Cikkemben a rossz közérzet lehetséges okairól írok, összegyűjtve ennek főbb tudományos és filozófiai megközelítéseit. Agyunk kémiai egyensúlya, evolúciós adottságaink, az emberi lét természete, vagy a hibás társadalmi berendezkedés mind a vádlottak padjára ülnek. Végül a kognitív újrakeretezés és a kritikai pszichológiai megközelítés eltérő gyakorlatait fogom vizsgálni. Ezáltal megragadhatóvá válnak alapvető kérdések: miért érezzük rosszul magunkat egyáltalán? Mennyiben tehetünk személyesen mi magunk a rossz közérzetünkről, és mennyiben írható rajtunk kívül álló tényezők számlájára? Mit tehet egyáltalán a pszichológia a társadalomért?

Napjainkban egyes hívószavak, mint a reménytelenség, a kiégés, a szorongás vagy a depresszió hihetetlen intenzitással visszhangzanak a közösségi médiában és a popkultúrában. A különböző Instagram-oldalak^[1] éjjel-nappal ontják magukból az önsanyargatást, lehangoltságot fetisizáló félvicces tartalmakat. Mondhatjuk persze az Instagram-oldalak védelmében, hogy – az írás kialakulása óta biztosan – az emberi lét nyomorúsága köré épül az irodalom, a filozófia és a kultúra sava-borsa. Itt található az emberi dráma érdekes része, ez az értékképződés fő színtere. Nem véletlenül mondja Mustapha Mond a Szép új világ társadalmáról: „egy megfelelően szervezett társadalomban, mint amilyen a miénk (ahol gyakorlatilag mesterségesen kiirtják a rossz közérzetet– Cz. S.), senkinek sincs alkalma arra, hogy nemes vagy hősies legyen”.

Nekünk azonban nyilvánvalóan jut a szenvedésből, és még közel sem érte el az emberi közösség Huxley „gondtalan” világát. Honnan tehát ez a makacs rossz közérzet és honnan a vonzódásunk hozzá? Vegyük sorra, milyen választ adtak erre a kérdésre az emberrel foglalkozó különböző diszciplínák és irányzatok!

Evolúciós pszichológia, humánetológia

Érvelhetünk az evolúciós pszichológia oldaláról úgy, hogy a negatív beállítódás túlsúlya (a negativitás dominanciája) evolúciós előnyöket biztosít, tehát adaptív; egy az emberi törzsfejlődésbe kódolt szükségszerűségek közül. Tekintve, hogy a negativitás dominanciája sok más élőlénynél is bizonyíthatóan jelen van, az emberek is érzékenyebbek a negatív érzelmekre, életeseményekre. De miért adaptív a negativitás dominanciája?

Hosszú evolúciós történelmünk során bizonyára született több olyan homo sapiens sapiens egyed, aki folyamatosan a világgal való egység és boldogság érzetében (flowban) élt. A virágok illatát és az égbolt varázsos kékségét csodálta ahelyett, hogy szorongott volna a bokorban lapuló kígyókon vagy a törzsi hírnevén. Vidám ősünket – ezen elmélet szerint – előbb-utóbb megette egy kígyó, vagy, mivel nem figyelt mások véleményére, kiközösítette a törzs, és nem örökíthette tovább sikeresen boldogságban túlburjánzó génkészletét.

Szóval agyunkat úgy hozta létre az evolúció, hogy néha örömünket leljük a virágok látványában és illatában, de azért inkább a kígyókon aggodalmaskodjunk.

Az események biológiai kimenete ráadásul eleve aszimmetrikus: az egyik oldalt a halál van, amit nem ellentételez a másik oldalon egy jó nevetés vagy akár a szerelem érzése. A halál elkerülésére pedig hatékonyabb érzelmi eszköz a készenlét, a szorongás és a félelem. Tehát a rossz közérzet evolúciós szükségszerűség; érzelmi háztartásunkat egyszerűen azért dominálja a negativitás, mert az enyhén neurotikus embereknek kedvezett az evolúció^[2].

Filozófia, egzisztenciális pszichológia

E megközelítés szerint még az előbbinél is súlyosabb a helyzet, ezúttal nem evolúciós pszichológiai, hanem egyenesen metafizikai szintű problémákkal nézünk szembe! A létezésbe olyan egzisztenciális adottságok vannak beágyazva, mint a saját halálunk biztos tudata, elkerülhetetlen elszigeteltségünk a többi létezőtől, vagy a minden döntésünkkel járó, magából a szabadságból fakadó szorongás. Mindezekkel egy egyértelmű értelemrendszer nélküli, örökké hallgató univerzumban kell megküzdenie az emberi lényeknek. Nem véletlenül mondja Camus, hogy „csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság” – tehát annak kérdése, hogy a létezés ilyen abszurd adottságai mellett miért ne ölje meg magát az ember azonnal.

Hankiss Elemér szerint az egész emberi civilizációt ennek az időbeli lehatároltság miatti ősrettegésnek a kivédésére és tagadására hoztuk létre. A kultúra nem más, mint egy létünket meghosszabbító tér, egy halhatatlanságtapasz.

Sartre és Kierkegaard filozófiájáikban a szabadságra ítéltség szorongáskeltő oldalát fogják meg. Minden választással végérvényesen írjuk életünk egyszeri, megismételhetetlen drámáját, miközben soha sem lehetünk biztosak  abban utólag, hogy éppen a jó utat (partnert, munkát, lakóhelyet) választottuk. A választás pedig elkerülhetetlen, mert a nem-választás is választás.

Erich Fromm szerint az emberek egyenesen a szabadság egzisztenciális problémája elől menekülnek tekintélyelvű (autoriter) rendszerekbe. A kényszerektől való megszabadulás folyamatában gyakran marad bennünk a reménytelenség érzése, ezt a bizonytalanságot pedig azáltal szüntetjük meg, hogy újra tekintélyeknek rendeljük alá magunkat és a gondolkodásunkat.

A Viktor Frankl pszichiáter alkotta logoterápia pedig az élet értelme köré építi egzisztenciális gondolatrendszerét; e szerint az igazi dráma és feladat az, hogy minden egyes pillanatban meg kell válaszolnunk: mi az értelme életünknek? Tehát a rossz közérzet a lét metafizikai adottságaiból származik. Az idő megállíthatatlan sodrásában egy deszkán magányosan kapaszkodó szerencsétlenek vagyunk, akik a halál elkerülhetetlen szakadéka felé sodródnak; miért élvezné bárki ezt az utazást?

Neuropszichológia

Érzéseinket a modern tudomány szerint agyunk állítja elő biokémiai úton. Agyunk idegsejtek szövevényes hálózata, az idegsejtek között zajló kommunikációért pedig a neurotranszmitterek, az agyiingerület-átvívő anyagok felelősek. Ezek közül némelyek, mint a jutalomközpontot ingerlő dopamin, vagy a hangulat szabályozásában nagy szerepet játszó szerotonin, a közbeszédbe is átszivárogtak, és hírnévre tettek szert.

Hatásuk házi neuropszichológiai kísérletekkel jól megmutatható. Amikor iszunk, az alkohol az elsődleges gátló neurotranszmitter-rendszert (GABA) hozza működésbe, ami szépen elkezdi kikapcsolni a szorongást előidéző agyi területeket, mi pedig ellazulunk – és viselkedésünk is felszabadultabbá, adott esetben gátlástalanabbá válik. Egy ecstasy-tabletta a benne lévő amfetaminszármazékoknak köszönhetően a szerotoninszintünket dobja meg annyira, hogy teljes eufóriát élünk át. A modern antidepresszánsok szintén a szerotoninrendszerre hatnak.

Agyunk viszont egyensúlyra törekszik, ezért, ha sokat bombázzuk drogokkal, akkor elkezdi leépíteni az adott neurotranszmittereket érzékelő receptorait. Így egyre több kell az adott szerből, hiszen az agy csökkenti saját érzékenységét. Emiatt is megterhelő hirtelen leszokni – a transzmittertöbblet kiesik, a csökkent agyi érzékenység viszont megmarad egy ideig, és borzasztó közérzetet okoz.

Tehát ebben a megközelítésben a rossz közérzet oka a rossz agyi kémiai egyensúly. Ha valaki folyton rosszul érzi magát, az agya nem jól van kalibrálva, és nem termel eleget valamilyen szükséges neurotranszmitterből.

Pszichoanalízis

Mivel írásom címe is Freud híres tanulmányára utal (Rossz közérzet a kultúrában), meg kell említenem Freud elméletét a rossz közérzetről. Freud dinamikus pszichológiájában az emberi viselkedés a tudatosság különböző szintjein mozgó pszichológiai hatások eredője. Három fő pszichés központ határoz meg minket – az ösztönén, az ego, és a felettes én. Időben először az ösztönén alakul ki bennünk. Ez öröklött, biológiai szükségleteink összessége, amelyek azonnali kielégülésre törekednek. Freudnál nagyrészt agresszív és szexuális késztetések tartoznak ide. Ezeket az ösztönös vágyakat az emberi közösségek nyers formájukban nem képesek tolerálni. Ezért a kultúrában – a szülői nevelésen keresztül – valamennyiünkben kialakítanak egy felettes ént, hogy ösztöneinket belülről korlátozzuk. A felettes én internalizált társadalmi normák érzelmi őre, és lelkiismeret-furdalással büntet minket, ha közösségileg nem elfogadott módon akarjuk kiélni ösztönkésztetéseinket.

E tapasztalatokat mindenki ismeri – volt már, hogy ösztöneink átvették az irányítást, és rettenetes bűntudat, vagy ismeretlen eredetű szorongás lett már úrrá rajtunk. Az ego, a közvetítő rendszer próbálja a két elv harcát kiegyensúlyozni, de az egyensúly mindig csak ideiglenes. Freud szerint tehát a rossz közérzet a kultúrában létezés szükségszerű eleme, mert a kultúra mindig el fogja nyomni természet adta késztetéseinket a társadalmi együttélés érdekében.

Kritikai pszichológia, társadalomelméleti megközelítés

Bár a mai társadalmak a történelem során talán a legsikeresebben teremtik meg az élet anyagi feltételeit, a pszichés jóllét körülményeit nem kapjuk kézhez. E felfogás szerint a modern kapitalista berendezkedés sok helyen lerombolta az intimitást hordozó hálózatokat, atomizálta a társadalmat, elidegenítő munkákra kényszerít, és elszakít minket a természettől. Emellett elnyomások hálójában senyvedünk, érthető, hogy van valami rossz közérzetünk a kultúrában. Ez azonban nem a kultúrából fakadó általános rossz közérzet, hanem egy konkrét társadalmi berendezkedés kritikája. Míg Freudnál a civilizációban létezés önmagában szorongással jár, itt a konkrét kultúra kritikája jelenik meg, ami akár lehetne jobb is.

Tehát a rossz közérzet oka itt az aktuálisan a lelki igényeinket nem kielégítő társadalmi berendezkedés.

Ha ez így van, a kritikai pszichológia jogosan teszi fel a kérdést: alkalmas-e az egyént a középpontba állító és a problémák hordozójának tekintő pszichológiai megközelítés arra, hogy oldja a rossz közérzetet?

Kognitív pszichológia, egyes vallási-filozófiai hagyományok

Ebben a megközelítésben pszichés univerzumunkon kívül valójában semmi sem adott. Bár szilárdnak tűnnek körvonalai, a külvilág önmagában nem hordoz jelentést, amíg mi, emberek, fel nem ruházzuk formával és jelentéssel. Általában észre sem vesszük teremtő hatalmunkat, mert a jelentésadási tevékenységünk, ahogy lényeget (esszenciát) fecskendezünk a világba, hihetetlen gyors és automatikus. A dolgok milyensége meglepően esetleges. Az alma piros, finom kerek gyümölcs, amiért megérte bűnbe esnünk, de egy marslakónak, aki más érzékelési rendszerrel bír, lehet, hogy egy bíborszínű, sárga, keserű valami lenne. A pszichés rendszerünk teremt meg mindent olyannak, amilyen, és pont ezért másmilyennek is megteremthetné.

Ezt bárki beláthatja, aki kelt már fel egy nap bal lábbal, amikor mindenkit utált, de a következő napon már nagyon szimpatikus volt a péksütis bácsitól kezdve a figyelmetlen barátjáig az összes szembejövő ember. Bár az inger ugyanaz, mégis más jelentést fog hordozni egy meztelen testet ábrázoló kép felajzott állapotban, és utána.

A modern pszichológia egyik nagy felfedezése – nem találmánya! – az e bölcsességre épülő úgynevezett kognitív újrakeretezés. Mérések szerint pedig – legalábbis rövid távon – kifejezetten hatékonyak a kognitív újrakeretezésre és a világunkat összerendező énsémáink átírására épülő terápiák (sématerápia).

Döntéspszichológia

A kognitív pszichológián belül a döntéspszichológiából kiindulva érvelhetünk úgy is, hogy a döntéshozatalba kódolt kognitív torzítások miatt rosszul választunk, így választásaink következményei elégedetlenséget és szenvedést fognak okozni nekünk a jövőben. Nem mérjük fel a gyereknevelés okozta komoly pszichés terheket, és alábecsüljük adaptációs képességeinket – például rosszul ítéljük meg, mennyire tenne minket a lottó megnyerése boldoggá, vagy egy tartós betegség boldogtalanná.

Nem emlékszünk valójában a múltunkra, csak az arról alkotott, változékony, pillanatnyi értelmezéseinkből indulunk ki, amik így félrevezetnek a döntéshozatal során, miközben a jövőt is a jelenlegi érzelmeinkből, torzítottan számoljuk ki.

Nem csoda, hogy rossz döntéseket hozunk, amelyek miatt jövőbeni énünk boldogtalan lesz. Olyan ez, mint mikor a szoba melegéből kiindulva nem viszünk magunkkal pulóvert, majd munka után, esti énünk a hidegben dideregve mérgeskedik reggeli önmagunk felelőtlenségén.

Következőkben a kognitív pszichológia és a kritikai pszichológia szembenállását mutatom be részletesebben. Igencsak népszerű, újrakeretezésen alapuló módszertana miatt esett rá a választásom, illetve mert talán ezt a megközelítést jellemzi a legradikálisabb individualizmus, tehát az egyént felelőssé tevő és központba helyező gondolkodás.

A nagyon lebutított kognitív pszichológiai képlet a következő: „Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá” (Shakespeare: Hamlet, dán királyfi). Átmenetileg tegyük félre a korábban leírtakat: a társadalmat, az evolúciót, a filozófiát. Kognitív pszichológiai megközelítésből boldogtalanok vagyunk, mert rosszul gondolkodunk, de, ha kijavítják a gondolati hibáinkat, boldogok lehetünk. A szorongás tulajdonképpen egy rossz mentális szokásunk, amiről magunkat kell leszoktatnunk.

Ezen a ponton azonban lecsap a kritikai társadalomelmélet ostora. A rendszer pszichológusai nem csinálnak mást, mint privatizálják a világ strukturális problémáiból fakadó rossz közérzetet, és azt mondják az embereknek, hogy azért vannak rosszul, mert ők pszichésen így rakják össze és értelmezik a világukat. Ráadásul a végén még jól át is programozzák az embereket, hogy belesimuljanak az őket megnyomorító rendszerekbe. Így a kellemetlen közérzet végül nem a világot jobbító aktivizmusra és pozitív társadalmi változásra sarkall, hanem önmagunk „jobbá tételére”.

A pszichológusok mindenkit házilag megszerelnek és visszaállítanak a rendszerbe. A rossz közérzet potenciálisan felfedi ugyan a világban rejlő valós problémákat, de ahelyett, hogy szorongásunkat iránytűként használnánk, kiiktatjuk, és visszasüppedünk a hétköznapok holdkórosságába.

Ennek talán legradikálisabb képviselője a pozitív pszichológiai mozgalom, amely a kritikák szerint a boldogság fetisizálásán keresztül a saját boldogsága után kutató egyént minden más céltól eltereli, hosszú távon pedig megszállottá, csalódottá és kiégetté teheti. Saját boldogságáért (vagy boldogtalanságáért) persze szinte kizárólag az egyént teszi felelőssé.

Mi az a kognitív újrakeretezés?

Már az ókori filozófusok is, például a sztoikusok, tökéletesen tisztában voltak a kognitív pszichológia alapelveivel. Lényegi meglátásuk, hogy sosem a külvilágban lévő dolgok bántanak meg minket, hanem az arról alkotott képzeteink. A képzeteinket pedig a mi idegrendszerünk hozza létre. Az idegrendszerünk pedig, bár vannak bizonyos kötöttségei, egészen rugalmasan újra is értelmezheti a valóságot nekünk. A következetesség érdekében a depresszión keresztül mutatom be a kognitív és a kritikai modell különbségét.

Tegyük fel, hogy a depresszió nem a társdalomból, nem rejtett gyerekkori konfliktusainkból vagy a pozitív megerősítés hiányából, hanem a hibás, negatív gondolkodásmód elburjánzásából fakad. A kognitív pszichológia által vizsgált, gyakori gondolkodási hibák sokszor tényleg kísértetiesen ismerősek mindenkinek. Például a kognitív pszichológia szerint rendszeresen hozunk önkényes, azaz csekély, ellentmondó bizonyítékból levont negatív következtetéseket. Állunk egy házibuliban, és azt gondoljuk: „Klári azért nem néz ide éppen a szoba másik végéből, mert haragszik rám valami miatt, vagy ne adj’ isten, nem is kedvel”. Erre semmi bizonyítékunk nincsen, mert nem ismerjük Klári gondolatait. Ennek ellenére nem tűnik fel, hogy önkényesen pont a számunkra negatív eredményre jutottunk. Pedig nagy valószínűséggel Klári csak azon szorong, hogy a mellette álló Peti elég viccesnek találja-e őt, és észre sem vett minket. Arról nem is beszélve, hogy Peti meg azon szorong, Klári nem nevetne-e az arcába, ha elhívná randizni.

Gyakran azzal terrorizáljuk magunkat, hogy ki mit gondol rólunk, pedig valójában legtöbbször nem rajtunk gondolkoznak az emberek, hanem éppen a saját, adott esetben a miénkhez hasolnó tévképzeteik foglalkoztatják őket.

A folyamatos túláltalánosítás szintén jellemző: „elrontottam a pénteki prezentációt, tehát alkalmatlan vagyok a munkámra” vagy „nem sikerült a legutóbbi vizsgám, tehát nyilvánvalóan hülye vagyok az egyetemhez”. Levonhatóak ezek a következtetések? Nem, mert egy bukásnak sok tényezője van, ahogy az egyetem elvégzésének is. Ilyen tévképzet az is, amikor a gimnazista diák dichotóm módon gondolkodik:  levonja a következtetést, hogy minden ötösnél rosszabb osztályzat egyöntetűen „pocsék”. Igaz ez? Nem! Miért lenne?

Emellett teli vagyunk elsőre igaznak tűnő, de valójában teljesen hamis, úgynevezett maladaptív feltételezésekkel. Például ilyen, az életeseményeink értelmezésének hátterében meghúzódó önkínzó hibás feltételezések a következők: „minden felnőtt elemi szükséglete, hogy a körülötte lévők kivétel nélkül elégedettek legyenek vele, vagy szeressék; rettenetes érzés, ha a dolgok nem úgy sikerültek, ahogy akartam; aki valamire tartja magát, annak mindenben egyértelműen kompetensnek kell lennie”. Bár elsőre igaznak tűnhetnek ezek az állítások, egyáltalán nem szükséges például (és nem is lehetséges), hogy mindenki szeressen minket. Mindenkit érnek kudarcok, és az életünk során felmerülő változók nagy része felett egyszerűen nincs kontrollunk. Ezek a háttérelképzelések, ha nem is mondjuk ki őket, sokszor befolyásolnak minket és érzelmeinket. Az ilyen ki nem mondott feltételezések automatikus gondolatokat hoznak felszínre: „ki fognak nevetni”, „haszontalan vagyok”, „béna vagyok” stb., és tovább rombolják a közérzetünk. Hasonló hibás értelmezéseket mindenki használ, de a depresszióban szenvedők ezeket az irracionális feltételezéseket egyre áthatóbban kezdik alkalmazni a saját életük eseményeire, amíg egészen bele nem rokkannak.

A kognitív terapeuta lényegében rávezeti páciensét annak felismerésére, hogy az eseményeket általában negatív torzítással értelmezi. A megoldás pedig abban rejlik, hogy tapasztalatainkat átkeretezzük: adott esetben a negatív eseményeket külső okoknak tulajdonítjuk (lásd: a főnököm elviselhetetlen), a pozitív eseményeket pedig a belső, állandó tulajdonságaink számlájára írjuk (például: okos vagyok).

Az átkeretezés tanulságairól végtelenségig írhatnék. Ezért mondja nekünk a pszichológusunk, amikor azt állítjuk,  teljesen boldogtalanok vagyunk (abszolút keret), hogy most úgy érezzük, hogy teljesen boldogtalanok vagyunk (relatív keret).

Hol a hiba a kognitív gyakorlatokban? A kritikai pszichológia jogos ellenvetései

Igazából önmagában véve nincs is hiba, mivel

1. valóban kognitív torzításokat használunk a világ leképezése során,
2. valóban jobb világot is alkothatunk magunknak, ha ezeket kijavítjuk,
3. felszabadító tud lenni a hatalom, ami a kezünkben van a világ átszínezése révén,
4. a rossz közérzet pedig hatékonyan oldható ezzel a módszerrel.

A probléma azzal van, ha nem használunk más szemüvegeket arra, hogy lássuk, mennyire komplex rendszerbe ágyazódik a rossz közérzet.

Enélkül ugyanis egy felszabadító (emancipatórikus) gondolatrendszer is válhat zsarnokivá. Bár látszólag a kezedbe adja a sorsodat, hiszen te keretezed a világot, de közben olyan problémákat is egyéniesít, amelyek nem az egyén számlájára írhatóak. Térjünk vissza a depresszióra. Milyen társadalmi okok miatt tarthatjuk ma a depressziót népbetegségnek?

Az intimitást fenntartó kis közösségek korunkban átalakultak és meggyengültek. Olyan világban élünk, amelyben az emberek barátainak átlagos száma folyamatosan csökken^[3], a társadalom atomizálódik, és terjed a posztcsalád-modell^[4]. A magányosság, az elmagányosodás eközben bizonyítottan komoly kockázati tényezőt jelent a pszichés és biológiai egészség szempontjából^[5].

A társas kirekesztést vizsgálva neuropszichológusok arra jutottak, hogy az elutasításból fakadó érzelmek agyunk fizikai fájdalmat közvetítő részéből származnak – tehát konkrét fájdalomnak érzékeljük az elutasítottságot és a magányt^[6].

Ez a fájdalomérzet már attól aktivizálódik, ha egy idő után nem passzolnak nekünk egy egyszerű virtuális labdadobálós játékban. Ma már jelentős bizonyítékok utalnak arra is, hogy a társas kapcsolatokkal nem rendelkező egyéneknél – például a magány okozta tartós stresszreakció miatt – fennáll a korai halálozás kockázata^[7]. Tehát a társadalom nem ad meg nekünk valamit, ami olyannyira elemi lelki igényünk, hogy hiánya még a testi jólétünket is komolyan veszélyezteti.

Ehhez hozzájárul még az a tény, hogy a legtöbb ember ma életidejének nagy részében értelmetlen munkákat végez, amelyet a kutatások szerint egyenesen nem szeret, vagy csak egyáltalán nem érdekli. Sok klasszikus szerző szerint az embert a munka teszi emberré, azonban egyre kevesebben érzik úgy, hogy valóban értékteremtő tevékenységet végeznek. Míg az ipari forradalmak előtt a munkának egyértelműen meg tudtuk határozni az értelmét – saját magunk és családunk alapvető létszükségleteinek folyamatos újratermelése –, ma egyre inkább a semmit gyártjuk, vagy egyszerűen nem látjuk át munkánk eredményét.

A szakirodalomban szintén népszerű annak a jelenségnek a vizsgálata, hogy miként válnak a modern munkahelyek szerkezetükből adódóan az emberek önkizsákmányolóvá, és hogyan gyarmatosítja a munka a magánéletünket^[8]. Egyre terjed az egyéni vállalkozói szemlélet, legújabban pedig a platformkapitalizmus, ami látszólag szabadságot biztosít, de valójában óriási bizonytalanságot jelent, és a munka körüli éjjel-nappali gondolkodást intézményesíti. A pozitivitás túltengésébe, a hiperkonnektivitásba, a túlzott sebességbe belebetegszünk, életünk a mánia és a kiégések ciklusává válik.

Eközben el vagyunk szakítva a természettől, amelyben évmilliókig éltünk. Sőt, egyenesen felemésztjük azt, ennek következtébe még egy adag klímaszorongást is átélhet az, aki odafigyel a tudósok vészjósló előrejelzéseire.

A modern kapitalista élménytársadalom kényszeres keresésre ösztönöz minket, intézményesíti a lemaradástól való folyamatos félelmet és a hedonista sikerkultuszt. Kampányszerűen, számunkra nem beazonosítható marketing-stratégiákkal manipulálnak bele minket szükségletek újabb és újabb generációjába a növekedés fenntartása érdekében. Ebből a szemszögből vizsgálva a világot éppen azért van szükség kognitív újrakeretezésre, mert a társadalom olt belénk mérgező értelmezési kereteket. Itt találkozhatna is akár a két oldal – a kognitív pszichológia segíthet megszabadulni a társadalom káros elvárásaitól. Azt azonban nem szabad elfelejteni: a káros elvárás nem spontán termelődött bennünk, hanem az aktuális társadalmi viszonyok terméke.

A kognitív pszichológia tehát a tünetet kezeli, nem a betegséget, amely viszont a társadalomból származik, és abból az irányból érthető meg.

Ráadásul az egész kapitalista társadalom alapja, miszerint a pénz boldogít, olyan téveszme, amelyet a pszichológia már rég cáfolt. Bár a nyomor valóban gátat szab a boldogságnak^[9], a középosztálytól felfelé a vagyon és a közérzet között nincsen bizonyítható összefüggés^[10]. Tehát, ha kerestünk annyi pénzt, amennyit reálisan fel tudunk használni, akkor akár abba is hagyhatnánk a munkát, és élvezhetnénk az életet. Bár ez személyes szinten jó lenne, a mai gazdaság szempontjából tragédiához vezetne. Ezért is fontos fenntartani azt a kulturális prekoncepciót, miszerint a termelés és a fogyasztás jelenti a személyes jólléthez vezető utat.

A kapitalista növekedés motivációs bázisa viszont így egy olyan pszichológiai ígéretet hordoz, amit nem tud betartani. Máshogy megfogalmazva: a kapitalizmus hamis illúziókat, beválthatatlan pszichés ígéreteket termel.

A fentiek egyébként a bevezetőben tárgyalt evolúciós pszichológiával is összeköthetők. Természetes, hogy szorongunk, ha egyedül vagyunk, mert az egyedüllét egy csoportállatnál mindig egyenlő a halállal. Az, hogy emberek vegyenek körül, és kötődni tudjunk hozzájuk, túlélésünk záloga. Kutatások szerint a szeretett személyekkel töltött idő a tapasztalati boldogságszint legerősebb meghatározója^[11] és a fizikai egészség egyik legjobb előrejelzője^[12]. Ugyanígy, az igény, hogy legyen egy értelmes feladatod a közösségedben, és néha barangolj egy erdőben, evolúciós lelki architektúránk része. Ezek szintén nem kiiktatható korlátok – ennyire még az emberi idegrendszer sem rugalmas. Nem véletlen például, hogy a többszereplős online játékok (massively multiplayer online game, MMOG vagy MMO), mint a World of Warcraft, olyannyira népszerűek. Pontosan e három igény együttes kielégítésére épülnek, a játékosoknak van egy törzse, feladata e közösségben/hordában, és végre természeti tájakon vándorolhat.

Kanyarodjunk egy percre vissza az egyetemistához, aki idegroncs a hármas osztályzata miatt, vagy a munkatárshoz, aki a prezentáció elrontásán szorong egész hétévégén.

Kijelenthetjük, hogy ez az ő hibás perfekcionista énsémája. Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy az alulfinanszírozott, egyéniséget és véleményt büntető, feszült és fegyelmező légkörű egyetemi rendszerben vagy a profitmaximalizáló vállalatnál vannak kegyetlen ösztönzők.

Tegyük fel, a diákot szorongásai mellett rettenetesen megalázta egy professzor, aki a legutóbbi szóbelin kijelentette: érettségit sem adna egy ilyen mitugrásznak. A dolgozót pedig hetente emlékeztetik a cégnél: válság van, és bárkinek elengedhetik a kezét, ha nem megy jól a szekér. Valóban meg kell tanulnunk felismerni kognitív torzításainkat, de azt is, hogy milyen rendszerek miatt érzünk irracionális szégyent vagy szomorúságot. Talán csak arra lenne szüksége a legtöbbünknek, hogy végre értelmes munkát végezhessünk, legyen pár ember, aki szeret minket, és hárommal több fa legyen a lakótelep mellett. Olyan nagy kérés ez?

Következtetés

A pszichológia – a mögötte meghúzódó önismereti mozgalom okán – lehet felszabadító tudományos vállalkozás is. Az önreflexión és az önismereten keresztül az ember megszabadulhat bizonyos pszichés determinációitól, és kényszersora helyett valami újat választhat. „Az énünk választ, de a választás tesz minket énné” – mondja találóan Szondi Lipót. A választó énünk részben társadalmilag meghatározott, de a választásaink is alakítják jövőbeli énünket, így ebbe a körkörös kapcsolatba belenyúlva sorsunk keretein belül szabadsághoz jutunk.

Ezzel az írással arra kívántam rávilágítani, hogy milyen pszichológiai magyarázatai lehetnek a rossz közérzetnek, annak érdekében, hogy ezt az emancipatórikus munkát segítsem. A fentebb vázolt magyarázatok nem zárják ki egymást, bár néha nehezen hozhatók összhangba egyazon érvelési keretben. Önmagában bármelyik magyarázat megadhatja a kontrollnak azt az érzését, ami a személyes változáshoz szükséges. Mégis, fontos látnunk, hogy ezek a valóság különböző tartományait megvilágító lámpások, és teljes sávszélességet csak az összes használatával érhetünk el.

Nem érdemes az irányzatok közötti belháborúba belebocsátkoznunk, inkább egymást kiegészítő módon kell alkalmaznunk őket.

Úgy fest, hogy egyszerre kell átprogramoznunk magunkat, és átprogramoznunk azokat a társadalmi rendszereket, amelyekben létezünk.

Az evolúció és a társadalom ültet belénk pszichés igényeket és korlátokat, éppen úgy, ahogyan agyunk kémiája, ösztöntörekvéseink és a lét adottságai. Tekintve, hogy a társadalom maga elkerülhetetlenül alkot számunkra tényeket, amelyek meghatároznak bennünket, a kognitív keretezésnek megvannak a korlátai. A társadalom tényeit csak társadalmi folyamatokon és közösségi cselekvésen keresztül tudjuk újraformálni, egyedül nem. Éppen ezért, ha ezt nem vesszük számításba, a felszabadító tudományból a problémák privatizációján keresztül zsarnokot csinálunk. A kognitív pszichológiát és a társadalomelméletet egymás mellé állítva kimutatható, hogy valóban van ezen megközelítések között feszültség, de azt is látni kell, hogy akár együtt is működhetnek a világ jobbá tételében.