Európa energiabiztonsága illúzió volt, amely Oroszország Ukrajna elleni inváziójával kártyavárként omlott össze. A válság jó kiindulópontot szolgáltat ahhoz, hogy végre újragondoljuk az energetika legalapvetőbb kérdéseit, megnézzük, miért nem működik már az energiabiztonság régi koncepciója, milyennek kéne lennie az újnak.

Ahogy a természetesnek vett energiabőség kora egy csapásra véget ért, és az árak az egekbe szöktek, az egyik legnépszerűbb téma lett a magyar és a nemzetközi közbeszédben az energia kérdése. Nehéznek tűnhet megérteni, hogy milyen folyamatok vezettek a mostani helyzetig, mik ma a legnagyobb téttel bíró kérdések az energetikában, és hogyan érhető el egy nagyobb energiabiztonság az emberek és a gazdaság számára. Ha át akarjuk látni a kérdést, akkor a napi sajtóhíreknél mélyebbre kell ásnunk.

Mit értünk energiabiztonság alatt?

Az energiabiztonság fogalma a 20. század elején jelent meg, de csak a második világháború utáni évtizedekben vált fontosabb témává. Ekkoriban a kérdés leginkább úgy merült fel, mint a kapitalista termelési rendszer egyik eleme: hogyan tudja a hegemón pozícióban lévő Amerikai Egyesült Államok és a vele szövetséges Nyugat-Európa biztosítani a gazdaság és társadalmi rend fenntartásához szükséges olcsó olajimportot.

Az olcsó energia ugyanis – az olcsó élelmiszer, munkaerő és pénz mellett – a profittermelés alapköve a kapitalista termelési rendszerben.

A 20. század legnagyobb energiaválságakor, a 70-es évek olajárrobbanásánál billent meg először a termelési rendszerben az olcsó energia pillére, amikor az OAPEC, azaz az Arab Olajexportáló Országok Nemzetközi Szervezete a jom kippuri háború hatására bejelentette, hogy felfüggeszti az exportot mindazon országoknak, amelyek a háborúban Izraelt támogatták Szíriával és Egyiptommal szemben. Az embargó érintette az USA-t, a nyugat-európai szövetségeseket, valamint Japánt és Kanadát is, tehát az egész hegemón blokkot, és a hatására közel négyszeresére ment fel az olaj világpiaci ára.

Érthető, hogy ezek után miért vált még fontosabbá a garantált, olcsó olajon nyugvó energiaellátás mint biztonságpolitikai probléma. Ma újra egy komoly energiaválsággal állunk szemben, és látható az is, hogy az eddigi nyugati energiabiztonsági keretet – amelynek magja továbbra is az amerikai hegemóniát fenntartó termelési rendszer igényeinek kielégítése olcsó energiával – már nem válik hasznunkra. Egyfelől azért, mert a klímaváltozás olyan szintjén tartunk, amely már nem engedi meg azt, hogy olcsó fosszilis energiaforrásokra épüljenek a gazdaságaink. Másfelől pedig azért, mert

ez az energiabiztonság-koncepció soha nem a tömegek, sokkal inkább a centrumországbeli uralkodó osztályok érdekeit és a termelés folyamatos növelését szolgálta és szolgálja most is. Újra kell tehát definiálnunk az energiabiztonság fogalmát, de úgy, hogy sokkal többféle érdeket figyelembe vegyen és válaszoljon azokra a kihívásokra, amelyekkel jelenleg szembenézünk.

Ezek közé tartozik a klímaváltozás, az energiaszegénység (amely a háztartások 10-21%-át érinti ma Magyarországon), illetve annak a kérdése is, hogy amennyiben a klímaváltozásra adott válaszként váltunk zöldenergiára és zöld gazdaságra, abból kik és hol fognak profitálni. Ilyen definíciós kísérletek már ma is léteznek. Az egyik megfogalmazás az energiabiztonság középpontjába a létfontosságú energiarendszereket helyezi: arra fókuszál, hogyan lehet ezeket ellenállóvá tenni és megvédeni azokat a termelő, elosztó és logisztikai kapacitásokat, amelyek alapvető társadalmi funkciók meglétéhez szükségesek. Más kifejezéssel élve, hogyan lehetne az energiarendszert a társadalmi reprodukció szolgálatába állítani ahelyett, hogy a kapitalista termelést helyezzük a középpontba.

Ez persze így elég obskúrus, és továbbvisz minket nagyon fontos kérdésekhez. Miket tekintünk alapvető társadalmi funkciónak? Azt, hogy az emberek ne fagyjanak meg télen a lakásaikban? Hogy mindenkinek legyen elérhető áron, jó minőségben hozzáférése elektromos áramhoz? Hogy mindenki olcsón fűthesse az otthoni szaunáját?

Az energiarendszereinket érintő dilemmák sokkal többek puszta műszaki kérdéseknél: rajtuk keresztül feltárhatunk alapvető problémákat a gazdaságunk és a társadalmunk működésével kapcsolatban, és lehetőségünk lesz újrakeretezni azt is, hogy miket tartunk ezekben a kérdésekben prioritásnak.

Honnan jön az energiánk?

Ahhoz, hogy megérthessük ezeket a dilemmákat, körbejárjuk az energiatermelés legfontosabb kérdéseit. Első körben nézzük meg azt, hogy honnan kapjuk az energiát, kitől és milyen mértékben függ az energiaellátásunk. EU-s szinten mára közhellyé vált az orosz gázfüggőség, de emellett jelentős a szilárd fosszilis energiahordozókból és a kőolajból is jelentős az orosz import. Az európai energiaimportot nézve érkezik még gáz csövön Norvégiából és Algériából, cseppfolyósított földgáz Katarból és más országokból, és persze olaj Nigériától kezdve Szaud-Arábiától Kazahsztánig. Fontos szereplő még az USA, ahonnan leginkább (cseppfolyósított) földgázt és olajat vesz az EU.

Ha sikeres lesz a zöld átállás, az Magyarország helyzetét jelentősen javítani fogja az energia-önrendelkezés szempontjából – állította Kaderják Péter, a Zéró Karbon Központ (ZKK) vezetője, volt energiaügyekért és klímapolitikáért felelős államtitkár, a Magyar Energia Hivatal korábbi elnöke. Ezt a kijelentést érdemes körüljárni. Magyarországon ma átlagosan 60%-os az energiaimport-függőség. Ez az arány magasabb, 80% az olaj és a földgáz esetében, nukleáris üzemanyag pedig 100 százalékban külföldről érkezik. Ez európai viszonylatban egy elég magas arány. A megújulók nagyobb mértékű elterjedése viszont segíthetne ezen a helyzeten, hiszen a helyben megtermelt energia – még akkor is, ha mondjuk a napelemet Kínából kell beszerezni – segítené az ország energia-önrendelkezését a saját maga számára megtermelt energia által.

Önmagában persze az energiafüggőség kérdése nem minden. Nem lehet egy ország vagy régió sem tökéletesen autonóm a saját energiaellátása szempontjából a mai viszonyok között és nem is cél, hogy az legyen. Az összekapcsolt európai energiarendszernek megvannak a maga előnyei, gondoljunk csak a hazai napelemek napi termelési ingadozásának kiegyenlítésére az Alpok és Kárpátok szabályozható vízerőművi kapacitásaival. Ráadásul infrastrukturális szinten is nehéz és értelmetlen lenne kiiktatni mondjuk a Testvériség gázvezetékrendszert.

Az energiafüggőség legtöbbször nemzetállami keretben jelenik meg, de valójában ennél több szinten beszélhetnénk róla. Kevesebb szó esik arról, hogy mekkora az energiafüggősége például egy településnek vagy egy közösségnek, holott ezeken a szinteken is érdemes lehet végiggondolni, hogyan lehetne az autonómiát növelni (főként természetesen megújulókkal).

Vannak előremutató példák, amelyekből nemzetállami szinten és kisebb léptékben is sokat tanulhatunk. Dániát például az 1970-es évek olajválsága nagyon rosszul érintette; az ország energiaellátásának 90%-a épült a kőolajra, így a válság során nagy árat kellett fizetni a gazdaság működtetéséért és azért, hogy a háztartások továbbra is el legyenek látva energiával. Ennek hatására kezdtek el megjelenni Dániában a közösségek által működtetett energiarendszerek, például közösségi szélerőművek. A nagy olajdrágulás szerepet játszhatott később abban is, hogy milyen magas megújulós célokat tűztek ki az ország számára, miszerint 2050-re 100%-os lesz a megújuló energia aránya az energiarendszerükben.

A dánok technológiailag is az élen jártak ekkoriban például a szélturbinák telepítésében, illetve a napkollektoros távfűtési rendszerek kialakításában. Emellett fontosnak tartották, hogy ne nagyvállalatok irányítsák a termelést, hanem az köztulajdonban legyen, nagyon sok szövetkezetet és önkormányzati tulajdonú zöld energiatermelési kapacitást hoztak létre. Ehhez persze szükség volt arra, hogy olyan legyen a dán társadalom, amilyen: volt egy széles középosztály, amelynek lehetősége volt közösségi kezdeményezésekbe fektetni, és felismerték az érdekeiket ebben, miközben politikai szinten ellenálltak az atomenergia-lobbinak is. Ebből értelemszerűen nem minden replikálható félperifériás környezetben, de azért érdemes lenne magyar szempontból részletesebben megvizsgálni, mit lehet tanulni a dán esetből.

Hogyan és mire használjuk az energiát?

Most nézzük meg azt, hogy hogyan válik szét a kapitalista termelési rendszerben az energiahasználat. Az emberek kétféle területen használnak energiát: egyfelől a produktív, másfelől pedig a reproduktív szférákban. Ez magyarul annyit tesz, hogy a gazdasági folyamatoknak van egy energiaszükséglete: az ipari termelésnek, a szállítmányozásnak, a szolgáltatószektornak, a mezőgazdaságnak. De használnak energiát a háztartások is: például lakásfűtésre, esti világításra, mosásra, hűtésre és közlekedésre.

Ha a kétféle energiafogyasztást szétválasztjuk, akkor jól látszik milyen eltéréssel illeszkednek a rendszer profittermelő logikájába. A kapitalista rendszerben a produktív szféra alapvetően azért fogyaszt energiát, méghozzá lehetőleg minél olcsóbb energiát, hogy ennek segítségével profitot tudjon termelni. Mindeközben a reproduktív szférának azért is van szüksége az energiára, hogy a háztartásban élők munkaerejét újra tudja termelni – azért kell kimosni azt az inget, felfűteni a lakást, hogy a dolgozó másnap be tudjon menni dolgozni. Ehhez a tőke szempontjából szinten olcsó energia szükséges, hiszen ha a munkásnak hatalmas a rezsiszámlája, akkor magasabb béreket fog követelni, ami rontani fogja a tőke megtérülését, azaz a profitabilitást.

Mindebből az következik, hogy sokkal láthatóbban szét kellene választani ezt a két kérdést és kimondani, hogy egy ország vagy terület energiaigénye nem kőbe vésett, nem eleve adott.

Ha Amazon szerverparkokat akarunk az országban működtetni, vagy akkumulátorgyárakat szeretnénk mindenhova telepíteni, akkor azoknak a hatalmas energiaigényét és az ezzel járó költségeket érdemes lenne nem a háztartásokra ráróni. Miközben persze a háztartási energiaigényeket is érdemes befolyásolni, vagyis motiválni a háztartásokat arra, hogy kevesebbet fogyasszanak. Persze nem teljesen úgy, mint ahogy a magyar állam csinálja, hanem egy jól kidolgozott, progresszív rendszerben, ahol a legnagyobb jövedelmű és vagyonú legnagyobb lakossági fogyasztókat kötelezzük az energiahatékonyság fejlesztésére és a magasabb energiaárak megfizetésére, míg az alacsony jövedelműeket támogatjuk lakásfelújítási programokkal és kedvezményesebb árakkal.

Kinek az energiája?

Ez azonban így még mindig egy kicsit leegyszerűsítő – nézzük meg az energia kérdését a termelési és elosztási tulajdonviszonyok felől is. Az energiatermelés lehet magán- vagy közkézen. Régen, egészen a 90-es évek végéig az európai energiaszektor nagy nemzeti vagy regionális monopóliumokból állt, amelyek vertikálisan is lefedték a piacot: egy nagy nemzeti vállalat feladata volt az energia termeléséről, elosztásáról, kereskedelméről és szolgáltatásáról is gondoskodni. Ez azonban az uniós integráció mélyülésével és a neoliberalizmus térnyerésével megváltozott.

Most már jellemzőbb az a tendencia, hogy egyre több energiatermelő kapacitás van magánkézben, a 90-es évektől kezdve ugyanis elindult az energiapiac liberalizációja és szabályozottságának csökkentése, valamint a termelés és kereskedelem privatizációja. Mind-mind annak reményében, hogy létrejöjjön egy hatékonyabb, zöldebb és nem utolsó sorban a befektetők számára jövedelmezőbb közös európai energiapiac. Legalábbis ez volt az elvárás az átalakításra kerülő energiapiac felé, ami sikerült is a tőke nagyobb megtérülésének a szempontjából – azonban

az eddigi példák afelé mutatnak, hogy a piacosítás sem a zöldítést nem oldotta meg, sem pedig a mindennapi emberek hozzáférését a megfizethető energiához.

Az energiaszektor nemcsak Európában, de mindenhol máshol is elkezdett átalakulni a piaci nyomás hatására. Dél-Afrikában éppen mostanában akarják privatizálni az energiaszektort, mert az elképzelés szerint ez gyorsítaná az ország zöld átállását (többeknek lehetne hozzáférése a szektorhoz, így gazdasági motivációja arra, hogy zöld energiába fektessenek). Az energiaszektor szakszervezetei szerint ez a reform a dolgozók munkakörülményeinek romlását fogja okozni, miközben az már sok helyen láthatóvá vált, hogy a privatizáció nem elég ahhoz, hogy egy országban végbemenjen a zöld átállás. Vagy gondolhatunk arra is, hogy az USA-ban minden államban egy monopolhelyzetű magáncég végzi az áramszolgáltatást – elég rossz minőségű és drága szolgáltatást nyújtva. Sok esetben látható, hogy a privatizált energiarendszereknél nem történik meg a várt tempóban a zöld átmenet, a fogyasztás azonos vagy még gyorsabb tempóban növekszik, mint a termelés zöldülése.

Vannak olyan országok, ahol az energiaszektor még nagyrészt állami tulajdonban van, ilyen Magyarország is. Itthon a lakossági áram és gázszolgáltatás és a legnagyobb áramtermelőkapacitásaink (a Paksi Atomerőmű és a Mátrai Erőmű) is az MVM alá tartoznak, amelynek tulajdonosa a magyar állam. Ez persze semmiképpen sem garancia arra, hogy az emberek energiabiztonságban éljenek, vagy akár védve legyenek az energiaszegénységtől. Ugyanakkor biztosíthat módot arra, hogy az embereknek legalább minimális beleszólása legyen abba, milyen forrásból származó, milyen árú energiát kapnak, és legalább nem magáncégek profitálnak a fogyasztásukból.

Jó esetben alapot adhat a rendszer valódi demokratizálásának, közösségi kontroll alá vonásának, azonban ezt egy hosszú munkának kell megelőznie, amely során kiharcoljuk azt, hogy az állami vállalatokon tényleges demokratikus kontroll legyen.

Egy szolidáris és biztonságos energiarendszer felé

A jelenlegi energiaválság tehát nagyon jó kiindulópont lehet ahhoz, hogy újra tudjuk keretezni az energiabiztonság kérdését. Habár úgy tűnhet, mintha a semmiből csapott volna le az árrobbanás, szerencsétlen globális események (a lecsengő COVID-válság és Ukrajna orosz inváziójának összjátéka) okozták azt, a valóság ennél egy kicsit bonyolultabb.

Az aktuális válság egyszerűen felszínre hozta, milyen következményekkel jár éles helyzetben az árampiac liberalizálása és a háztartások nagymértékű kitettsége a piaci energiaáraknak Európában. Most válik mindenki számára világossá, hogy mennyire fenntarthatatlan a jelenlegi rendszer.

A piaci alapokon nyugvó zöld átállás jelenlegi trendjei alapján azt látjuk, hogy az energiabiztonság kérdése továbbra is a centrumtérség szempontjából merül fel: sok szó esik az EU energiabiztonságáról, arról, hogyan tudna az EU függetlenedni az orosz importtól, illetve hogyan tudja szorosabbra fűzni a szálakat az amerikai energiapiaccal. Mindeközben feljövőben van egy látványosan fejlődő ázsiai blokk is a zöld technológiák több területén (pl. napelemek, akkumulátorok) kiemelkedő országokkal. Egyre jobban látszik az, hogy az EU ezzel az ázsiai zöldtőkével karöltve tervezi végigvinni a zöld átállást, amivel erősen megkérdőjelezhetővé válik, mennyire teljesülhet az autonómia célja, illetve hogy a folyamat során képződő hasznokból mennyi csapódhat le helyben. Habár a napelemek és hasonló technológiák importja Keletről sokkal jobb megoldás az autonómia szempontjából, mivel hosszútávú befektetések, mint az energiahordozók folyamatos importja, problémás lehet az, hogy az európai országoknak mennyire kevés kapacitása van le is gyártani például a napelemes rendszereket.

Az akkumulátorgyártás kérdése pedig egy nagyon kettős dolog, hiszen Magyarország jelenleg igyekszik magát akkumulátor-nagyhatalomként feltüntetni, azonban a termelés haszna nem itt csapódik le, a szennyezés és a termelés energiafogyasztása viszont igen.

Vázoljuk fel egy alternatív energiarendszer képét a körülmények megértésével! Az új modellnek természetesen zöldnek kell lennie, leginkább megújuló energiaforrásokra kell támaszkodnia, hiszen a klímaválság hatásait már mind a bőrünkön érezzük, gondoljunk csak az idei hatalmas aszályra. Emellett érdemes lenne úgy kialakítani, hogy a hasznok a helyi közösségekben maradjanak, visszaforogva a helyi gazdaságba. Fontos lenne, hogy nagyobb tudatosság érvényesüljön benne: mélyebb tudása legyen az embereknek arról, hogy milyen energiát fogyasztanak, azt ki és hogyan termeli meg, hogy az energiával kapcsolatos kérdések ne legyenek olyan távoliak, mint amilyennek most tűnnek. Az energiaválság jelentős médiavisszhangja már elkezdte ezt a munkát – az embereket foglalkoztatja az, hogy mi történik például az orosz gáz háza táján, ebből kiindulva el lehetne indulni egy olyan úton, ahol a mindennapi embereknek nagyobb beleszólása és rálátása legyen az energia témájára.

Ahhoz, hogy növeljük az energiafüggetlenségünket és ezáltal az energiabiztonságunkat, csökkentenünk kell az energiafogyasztást – például az ingatlanok energetikai fejlesztése révén – és növelni a megújulóenergia részesedését az energiamixben. Állami feladat lenne ezeket az energiahatékonysági fejlesztéseket támogatni, tovább növelni a napenergia szerepét, és támogatni a hőszivattyúk minél szélesebb körű alkalmazását. Előremutató, hogy a kormány engedélyezni látszik szélerőművek telepítését, feloldva a 2016-os tulajdonképpeni tiltást, azonban kérdéses, hogy kik lesznek azok a gazdasági szereplők, akiknek lehetőségük lesz befektetni ebbe a szektorba. A mostaninál is jobban újra kell gondolni a rezsicsökkentés rendszerét, hiszen a mostani szabályozás rengeteg családot fog nagyon nehéz helyzetbe hozni, főleg vidéki, elavult házakban élőket. Komplex programokkal fel kellene számolni az energiaszegénységet, amely egy nagyon sokakat érintő, de rendkívül alultárgyalt probléma.

Valódi megoldást jelenthetne állami beruházások mellett egy jól kidolgozott támogató keretrendszer is az energiaközösségek számára. Ha közösségek összeállnak és maguknak termelik meg a megújuló energiát, az nagyon sok fent tematizált dilemmára választ jelenthet.

Az energiaközösségek zöldítik az energiamixet, és megfelelő támogatási és szabályozási rendszer mellett elősegíthetik az energiahatékonysági fejlesztéseket is, illetve csökkentik a fogyasztást – hiszen ha jó feltételeid vannak arra, hogy visszatápláld a felesleges energiát a hálózatra, kevesebbet akarsz felhasználni helyben a termelésedből. A közösségek energiafüggetlenségének növelésével ráadásul, terhet vesznek le a központi ellátási rendszerről, növelve az országos és helyi autonómiát is. Mindemellett pedig helyi gazdaságélénkítő hatásuk van: a megtermelt haszon nem nagyvállalatokhoz, hanem helyi közösségekhez csatornázódik be.

Az energiaközösségek ezen túl a reproduktív szféra energiaellátását szolgálják, és nem a tőkefelhalmozás folyamatába csatlakoznak be. (Annyiban igen, hogy nem szakadnak ki teljesen a kapitalizmus uralkodó keretei közül, azonban a piacon kívül tudnak az emberek önfenntartásához hozzájárulni egy nem profitlogikájú energiatermelési és megosztási rendszerrel.) Az elterjedésükhöz azonban támogatások kellenek. A magyar társadalom tagjainak a dánokkal szemben jellemzően nincs (és hamarosan még kevésbé lesz) elég megtakarítása ahhoz, hogy megújulókba fektessenek – ehhez állami segítség kell.

Az energiaválság csak egy a sok válság közül, amelyben jelenleg élünk. Lakhatási, egészségügyi, gazdasági, megélhetési válság uralkodik a világ legtöbb országában, és már a globális Északon – így Magyarországon – is egyre szélesebb réteget érint. Ezek a válságok egymásra épülnek, erősítik egymást, és különbözően érintenek különböző osztályhelyzetű embereket.

A gyökerük azonban közös: a neoliberális kapitalizmus válságának vagyunk szemtanúi, annak ahogyan a végtelen növekedésre épülő, pénzügyi piacokat liberalizáló, az élet különböző területeit piacosító, amerikai központú hegemónciklus hanyatlik. Lehetnek – és legyenek is – elképzeléseink arról, hogy mi fog a helyébe lépni.

Mostanra a rendszert fenntartó erők számára is világos lehet, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan. Ahhoz, hogy legyen alternatívánk, rengeteg más fontos kérdés mellett szükség van az energiához kapcsolódó kérdések újragondolására is: ki kell találnunk, hogyan adaptáljuk a megváltozott helyzethez az energiarendszerünket, hogyan alakítsuk az energiafelhasználásunk forrását és tulajdonviszonyait, hogyan gondoljunk az energia szerepére az életünkben. Energia nélkül ugyanis nincsenek gyárak, légkondis irodák, nincsenek fűtött lakások és megvilágított szobák. Azaz mind a termelésnek, mind az élet újratermelésének elengedhetetlen részét képezi az, hogy hogyan épül fel egy energiarendszer.