Ma már ott tartunk, hogy „az érintettek bevonása” olyan szókapcsolat, amely nélkül nem kerülhet pecsét egy pályázatra sem, a társadalmi fókuszú projektek esetében. Az elmúlt két évtizedben – többek között az uniós és a nemzetközi donorok elvárásai miatt – önkormányzati és civil pályázatok, projektek kommunikációjában itthon is meggyökeresedett és népszerűvé vált a stakeholderek, azaz az érintettek bevonása és a részvételiség hangsúlyozása. Sőt, a helyi társadalmi esélyteremtési, érdekképviseleti, közszolgáltatásokat és köztereket célzó fejlesztési folyamatoknál elvárás lett ennek felmutatása. De hogyan valósul meg a „terepen” ez az elvben átfogó szemlélet?

Ma már újkeletűnek nem nevezhető, de a divatszó megnevezés megállja a helyét, hiszen fennáll a veszélye, hogy ez a fontos szemlélet csak a „célok és célkitűzések” ígéretesnek hangzó pontja marad, amelyet valami kötelező, de nem feltétlen a valós társadalmi hatást mérő indikátorral pipálunk ki a projekt megvalósítása során.

Az érintettek bevonása és a részvételiségi folyamat kialakítása kapcsán a helyi fejlesztési politika és civil közélet is elsősorban a nyugati, „fejlett” világ megközelítéseit kezdte el átvenni, legalábbis névlegesen. Pedig sok esetben kérdéses és megválaszolatlan az, hogy a régiós és hazai viszonyok között ez a szemlélet hogyan adaptálható.

E hiányosságban meghatározó, hogy

sem a hazai kormányzat, sem a szélesebb politikai és társadalmi elit nem képes arra, hogy egy-egy társadalmi csoport és közösség életét alapvetően befolyásoló fejlesztések vagy közpolitika alakításánál valóban bevonja az érintetteket, és erősítse a társadalmi párbeszédet.

Ezen általános jelenségek, és az érintettek számára sok esetben idegen bevonási szemlélet vagy a fölöslegesség érzete nem segítik elő, hogy az állampolgárokban növekedjen a közösségeikért érzett felelősség.

Következésképpen állandósul a benyomás, hogy a fejünk fölött döntenek, ha nem érezzük, hogy hatással tudunk lenni olyan folyamatokra, amelyek saját életünkre-közösségünkre nagy mértékben hatnak. El sem jutunk odáig, hogy az ember fejében megforduljon a felelősségvállalás lehetősége. Felelősek csak azért tudunk lenni, amire van hatásunk. A kormányzati felelősségen kívül általában a politikai, társadalmi elit sem áll fényesen ezen a téren, így ez sem szolgálhat mintául a szélesebb társadalom számára.

A Magyarországon tevékenykedő civil szervezeteknek tehát nincs könnyű dolga, amikor a közösségek aktív bevonására építik programjaikat. Fiatal demokráciáról van szó, és ehhez jönnek még a fenti nehézségek.

Mindezek ellenére a magyar civilek nagyarányban kitartanak amellett, hogy a különböző társadalmi egyenlőtlenségekre fókuszáló kezdeményezéseket, amelyek helyi közösségek körülményeiben hivatottak változást generálni, az érintettek bevonásával valósítsák meg. Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy jó példákkal szemléltessük, hogyan is néz ki, amikor az érintettek valóban bevonásra kerülnek, és nemcsak statisztái egy színjátéknak.

A hazai civileknél a szándék tehát egyértelműen érzékelhető, de sokszor előfordul, hogy a megvalósítás mikéntje, helyi viszonyokhoz és a kitűzött célhoz való alkalmazhatósága és hatékonysága erőteljesen megkérdőjelezhető. Sok esetben ezek a kezdeményezések is felülről lefelé megmondók tudnak lenni, aminek az egyik leggyakoribb oka többek között a késői bevonás.

Nem mindegy ugyanis, hogy magának a folyamatnak melyik szakaszában nyitják meg a csatlakozáshoz szükséges kapukat, milyen kérdésekben és milyen módszerekkel. Gyakori jelenség, hogy a szakértők már mindent kitaláltak, és az érintetteknek már a kész tervet kell végrehajtaniuk. Azonban az is sokszor előfordul, hogy egyes kérdésekben, ahol alapvető a külső szakértő közreműködése, a részvételiség rosszul értelmezett szemlélete folytán mindent a helyi közösség formálására, hozzájárulására és döntésére bíznak.

Nekünk, magánszemélyeknek, akik erkölcsi vagy anyagi támogatásunkról biztosítunk egy-egy civil projektet, sokkal tudatosabbnak kell lennünk, ne hagyjuk, hogy a jól csengő szlogenek megvezessenek. Hiszen, ha elmaradnak az építő jellegű kritikák, tovább erősítjük a legitimációját ezeknek a látszat- vagy rosszul értelmezett bevonást alkalmazó módszereknek.

Például rendkívül gyakori, hogy gazdasági szempontból perifériára szorított, zárt közösségek munkaképes korú asszonyait társadalmi vállalkozások keretein belül foglalkoztatják különböző civil szervezetek, ahol különböző textilmunkákat készítenek, vagy éppen lekvárt főznek. Az ezeket bemutató  kommunikációkban gyakran hangzik el a közösség bevonása, de a legtöbb esetben a helyi nők szimplán végrehajtói a külső szakemberek által kidolgozott tervnek. Ebből adott esetben profitálhatnak is az asszonyok, fontos az értékteremtő és megtartó munkahelyteremtés is, de akkor inkább ezt a valós oldalát érdemes hangsúlyozni egy ilyen történetnek.

Nagyobb tudatosságra van szükség abban is, hogy a csatlakozásnak milyen feltételeket szabnak, és milyen formái lehetnek, hiszen ettől is nagyban függ a bevonás mértéke illetve minősége.

Az idő mint faktor

Az a kérdés is felmerül, hogy ha a stakeholderek bevonása a munkába ilyen népszerűségnek örvend, és hatékonyságát eredmények is igazolják, akkor mégis miért kerülik ezt meg sokan, és miért csak papíron léteznek e célok.

Ennek egyik legkézenfekvőbb magyarázata, hogy a bevonás nehezebb, körülményesebb és időigényes. A projektet finanszírozók azonban sok esetben nem számolnak ezzel, és előfordul, hogy az előre megírt ütemterv nem rugalmas. Elterjedt vélekedés, hogy a hátrányos helyzetű közösségekkel történő együttműködés hosszadalmas, és zűrökkel is jócskán terhelt. Ez már önmagában elegendő ahhoz, hogy a szakembereknek elmenjen a kedve attól, hogy ezt az utat válasszák.

Mégis, miért ilyen hosszadalmas ez az egész?

Ideális esetben a projekt elegendő időkeretet biztosít a résztvevőknek arra is, hogy saját előítéleteiken dolgozzanak, ezeknek a megnevezését, feldolgozását jobb nem megspórolni, ugyanis az együttműködés épp ezek miatt lehet zökkenőkkel teli. Nem realisztikus az a megközelítés, hogy egy kívülről jövő szakember, aki nem része a helyi roma közösségnek, mentes a prekoncepcióktól.

Önmagában az a tény, hogy élnek bennünk tévhitek az adott kisebbségi csoporttal szemben, nem érvényteleníti a jó szándékot, a segítőkészséget. Ezért is érdemes ezeket felvállalni, és adott esetben közösen dolgozni rajtuk.

Idő kell továbbá ahhoz is, hogy egy romák által lakott szegregált településrészen megtaláljuk azokat az embereket, akik érdekeltek az adott munkában, majd a közös munkához a bizalmukat is meg kell nyerni. Ilyenkor sajnos hajlamosak vagyunk úgy elbeszélni ezt a folyamatot, mintha vadon élő állatok szelídítéséről lenne szó: szegények nem tudják, hogy mi jót akarunk nekik, rendkívül bizalmatlanok.

A jóindulat tagadhatatlan, de ez a fajta megközelítés roppant paternalista, és ez a leereszkedő attitűd nem segít elérni a végső célt, hogy alá-fölérendeltségi viszonyok nélkül gondolkodjunk és dolgozzunk együtt. Itt is sokkal célravezetőbb első körben a másik igényeinek, szükségleteinek és elképzeléseinek a megismerése.

Döntéshozó, saját sorsukat alakító emberek

A marginalizált közösségek bizalmatlansága nem irreális reakció, mivel az „átlag” állampolgárhoz képest hatványozott tapasztalataik vannak azzal kapcsolatban, hogy nem aktív aktorai azoknak a folyamatoknak, amelyek körülöttük zajlanak. Éppen

ezzel szakítanak azok a kezdeményezések, amelyek arra ösztönöznek, hogy marginalizált emberek vegyék a kezükbe saját érdekképviseletüket. Ezzel gyökeres változást hoznak nemcsak össztársadalmi szinten, de még a civil közösségeken belül is, hiszen arra világítanak rá, hogy a különböző nehéz élethelyzetbe került emberek is aktívan cselekvő és döntő egyének tudnak lenni.

Sokszor érezhetjük különböző szociális problémákkal foglalkozó szövegekben, hogy a félre szorított közösségek esetén gyakran túlmisztifikálják a „képessé tevést” mint kitűzött célt. Természetesen azoknak a szakértőknek is van feladata, akik az elnyomott csoportokat hozzásegítik ahhoz, hogy kezükbe vegyék az érdekérvényesítést. De ezek a közösségek sincsenek teljes hiányában motivációnak, sőt, elképzeléseik is vannak a saját környezetükkel kapcsolatban, csak erről nem kérdezi őket az égvilágon senki.

Jellemző az is, hogy a helyi közösségek bevonásának csak egy szűk rést engednek, ami nem fenyegeti a már kész tervet, amivel a kívülről jövő szakemberekből álló gárda érkezett.

Ugyanis

sok esetben attól tartanak, hogy a helyieknek teljesen más a prioritása, és ha széles kapukat nyitnak meg a bevonásnak, fennáll a veszélye annak, hogy az eredeti elképzelések alapjaiban módosulnak. Itt érdemes már a szempontok priorizálásába is bevonni a helyi lakosságot, és közös nevezőket keresni. Normális, hogy a külső szakembernek mások a szempontjai, mint a helyi lakosnak, viszont fontos, hogy a közösen elfogadott céloknál a közösség érdeke, legyen az kézzelfogható (pl. házfelújítás), vagy akár kevésbé szembetűnő (pl. roma reprezentáció) elsőbbséget élvezzen a külső célközönség elvárásaival szemben.

Szegregált településrészekkel foglalkozó civil szervezetek rendszeres tapasztalata, hogy meglepően sokan érdeklődnek a helyi roma telepek lakói közül a lakóhelyükkel kapcsolatos kérdések megvitatása iránt. De az irreális elvárás, hogy az adott telep minden lakója teljes figyelemmel kövesse ezeket a projekteket, és maradéktalanul be is kapcsolódjon.

A nehéz körülmények között élő emberek irányában van egy társadalmi elvárás, hogy rendkívül érdekelje őket közvetlen lakókörnyezetük. Ez a valóságtól teljesen elrugaszkodott követelés, mert nincs olyan lakóközösség, ahol mindenki ugyanolyan mértékben veszi ki a közös tervezésből, a közös munkából a részét.

Azoknál a városfejlesztési projekteknél sem tolonganak tömegek azzal a szándékkal, hogy csatlakozni kívánnak az együtt gondolkodáshoz, amelyek esetében a lakosság sokkal biztosabb gazdasági háttérrel rendelkezik. Igazából ennek az ellenkezője történik, gyakran pár lakó lézeng az itt rendezett találkozókon is. Ami miatt mégis sokszor sikeresebbnek látszanak, az az, hogy ezeknél a programoknál nincs hiány erőforrások terén: van pénz, paripa, posztó. Ez sokat segít, hogy látványosabbak legyenek, és különböző marketingeszközök segítségével egy kívülállóban olyan benyomást kelthet, hogy itt aztán megvalósult egy széleskörű lakossági bevonás.

Ezzel szemben a roma telepek lakói életét kézzelfogható problémák garmadája nehezíti, így az igény a pozitív változásra is sokkal erősebb tud lenni ezekben a lakóközösségekben.

Közösségi erőforrások ignorálása

Nem ritka eset az sem, hogy szakértői csapatok annak érdekében, hogy munkájukat legitimálják, a roma közösségeket úgy írják le, hogy azok teljes mértékben nélkülözik azokat a készségeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a közös célok elérésének érdekében fel tudjanak lépni.

Itt újfent hangsúlyozni kell, hogy nem a telepen dolgozó szakértők elért eredményeinek semmibevételéről van szó, hiszen minden közösségnek, azoknak is, akiket nem terhel évszázados depriváltság, szükségük van közösségépítő hatásokra. Sokkal inkább a szóban forgó, nem közvetlenül és rendszeresen a telepen dolgozó szakemberek azok, akik hajlamosak arra, hogy érvénytelenítsék a helyi roma közösségek külső beavatkozások nélkül is jelenlévő együttműködési és problémamegoldó készségeit .

Sokkal előbbre viszi az együttműködést, és nem utolsósorban a romák össztársadalmi megítélésén is sokat javítana, ha ezekről a projektekről úgy adnának számot a nyilvánosság felé, hogy abban nagyobb hangsúlyt kap a helyi közösségekben jelenlévő gyakorlati tudás. Amely kiegészül azzal a módszertannal, amit külső segítőktől formális oktatás során sajátíthattak el.

A különböző helyi lakóközösségi programokról való kommunikáció ugyanis jelentős részét teszi ki a roma reprezentációnak, nagyban meghatározza azt, hogy a többségiekben milyen kép alakul ki a telepen élő romákról. Itt nem a tények kozmetikázását szorgalmazzuk, csupán a közösségben egyébként is jelenlévő kompetenciáknak az elismerését, ami nem kérdőjelezi meg a szakemberek jelenlétének szükségességét.

Oldd meg magad!

A roma telepeken élőknek nagyon sokszor kell saját maguknak megoldaniuk olyan problémákat, amelyek a közvetlen lakókörnyezetünkben jelentkeznek, ezek a megoldásra váró feladatok leggyakrabban a közszolgáltatás hiányából fakadnak.

Azok, akik olyan városrészben laknak, ahol nagyjából jól szervezett az igazgatás, akár egy életet leélhetnek anélkül, hogy a kezükbe kelljen venni a fűnyírót vagy bármilyen más munkaeszközt azért, hogy az ingatlanjuk közvetlen közelében a közterületet gondozza. Minden működik anélkül, hogy egyáltalán gondolnunk kellene rá, ezért sokszor nem is tudatosul bennünk, hogy mennyi nyűggel járó munkától vagyunk tehermentesítve .

Budapest belvárosában egy hétvége után rengeteg szemét keletkezik, mégsem gondoljuk, hogy az ott élőknek kutya kötelessége lenne szemétszedési akció megszervezése, pedig közvetlen lakókörnyezetükről van szó. Nem érzünk felelősséget azért, ha a házunk előtti járdaszegély kövei elmozdultak a helyéről, csak abban bízunk, hogy majd egy kompetens személy észleli a problémát.

Nem kell azon sem törnünk a fejünket, hogy a háztartásunkban megtermelt szeméttől, hogyan szabadulunk meg, akár a legkisebbre is rábízhatjuk, hogy ugorjon ki vele a kapunál lévő szeméttárolóhoz. De általában nem kell sem havat, sem leveleket lapátolnunk közterületen, a roma telepek lakóinak viszont, ha be szeretnének jutni inglatjainkba akkor mindezt saját maguknak kell megoldaniuk.

Egy roma telepen számos olyan faktor van, ami az ott élőket arra kényszeríti, hogy önerőből, egymásra támaszkodva oldjanak meg olyan helyzeteket, amelyekkel nekünk szerencsésebbeknek nem kell számolnunk. Ezek „láthatatlan” társadalmi munkák:  a roma telepek lakói magukra vállalnak közszolgáltatási feladatokat annak érdekében, hogy jobb életkörülményeket, szebb környezetet biztosítsanak maguknak, és részben azért is, hogy megfeleljenek az elvárásoknak.

Ugye, gyakran halljuk egy leszakadt városrész médiában történő bemutatása kapcsán, hogy miért nem tesznek valamit közösen, hiszen az ő érdekeiket szolgálná, ha rendezett körülmények között élnének. Gyakran olyanok hangoztatják ezt, akik még életükben nem ültetettek el egy fát vagy egy virágot közterületen, de a nehezebb sorsú emberektől ezt várja el.

Az egyik leggyakoribb elvárás a szegénységben élők irányába, hogy gondozzanak legalább saját fogyasztás céljából veteményeskertet, ami akár veszélyes lehet, ha senki nem mérte fel, hogy a talaj zöldségtermesztésre alkalmas-e egyáltalán. Ezek a telepek többnyire olyan területeken helyezkednek el, aminek közelében az ipari termelés vagy épp a bányászat jelentős volt, ezért a talaj is szennyezett lehet. De más környezeti és társadalmi gátja is lehet ennek a kívülről észszerűnek tűnő elképzelésnek.

A helyi roma közösségek önsegítő mechanizmusai működnek, csak láthatatlanok maradnak: kizárólag akkor irányul figyelem egy-egy akcióra, ahol érvényesül az összefogás, ha egy külső szakember csatlakozik, és „projekt” lesz belőle.

Szociális szakemberek gyakran használják a „tanult tehetetlenség” kifejezést, ezeknek a roma közösségeknek leírásakor, de ez nézőpont kérdése is. Ez több szempontból is problémás, egyrészt infantilizálja ezeket a felnőtt, cselekvőképes embereket, másrészt személyes készségek hiányát jelöli meg egy rendszerprobléma fő forrásaként. Azt a hamis illúziót kelti, hogy amennyiben szert tennének az általuk fontosnak ítélt kompetenciákra, akkor maguktól is beljebb lennének. Ez a szemlélet ignorálja a közösségek saját túlélési stratégiáit, amelyek egyébként csak úgy mint a kívülről importálni kívánt kompetenciák, ugyanúgy tudáson és tapasztalaton nyugszanak.

A részvételiség nagyon fontos alappillére kell legyen továbbra is a közösségi projekteknek, de sokkal nagyobb tudatosságra van szükség annak érdekében, hogy valóban érvényesüljön. Paradox módon azonban, azzal, hogy gyakorlatilag kritérium lett a pályázatok benyújtásánál, fennáll a veszélye annak, hogy egyre nehezebb lesz megtölteni valódi tartalommal.