„»Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, Miolta a miénk nevezet elűle.(…)« Csokonai filozofikus versében olvashattuk, tanulhattuk ezt annak idején az iskolában, s az ő korában, s az azóta eltelt időben is elterjedt a magántulajdon-ellenes, szocialista gondolkodás. A huszadik század tapasztalata azonban arra tanít, hogy az embertársainkkal való szolidaritás, a francia forradalom hármas jelszavából a harmadik, a testvériség érvényre juttatásában nem a tulajdon közösségisége az alkalmas eszköz. A modern baloldali politika évtizedek óta túljutott ezen az évszázados hiedelmen, s ez mind a szociáldemokráciára, mind a zöldekre igaz Nyugat-Európában. Egyaránt tisztában vannak azzal, hogy a jólét növeléséhez a gazdasági növekedés, ahhoz pedig a verseny és magántulajdon hajtóereje nélkülözhetetlen.”
(Bauer Tamás volt képviselő reakciója Tordai Bence szavaira. A Párbeszéd társelnöke elmondta, pártja a közösségi tulajdon és szövetkezetesítés pártján áll.)
Bauer Tamás szavaiban az a meglepő, hogy 2022 Magyarországán egyáltalán szükség van rájuk. Hiszen ez, a látszólag óvatosságra és mértékletességre intő álbölcselkedés uralja a balliberális ellenzék maradék, fogyatkozó platformjait, még 12 évnyi Orbán-szervezete vadkapitalista „nemzeti tőkeépítés” után is. Mert legyen világos: amikor a régi SZDSZ és a jelenlegi DK nagyöregje ilyenformán kioktatja Tordai Bencét, akkor nem mást véd, mint Csányi Sándor nagybirtokait és bankját, Mészáros Lőrinc bankholdingját és húsfeldolgozóit, a Vodafone-t brutális összegért magáévá tevő 4iG-állami tőke tandem hatalmát.
Persze, nap nap után halljuk ugyanezektől az emberektől, hogy mindez nem tisztességes verseny útján lett az övék, de akkor mi is a verseny és magántulajdon folyamatos felemlegetésének értelme?
A kérdés megválaszolásához tanulságos kézbe vennünk Pogátsa Zoltán globális elitről szóló könyvét. Ebből, valóban részletes adatgyűjtés alapján kiderül:
szinte senki sincsen a világ száz leggazdagabb oligarchája között, aki óriásvagyonát a verseny szabályai szerint szerezte volna meg. Van tehát egyrészről az örökletes vagyonok birtokosainak világa, másrészről pedig Mészáros Lőrinc és Csányi Sándor sokkal szerencsésebb külföldi változatai. New money, ahogyan az amerikai hívja.
Miért és kinek érdeke mégis, hogy a baloldaliakat figyelmeztesse, hogy ezekhez az emberekhez és vagyonukhoz azért egy ujjal se merjen nyúlni? Hogy ne gondolkodjon a gazdasági és hatalmi viszonyok gyökeres megváltoztatásában, hogy ne akarja, hogy a többség javára működjön a gazdaság úgy, ahogyan ezt már hosszú-hosszú évtizedek óta nem teszi?
A nyugati világban a szélsőjobboldal előretörését megakadályozni kívánó, hol szociálliberális, hol vegyesfelvágott koalíciók sikereit hozta a koronavírus utáni nemzetközi gazdasági válság. 2020-21 folyamán az amerikaiak, a németek, a spanyolok, közelebb a szlovének, jóval korábban a portugálok is ilyen kormányt választottak.
Mindannyiukra jellemző, hogy 2020 után immár nagyon is bátran használják az államot gazdasági szereplőként. A liberális kormányok arra, hogy a privát nagytőkét kitömjék, és reménykednek abban, hogy ennek egy töredéke leszivárog majd a polgárokhoz – többnyire hiába. A szociáldemokraták ezzel szemben jelentős kormányzati programokat is indítanak, amelyek vagy profitadót szednek, vagy kompenzálnak, vagy mindkettőt, de ez is csupán a folyamatok tompításának látszik egyelőre.
Tudjuk jól, hogy ezeknek a politikai elképzeléseknek forrásvidéke a nyugati szociáldemokrácia. Ha nem is elméleti, de gyakorlati terepen az 1945 utáni, európai szociáldemokrácia és kommunizmus közötti legfontosabb különbséget az jelentette, hogy előbbi a nyugati, piacgazdaság-alapú rendszerrel és a NATO katonai tömbbel kiegyezett, majd a hatvanas évekre a marxizmust mint elméleti keretet is feladta.
De még ez sem járt a közösségi tulajdon Bauer által felvázolt ellenzésével. Emlékezetes, hogy az 1990-es évekre éppen a dán szociáldemokrácia lett például a NATO balti bővítésének egyik fő támogatója, miközben az állam és szövetkezetek szerepe Dániában továbbra is óriási maradt a gazdasági életben.
De a példa fordítva is igaz. A spanyol Pedro Sánchez kormánya, és a szlovén kormány is rendelkezik hivatalosan újbaloldali programokat hirdető kormánykoalíciós partnerekkel (a spanyol Podemosszal és a szlovéniai Levicával). Noha ezek az újbaloldali pártok erősebb szociális hálóért dolgoznak, jelenlegi, konkrétan meghirdetett szociális közpolitikájuk nem megy túl a kétségtelenül hasznos válságcsekkek és rezsikompenzáció kiosztásán. Amihez nem kell újbaloldalinak lenni, hovatovább, a válságcsekkek kiosztását az Egyesült Államokban még Donald Trump kormánya kezdte el. (Joe Biden kormánya pedig a szemléletet minden tekintetben kiszélesítette – például a diákhitelek részleges elengedésével és a klímaválság elleni befektetések sorával.)
Ezzel szemben a Bauer által is fű alatt dicsért német szocdem-zöld kormány keze még ebben az ügyben is meg van kötve, az energiakompenzáció mértékét és a profitadókat sem növelhetik liberális-jobboldali partnereik miatt. Viszont ők is jelentősen csökkentették például a közösségi közlekedés (vigyázat! közösségi-kollektív tulajdon!) viteldíjait egy egységes bérlettel, ami itthon is igen nagy figyelmet kapott.
Úgy tűnik tehát, hogy a közösségi tulajdont elvető, pillecukor-baloldal Bauer Tamás által meghirdetett doktrínája nem áll össze: nincs olyan baloldali irányzat – sem szociáldemokrata, sem marxista, sem radikális zöld – amely a közösségi tulajdon szerepét a gazdasági programban tagadná. Ez ugyanis a liberális kapitalista, a libertárius és a klasszikus konzervatív ideológiák egyik alapja, amit pedig nagyon jó lenne végre-valahára nem baloldalinak hívni.
