Klímaszorongás, főispánság, rezsiárak – három kulcsszó az idei ARC közérzeti kiállításról, amelyet huszonkettedik alkalommal rendeztek meg, ezúttal a Bikás parkban. Az évente kiírt, hívószavas képzőművészeti pályázatra bárki nevezhet alkotásával, így kísérelnek meg a szervezők képet alkotni az általános közhangulatról: lehetőséget biztosítanak, hogy az irónia távlatából szemlélhessünk súlyos közéleti kérdéseket, és a művészet eszköztárával reflektálhassunk rájuk. De vajon produktív ez az irónia? Megfelelő eszköze a kritikaalkotásnak?

A mémkultúra korában újszerű intenzitással vagyunk képesek reagálni a minket körülvevő társadalmi rendre és annak mechanizmusaira. Az ironikus megközelítés képes emészthetővé tenni bonyolult problémarendszereket, ezenkívül közösségépítő funkciót lát el: a közös nyelv eufóriája párosul a status quo elutasításának gesztusával. Felmerül viszont a funkció kérdése. Tényleg ez az egyetlen, fel-és kihasználható nyelv a megszólalásra? Az egymást követő társadalmi krízisek korában alkalmas egyáltalán arra, hogy reflexióra ösztönözzön? A 22. ARC esetében az irónia – néhány kiemelkedően erős alkotást leszámítva – egyszerű gesztus marad. Nem mutat fel új nézőpontokat a társadalmi valóságról, csak megszokott sémák alapján kommentálja azt. Felületet biztosít ugyan a szavazói gúnynak, de csak ritkán képes meghaladni a kínunkban összenevetés szintjét.

Párbeszédnyitás helyett létállapotot konstatál – ami a közérzetet tulajdonképpen lefedi, de kritikai programnak kevés.

A politikus-ikonográfia gyakorisága a plakátokon viszont figyelemreméltó. Az idei alkotások közt (is) rendkívül nagy számban jelennek meg képviselőket kiparodizáló vagy posztironikusan heroizáló motívumok, hiába csökkent az elmúlt évtizedekben – itthon és nemzetközi szinten is – az egyén pártkötődésének intenzitása és politikusokba vetett bizalma. A fiatal állampolgárok sokszor generációs mintaként tapasztalják meg a politikai apátiát és cinizmust, esetleg maguk is ezt a tanult nyelvet használják közéleti folyamatokra adott válaszként. Miért emeljük be mégis a populáris kultúra tereibe a politikusokat? A rövid válasz az, hogy nem emeljük, mert már ott vannak. A hosszú válasz (ab ovo) Jakab Péter bográcsánál kezdődik.

A közösségi médiát áthatja a piacgazdasági logika: minden megszólalásunkat saját, precízen felépített online alteregónk vonzóvá tétele motiválja. Felhasználóként állandó kényszert érzünk az autentikus önkifejezésre, ezt az igényt pedig képviselőink felé is megfogalmazzuk: szeretjük azt hinni, hogy politikusaink csak közszereplő-bőrbe bújt magánemberek, akik végső soron közülünk valók. Ahol pedig van kereslet, ott kínálat is.

Különböző birtokos szerkezetek juthatnak eszünkbe: Orbán Viktor kovászos uborkái, Karácsony Gergely turkált inge, Jakab Péter paprikás krumplija. A magánélet kattintásvadász eszköztárrá válik, a nyilvánosan felépített imázs szerves részét képezi – a politikus, mint kíváncsi házmester, kényelmetlenül közel áll hozzád. Ez a közvetlenség sokszor a felelősség háttérbe szorulásához vezet: a képviselők negatív töltetű politikai cselekvése legfeljebb bosszankodásra ad okot, ahogy a házmesterzsarnokság is inkább frusztráló, mint komolyanvehető.

Amikor vizuális médiumokon keresztül fogalmazunk meg kritikát, metaforikus teret hozunk létre, így politikusaink fiktív karakterekké válnak. Ezáltal egyszerre adunk nevet ennek a közelségnek és teszünk kísérletet az eltávolodásra – hasonló kapcsolatrendszert próbálunk kialakítani, mint amilyen egy valóságshow kontextusában néző és résztvevő dinamikája. Egy parlamenti közvetítés sokszor ugyanazokat az impulzusokat ébreszti a befogadóban, mint a Big Brother – leszámítva, hogy a villalakók tetteire reagálhatunk azonnali visszacsatolással, míg képviselőinket csak négyévente „szavazhatjuk ki”. Ez az eltávolodás és a bizalmi faktor folyamatos csökkenése azt eredményezi, hogy a parlamenti működés és annak résztvevői elvesztik a realitásukat: az elszámoltatás vagy a megfelelő reprezentáció igénye saját politikai akaraterőnkkel együtt kopik ki a társadalmunkból.

Ahogy az érdekképviselet és szórakoztatás közti határvonal elvékonyodik, sztár és politikus szerepkörei összemosódnak. Létrejön a „celebpolitizálás” jelensége: aktív politikai erők válnak influenszerekké vagy állandósulnak mémként az online térben (gondoljunk itt Gyurcsány Ferenc Írj rám, Feri! fantázianevű chatbotjára). A kontúrvesztést tovább erősítik azok a (bizonyos értelemben) popkulturális ikonként számon tartott hírességek, akik rendszeresen megosztják aktuálpolitikai nézeteiket az interneten – a teljesség igénye nélkül ide sorolhatjuk Győzike belépését a Fideszbe, Fluor nagy hévvel megírt Instagram-posztjait, a Tóth Gabi-diskurzust vagy Pumped Gabó klímasztrájkolását. A „celebség” nem zárja ki az aktivizmust és vice versa: a performativitás állandó faktorként húzódik meg mind a rendszerigazoló, mind a rendszerkritikus önkifejezés és felszólalás hátterében. Ez magában hordoz egyfajta hitelességi krízist is: self-branding és őszinteség konfliktusba lépését. A popkultúra reagál a politikára, kölcsönhatásba lép, majd összemosódik vele: a pártok szinte versengenek, ki tudja hatékonyabban felhasználni a részvételi média trendjeit (elsősorban az éppen aktuális mémeket) a programjuk közvetítéséhez. A Facebook-idővonal uralása állandó motivációként jelenik meg: minden poszt célja az azonnali, gyors és széleskörű terjedés.

A szembenálló felek között újabb és újabb, természetükből adódóan felületes diskurzusok nyílnak meg, majd tárgyalódnak a végtelenségig, soha nem termelve felmutatható konszenzust vagy kompromisszumot.

A közösségi médiában összecsapó retorikáknak nincs valódi politikai tétje.

Ebben a viszonyrendszerben egy népszerű politikus többé nem érdekképviseleti közvetítő, hanem brand; brandként pedig nem értelmezhető emblematikus posztok és szelfik nélkül. A popkultúra eszköztárával épít ki magának szavazóbázist, a rajongói közösség (fandom) élményét alakítva kampányeszközzé. Ennél intimebb kapcsolat történelmileg sosem létezett a szórakoztatóipar és a parlamenti politika között. Panem et circenses, nagyipari skálán.

Milyen lehetőségei vannak tehát a közéleti kérdéseket tematizáló művészetnek? A legfontosabb kérdés az, meghaladható-e az irónia. Tudunk olyan nyelvet teremteni, ami visszhangkamrák képzése helyett párbeszédtereket hoz létre? Ha képesek vagyunk az egyéni megszólalás gyakorlatából átlépni a kollektív megszólításéba, jöhet a többi kérdés: milyen pozícióból és ki számára interpretáljuk a valóságot? Mi a mozgásterünk? Milyen alternatív nézőpontokat tudunk felmutatni? Hogy működhet érvényesen egy rendszer, ideológia vagy struktúra kritikája metaforikus tereken belül? Hogy teremt a képzelet közösséget?

Mint egy túlnyújtott slam poetry- est, az idei ARC a fásult ismétlődés tapasztalata. A plakátok zöme (akár egy sokadik kínrím az Orbán-kormányra) egyszerűen a kritikaalkotás szándékának performatív gesztusáért létezik: nem bír valódi reflexióra ösztönző erővel, inkább egy eleve meglévő személyes- és csoportidentitást erősítő, azt legitimáló gyakorlat. A kiállítás felhozatalából kiemelkedő alkotások (pl. Pálfi Lenke lakhatási válságot tematizáló illusztrációja, ami a X. Lakásmenetre hívta fel a figyelmet, vagy Kovács Péter munkája párthűségről és energiaválságról) valóban rendkívül magas színvonala – ahogy egy középszerű slamből kiragyogó tűpontos, dinamikus mondatszerkezet – nem képes maradéktalanul eltüntetni ezt a befogadói impressziót. Művészeti projektként talán kevésbé átütő, társadalmi tünetként azonban felbecsülhetetlen értékkel bír az idei mezőny: szemléletesen ábrázolja popkultúra és politika kortárs viszonyrendszerét.