A nemzeti felszabadító mozgalom megkerülhetetlenül fontos feladata volt felismerni, hogy milyen problémák mentén érdemes szerveződni. Cabral, ismerve országának sajátos mezőgazdasági helyzetét, tisztában volt azzal, hogy, szemben más gyarmatokkal, nem az a legsúlyosabb gazdasági probléma, hogy a többségi paraszti lakosságnak nincsen hozzáférése a földhöz. A problémát a fenntarthatatlan kereskedelmi megállapodások jelentették, melyek a gyarmati logika mentén arra kényszerítették a parasztokat, hogy létfenntartás helyett a földeken monokultúrás gazdálkodással exportra termeljenek, ami pusztítónak bizonyult.

Ehhez hasonlóan széles körben visszhangra talált a kulturális és politikai jogok követelése a fasiszta portugál gyarmatosítással szemben. Cabral az egyesült nemzeti felszabadító mozgalom kiépítéséhez szükséges politikai lépésekre összpontosított. Úgy érvelt, hogy a fegyveres harc szorosan összefügg a politikai harccal, és eközben mindkettő egy nagyobb kulturális harc része.

Cabral marxista kultúra-megközelítése fontosnak bizonyult a tágabb küzdelem és a gyarmati oktatással szembeni ellenállás szempontjából. Felismerte, hogy a fasiszták és az imperialisták nagyon is tisztában voltak „a kultúra értékével mint az idegen uralommal szembeni fellépés egy tényezőjével”. Ez keretet adott annak megértéséhez, hogy az alávetést csak „a nép kulturális életének állandó és szervezett elnyomásával” lehet fenntartani^[1].

Az ellenállás Cabral számára kulturális jelenség is volt. Azaz „amíg a nép egy részének lehet kulturális élete, addig az idegen uralom nem lehet biztos a fennmaradásában”. Ebben a helyzetben tehát „egy adott pillanatban, a belső és külső tényezőktől függően a kulturális ellenállás új (politikai, gazdasági és fegyveres) formákat ölthet, hogy szembeszegüljön az idegen uralommal”.

A gyakorlatban a még élő őslakos kultúrák, amelyek évszázadokon át vezették az antikolonialista ellenállást, szervesen összeolvadhatnának a politikai-nemzeti felszabadító és szocialista mozgalmakkal, vagy elő is bukkanhatnának azokból.

A gyakorlatban Cabral az emberek kulturális életének fejlődését segítette elő. 1965-ben a PAIGC kádereinek címzett útmutatásában Cabral nemcsak a portugálok elleni fokozottabb katonai erőfeszítéseket szorgalmazta, hanem az oktatásra irányuló törekvések erősítését is a felszabadított bissau-guineai területeken. Míg a nemzeti felszabadítási/antikolonialista mozgalmat és a dekolonizáció oktatási folyamatát gyakran tévesen különállónak, vagy akár egymással ellentétesnek állítják be, Cabral dialektikus összefüggésben láttatta őket:

„Hozzunk létre iskolákat, és terjesszük az oktatást minden felszabadított területen. Válasszunk ki 14 és 20 év közötti fiatalokat továbbképzésre, azok közül, akik legalább a negyedik évfolyamot elvégezték. Erőszakmentesen ellenezzünk minden előítéletes szokást, népünk hiedelmeinek és hagyományainak negatív aspektusait. Kötelezzük pártunk minden felelős és művelt tagját, hogy naponta dolgozzanak kulturális képzettségük javításán.”

A forradalmi tudat fejlődésének középpontjában az újraafrikanizálódás folyamata állt. Ezt nem a múltba való visszatérésre volt felhívás, hanem éppen arra, hogy az önrendelkezést visszaszerezzék, és új jövőt építsenek az országban.

„Szembe kell szállni a fiatalok, különösen a 20 év felettiek körében azzal a mániával, hogy elhagyják az országot, hogy máshol tanulhassanak, a vak ambícióval, hogy diplomát szerezzenek, az alsóbbrendűségi komplexussal és azzal a téves elképzeléssel, ami miatt azt hiszik, hogy aki tanul, az holnap kiváltságos lesz hazánkban.”

Cabral ugyanakkor ellenezte, hogy a külföldön tanultak vagy tanulni vágyók ellen rosszindulatot gerjesszenek. Inkább a türelem és a megértés pedagógiáját szorgalmazta mint az emberek megnyerésének és a mozgalom megerősítésének helyes megközelítését.

Ez az egyik oka annak, amiért Freire úgy jellemzi Cabralt, mint azon „vezetők egyikét, akik mindig az emberekkel vannak, kölcsönösen tanítanak és tanulnak a felszabadító harcban”^[2]. Mint a forradalom pedagógusa, Freire számára Cabral „minduntalan türelmes türelmetlenséggel adta át magát harcosok politikai és ideológiai formálásának”.

Ez az elkötelezettség a nép kulturális fejlődése iránt a szélesebb körű szabadságharc részeként, meghatározta a felszabadított övezetekben végzett oktatási munkáját. Freire azt írja, hogy ez keltette benne „azt a gyengédséget is, amelyet akkor tanúsított, amikor harcba indulás előtt meglátogatta a gyerekeket a kisiskolákban, részt vett játékaikban, és mindig volt egy jó szava hozzájuk. Őket nevezte »forradalmunk virágainak«”.

Győzelem a győzelem előtt

Bár Cabralt a győzelem előtt meggyilkolták, a portugál gyarmatosítás sorsa már évekkel korábban megpecsételődött, és ezt ő is tudta. 1973. január 8-án, mindössze 12 nappal meggyilkolása előtt kiadott közleményében például Cabral megállapítja, hogy a bissau-guineai helyzet „1968 óta egy független államéhoz hasonlítható”^[3]. Arról is beszámolt, hogy a PAIGC vezette harc nemzetközi legitimitása egyre erősödött, miután több tucat nemzetközi megfigyelő, köztük az ENSZ különleges missziója is ellátogatott Bissau-Guineába. Megcáfolhatatlanná vált, hogy:

„Hatalmas területek szabadultak fel a gyarmati iga alól, és ezeken a területeken új politikai, közigazgatási, gazdasági, társadalmi és kulturális élet van kialakulóban, miközben a hazafias erők a lakosság támogatásával sikeresen harcolnak tovább a gyarmatosítók ellen az ország teljes felszabadításáért.”

Cabral ezután ismét elítélte „a lisszaboni kormány bűnös makacsságát, mely fokozza a népirtó gyarmati háborút, melyet a nép önrendelkezéshez, függetlenséghez és fejlődéshez való törvényes jogai ellen vívnak”. Egy új, nemzetközileg elismert állam megalakulása mellett érvelve azt állította, hogy a bissau-guineai nép a PAIGC vezetése révén már akként működött:

„Miközben népünk már évek óta rendelkezik politikai, közigazgatási, igazságügyi, katonai, szociális és kulturális intézményekkel – tehát állammal –, szabad és szuverén az ország területének több mint kétharmadán, a nemzetközi jog szerint mégsem létezik. Ráadásul a felszabadult területeken kibontakozó új élet keretei között ezen intézmények működése megköveteli a nép szélesebb körű részvételét, képviselőin keresztül – nemcsak az ország és a harc problémáinak tanulmányozásában és megoldásában, hanem az őket vezető párt tevékenységének hatékony ellenőrzésében is.”^[4]

Az ellentmondást feloldandó a Párt 1971-ben megszavazta, hogy a felszabadított területeken általános választásokat tartsanak „az első bissau-guineai Népi Nemzetgyűlés megalakítása érdekében”. Nyolchónapos vita, megbeszélés és a társadalom tájékoztatása után 1972-ben sikeresen megtartották a választásokat az összes felszabadult területen.

Néhány hónappal a választások után Cabral újabb nyilatkozatot adott ki, amelyben a Népi Nemzetgyűlés létrehozására úgy hivatkozott mint „a nép korszakalkotó győzelmére a nehéz, de dicsőséges függetlenségi küzdelemben”. Kiemelve, hogy mindez kollektív teljesítmény, az egységé és küzdelemé, Cabral „legmelegebb gratulációját” fejezte ki a „népének”. Arra emlékeztette őket, hogy „egy nemzetgyűlésnek, mint bármely szervnek egy élő testben, működnie kell, hogy igazolja létét. Tehát küzdelmeink keretében nagyobb feladatot kell teljesítenünk.”

Cabral ezután bejelentette, hogy a PAIGC össze fogja hívni első Nemzetgyűlését, hogy hivatalossá tegye alkotmányát, ezzel kinyilvánítva a világnak, hogy léteznek, és „visszavonhatatlanul eltökéltek, hogy a függetlenség felé meneteljenek, anélkül, hogy megvárnák a portugál gyarmatosítók beleegyezését” ^[5].

Így, bár Cabralt a portugál gyarmatosítás végleges felszámolása előtt meggyilkolták, valójában mégis egy új, független államot hozott létre.

Freire és Cabral dekolonialista nevelése a felszabadult Bissau-Guineában

Basil Davidson, a forradalom pedagógusa a „legfőbb nevelőként” utal Cabralra, „a szó legtágabb értelmében”^[6]. Az oktatás jelentőségét Cabral és a PAIGC vezetése minden adandó alkalommal kiemelte. Ezért az akkoriban nemrég felszabadult Bissau-Guinea oktatási bizottsága számára ésszerű döntésnek tűnt, hogy az oktatás dekolonialista megközelítéseinek világelső szakértőjét, Paulo Freirét kérje fel, hogy vegyen részt oktatási rendszerük továbbfejlesztésében.

Freire az Egyházak Világtanácsának oktatási tanácsadójaként dolgozott, az Oktatási Osztály Kulturális Cselekvés Intézetének csoportjában vett részt. Feladatuk az volt, hogy segítsenek felszámolni a gyarmatosítás maradványait, a nép deafrikanizálását célzó, generációkon átívelő gyarmati oktatás következményeit.

A gyarmati oktatási modellt le kellett bontani és újjá kellett építeni, ahogyan majd a kapitalista oktatási modellt is le kell váltani vagy gyökeresen át kell alakítani.

„A megörökölt gyarmati oktatás egyik fő célja a gyarmatosítottak deafrikanizálása volt. Diszkriminatív, középszerű volt, és a valóság elfedésén alapult. Semmit sem tudott hozzátenni a nemzeti újjáépítéshez, mert nem is ezért hozták létre”^[7].

A gyarmati oktatási modellt úgy alakították ki, hogy a fiatalokban az alsóbbrendűség érzését keltse. A gyarmati oktatás az előre sejthető eredményeivel úgy igyekezett uralkodni a tanulók fölött, hogy passzív tárgyként kezelte őket. A folyamat része volt az emberek történelmének, kultúrájának és nyelvének semmibevétele. A gyarmati oktatás a legcinikusabb és módon azt üzente, hogy a gyarmatosítottak történelme valójában csak „a gyarmatosítók civilizáló jelenlétével kezdődött”.

Látogatásukra készülve Freire és csapata tanulmányozta Cabral műveit és megpróbált minél többet megtudni a társadalmi környezetről. Freire, bár soha nem találkozott Cabrallal, a következőket írja:

„Nagyon sokmindent tanultam Cabraltól [..] De megtanultam egyvalamit, ami nélkülözhetetlen a progresszív pedagógusnak és a forradalmi pedagógusnak. Különbséget kell tenni a kettő között. Számomra a progresszív pedagógus az, aki a miénkhez hasonló burzsoá osztálytársadalomban dolgozik, és akinek az álma túlmutat azon, hogy csak jobbá tegye az iskolákat – amire ugyancsak szükség van. Túlmutat ezen, mert a burzsoá osztálytársadalom radikális, szocialista társadalommá való átalakításról álmodik. Számomra ez a progresszív pedagógus. Míg a forradalmi pedagógus szerintem egy átalakuló társadalom előrehaladottabb fokán áll, mind társadalmilag, mind történelmileg.”^[8].

Freire szemében Cabral egy haladó forradalmi pedagógus volt. Elutasítva a teendők előzetes meghatározását és a dogmatizmust, Freire csapata Bissau-Guineába érkezése előtt nem készített tantervet vagy programot, hogy azt erőltessék az emberekre.

Megérkezésük után igyekeztek ők tanulni az emberektől: hallgattak és beszélgettek. Csak a forradalmi kormány oktatási munkáját megismerve tudták azt értékelni és javaslatokat tenni, mert útmutatást a nép és küzdelmük konkrét valóságán kívülről nem lehet dekoloniális tanácsokat adni.

Ez a fajta tudás csak a tanulók közösségének aktív részvételével hozzáférhető és felépíthető. Freire tisztában volt azzal, hogy ezt az oktatást nem lehet „mechanikusan” megalkotni, mivel „a kialakuló társadalom terve” kell, hogy megalapozza^[9].

Bár Cabralt meggyilkolták, írásai és vezetői tevékenysége elősegítette egy olyan erő létrejöttét, melynek politikai tisztánlátására szükség volt ahhoz, hogy ellentartsanak a még mindig a régi ideológiát vallók ellenállásának.

A forradalmi vezetők a folyamat során találkoztak olyan tanárokkal, akik a régi ideológia „foglyaiként” tudatosan dolgoztak az új dekolonialista gyakorlat aláásásán, mások viszont a „rabság” tudatában szabadulni igyekeztek. Cabral munkája arról, hogy a középosztálynak, beleértve a tanárokat is, osztályöngyilkosságot kell elkövetnie, tanulságosnak bizonyult. A középosztálynak két választása volt: a forradalom elárulása vagy az osztályöngyilkosság. Ez a választás ma is igaz, még az Egyesült Államokban is.

A felszabadított övezetekben már a háború alatt megkezdődött az oktatási rendszer újjáépítése és átalakítása. A függetlenség elnyerése után az volt a kihívás, hogy mindazt, amit a háború vége előtt felszabadított területeken elértek, továbbfejlesszék. Freire arra jutott, hogy ezeken a területeken a párton keresztül megszervezett munkások „saját kezükbe vették az oktatás ügyét”, és létrehoztak „egy munkaiskolát, amely szorosan kapcsolódott a termeléshez, és elköteleződött a tanulók politikai nevelése mellett”.

A felszabadított zónákban folyó oktatást Freire úgy jellemezte, hogy az „nemcsak kifejezte a szolidaritás légkörét, amelyet maga a harc idézett elő, hanem el is mélyítette azt. A háború drámai jelenlétét megtestesítve egyszerre kereste az emberek hiteles múltját és ajánlotta fel magát jelenük számára”^[10].

A háború után a forradalmi kormány úgy döntött, hogy nem pusztán bezárja a megmaradt gyarmati iskolákat, amíg feláll egy új oktatási rendszer. Inkább „néhány olyan alapvető reformot vezetett be… amelyek képesek voltak felgyorsítani… a radikális átalakulást”. Lecserélték például a gyarmatosító ideológiával átitatott tanterveket. A diákok tehát többé már nem a gyarmatosítók szemszögéből tanulták a történelmet, és a felszabadító háború is a tanterv alapvető részévé vált – az egykori gyarmatosítottak perspektívájából.

A forradalmi oktatás azonban nem pusztán tartalmi kérdés, amit könnyedén be lehet vezetni a passzív diákoknak. Sokkal inkább lehetőséget biztosít a tanulóknak arra, hogy kritikusan reflektáljanak az új eszmékkel kapcsolatos saját gondolatmenetükre.

Freire számára ez az az út, amelyen keresztül a gyarmati oktatás passzív alanyai a dekolonialitás aktív cselekvőivé válhattak.

Az elért eredmények értékelése kevés helyzetben lehetett volna fontosabb. A forradalom sikere és milliók élete forgott potenciálisan kockán. Ez a lecke minden forradalmár számára fontos – folyamatosan értékelniük kell munkájukat, mindig törekedniük kell a fejlődésre. Így Freire számára világos volt, hogy nem szabad átadniuk magukat „sem a féktelen eufóriának a jó munka esetén, sem a letörtségnek a hibák után”.

Freire és csapata arra törekedett, hogy „átlássák, mi történik valójában a szűkös anyagi körülmények között”. Az egyértelmű cél tehát az volt, hogy „felfedezzék, mit lehetne jobban csinálni ezen feltételek között, és ha ez nem lehetséges, akkor mérlegeljék, hogy hogyan lehetne magukon a feltételeken javítani”^[11].

Freire és csapata arra a következtetésre jutottak, hogy a tanulók és a dolgozók a számos kihívás és a korlátozott anyagi források ellenére is „túlnyomórészt elkötelezettek és kreatívok”. A megfigyelt „legnyilvánvalóbb hibák” meglátásuk szerint néhány munkás türelmetlenségéből adódtak, akik ahelyett, hogy teret adtak volna a tanulóknak, inkább maguk rohantak előre. Cabral a kezdetektől fogva központi szerepet játszott abban, hogy ami jól működött az iskolákban, azt még jobbá tegyék, ami pedig hibás, azt kijavítsák. A forradalom pedagógusaként Cabral „együtt tanult” az emberekkel, és „a forradalmi gyakorlat során tanította őket”.

Konklúzió

Azt, ami mára világszerte a kritikai pedagógia mozgalmává vált, Freire munkássága és gyakorlata inspirálta, azonban a mozgalomra Cabral többnyire elfelejtett hatása is központi jelentőségű volt. A dekolonialitásra irányuló figyelem a kritikai pedagógia egyik legizgalmasabb új iránya, ami megkívánja a Cabralhoz való alaposabb visszatérést.

Freire bissau-guineai munkája után egy évtizeddel végiggondolva Cabral hozzájárulását a dekoloniális elmélethez és gyakorlathoz, azt hangsúlyozta, hogy „dekolonizálnunk kell az elmét, mert ha nem tesszük, gondolkodásunk konfliktusba kerül a szabadságharcból kibontakozó új világgal”.

Freire számára Cabral élete végéig kulcsfontosságú maradt. Utolsó könyvében – melynek alcíme: „Levelek azoknak, akik mernek tanítani” – is központi Cabral hatása abban, ahogy kitartott amellett, hogy „fontos, hogy harcoljunk a magunkkal hozott gyarmati hagyományok ellen”^[12].