A közvélemény-kutatások nem csak arra jók, hogy felmérjék a szavazók álláspontját egy-egy kérdésben, hanem, hogy formálják is a közvéleményt. Ha úgy tetszik, részévé válnak a politikai marketingnek. Ezért érdemes kritikusan viszonyulni hozzájuk, különösen amikor olyan brutális eredményt hoznak ki, hogy a magyarok 85%-a mérsékelten vagy erősen „oroszpárti”.

Két hete száguldott végig a magyar sajtón, és a felhasználók Facebook-falán a Free Press Eastern Europe közvélemény-kutatásának eredménye, amit a Kantar nemzetközi kutatócég készített el. Az internetes felmérésben azt vizsgálták, hogy melyik felet támogatják inkább a magyarok az orosz-ukrán háborúban. Míg az eredmények általuk közzétett értelmezése szerint az ukránok mellett csak maroknyian állnak, addig a kitöltők harmada erősen „oroszpárti”, és ráadásként további 46% is inkább a putyini érvelést fogadja el az ukrán álláspont helyett. Tapasztaljuk, hogy a kormány arra próbálja rávezetni a társadalmat, hogy az elhúzódó háború első számú felelőse valójában Ukrajna (és az USA), és úgy tűnhet, hogy a Kantar eredményei a propaganda-munkát igazolják vissza. De

ha megnézzük a kutatás módszertanát, azt láthatjuk, hogy az eredmények részben már a kérdésfeltevésekben kódolva voltak, az eredmények értelmezése pedig még inkább alkalmassá tette a felmérést a közvélemény manipulálására.

Rosszul feltett kérdések

A kitöltő feladata egyszerű volt: meg kellett mondani, hogy mennyire ért egyet olyan állításokkal, mint például hogy „Ukrajnának meg kell adnia magát Oroszországnak”. Az egyik általunk megkérdezett szociológus, a BME docense és a Társadalomtudományi Kutatóközpont kutatója, Janky Béla szerint ebben a módszerben több hiba is volt. Janky szerint valószínűsíthető, hogy a kutatók igyekeztek minél olcsóbban, minél izgalmasabb következtetéssel előrukkolni. A kitöltők is azon internetezők köréből kerülhettek ki, akik valamilyen nyeremény reményében válaszolnak egyik nap a külpolitikai kérdésekre, másikon pedig a vásárlási szokásaikról számolnak be. Közöttük futtatta meg a közvélemény-kutató cég a háborúban álló felek politikai üzeneteit.

„Vannak nagyon aluldefiniált kérdések, mint az, hogy az orosz többségű területeknek Oroszországhoz kellene-e tartoznia? Ukrajna tele van orosz ajkú, de ukrán identitású emberekkel. Tehát akkor mit jelent az, hogy orosz többségű?”

– fejtette ki beszélgetésünk alkalmával Janky, aki szerint sokkal komplexebb módon kellett volna feltenni a kérdéseket, hogy valóban helytálló eredményeket kapjanak a kutatók.

Hozzátette azt is, hogy amikor azt kell megmondanunk, mennyire értünk egyet egy állítással, akkor automatikusan az igen felé hajlunk, ami tovább torzíthatja az eredményeket. Tehát a tényleges véleményüktől függetlenül, a kitöltők automatikusan inkább az egyetértés felé húztak. Érdekes, hogy még ennek ellenére is sokan a „nem tudom” mellett döntöttek, pedig ez a közpolitikai témákban készített kutatásokra nem igazán jellemző. A válaszadók általában a magukénak éreznek egy-egy oldalt vagy véleményt, akik nem tudnak vagy nem akarnak válaszolni, mindössze pár százalékot tesznek ki.

„Ez egy jelzés lehet arra, hogy hiába uralják a háborúval kapcsolatos témák a tömegkommunikációs diskurzust, az emberek többségét ezek a háttérnarratívák nem érdeklik, és épp ezért nincs is róla véleményük” – mondja Janky, aki szerint a „nem tudom”-ok magas száma már önmagában is figyelmeztetés a többi válasz komolyanvehetőségére. Kétséges, hogy bízhatunk-e egyáltalán abban, hogy jó volt a kérdésfeltevés, ha a kitöltők több mint 20%-a nem tudta dekódolni, és feltételezhetjük-e, hogy a maradék 80% tényleg rendelkezik azzal a tudással, ami a válaszadáshoz szükséges?

Közvélemény: felmérés vagy befolyásolás?

Gregor Anikó szociológus, az ELTE kutatója szerint a „nem tudom” válaszok elemzése izgalmasabb is lenne, mint az érdemieké. „Vajon kik érzik feljogosítva magukat arra, hogy véleményt formáljanak és kik azok, akik nem? És akik nem formáltak véleményt, miért nem tették?” – teszi fel a kérdést. A Kantar elemzőit viszont nem ez, hanem az elfogadott állítások érdekelték – kifejezetten azok, ahol az oroszokkal való egyetértést mérték. Ezeket darabszámra összeadták, és abból vontak le túl messzemenő következtetéseket. Így jött ki az is, hogy, aki egy állítással egyet tudott érteni, az már mérsékelten oroszpártinak számít.

Janky szerint „nem szabadna túlinterpretálni az eredményeket. Az alapján megmondani, hogy valaki orosz- vagy ukránpárti, hogy hány állítással ért egyet, az nagyon meredek.” Különösen, ha arra gondolunk, hogy a válaszadók jó része talán nem is értette meg a kérdéseket.

A közvélemény-kutató célja a szociológus szerint a jelek szerint az volt, hogy az „oroszpárti tömeget” láttassa.

Pedig ha megfordítanánk az eredményeket, és az „ukránpárti” válaszokat adnánk össze, akkor máris nagyon máshogy nézne ki a grafikon. (És azt is hasonló bizalmatlansággal kéne szemlélni.) Összességében a kutató szerint elmondható, hogy ez a felmérés a közvélemény megismerését aligha segítette elő.

A politikai napirend alakítására viszont igenis használható. Gregor Anikó szerint a

„számszerűsített eredményeket hozó kutatások meggyőzőereje még mindig erős, és gyakori, hogy az olvasóközönség kritika nélkül fogadja el a valóságtartalmát, pláne akkor, ha az eredmény alátámasztja a közönség tagjainak saját valóságélményét.”

Ha ebből indulunk ki, akkor ezek az eredmények igazolást jelenthetnek azoknak is, akik kisebbségben érzik magukat, amiért elítélik az orosz agressziót. De sokkal valószínűbb, hogy az elemzés inkább a nemzetközi közvéleménynek szól – egyfajta bizonyítékképp, hogy működött az Ukrajnaellenes hangulatkeltés Magyarországon. És ugyan vélhetően nem ilyen rossz a helyzet, az ehhez hasonló kutatási eredmények befolyásolni tudják, hogy hogyan gondolkodunk a háborúról, akár éppen a kutatást végzők meggyőződésével ellentétes irányban is.

Aki azzal szembesül, hogy a megtámadott ukránok mellett csak a magyarok 15%-a áll, az arra érezhet késztetést, hogy átgondolja korábbi véleményét, vagy egyszerűen magában tartja azt a későbbiekben.

Arra pedig igazán ijesztő gondolni, hogy ennek a közvélemény-kutatásnak akár önbeteljesítő hatása is lehet – pedig gyakran éppen ez a funkciója hasonló akcióknak.

A Kantar kutatását azért is érdemes szkepszissel fogadni, mert eredményei nagyon különböznek korábbi kutatások eredményeitől is, amelyek szerint rendre Oroszországgal szemben álltak ki a kitöltők. A Publicus Intézet tavaszi felmérése szerint a választók többsége még jogtalannak tartotta az Ukrajna elleni támadást. És bármennyire is kiépült Magyarországon az orosz rezsimet mentegető propaganda, ami igyekszik Ukrajnára húzni a vizes lepedőt, amiért még nem adta meg magát, mégsem tud ilyen drasztikus változást elérni pár hónap alatt. A közvélemény-kutatásokkal is érdemes kritikusnak lenni, hiszen a módszertanukban egészen hasonló nemzeti konzultációkról sem fogadjuk el, hogy alkalmasak lennének a magyar néplélek megfejtésére.