, és a szakma se tudja, hogyan emelje fel a szavát a törvény előidézte esetekben, amíg nincsenek konkrét intézkedések,

„de lehet, hogy egy éles pillanatban már nem lesz rá senkinek ereje”.