Évről évre egyre korábban érkezik el a az úgynevezett túlfogyasztás napja; a Global Footprint Network adatai szerint az emberiség fogyasztása idén a mai napon, július 28-án lépi át azt a szintet, amit a Föld egy év alatt képes újratermelni. Ez a dátum 2018-ban még augusztusra esett, 1970-ben pedig december 23-án értük el a túlfogyasztás határát, vagyis akkor még jóval fenntarthatóbban élt az emberiség, mint most, 50 évvel később – hívja fel a figyelmet a WWF szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében.

A természetvédelmi szervezet szerint hazai szinten még elkeserítőbbek az adatok: Magyarországon olyan mértékű a fogyasztásunk, hogy ha mindenki úgy élne, mint mi, 5 hónap alatt, május 30-án éltük volna fel a Föld egész éves erőforrásait.

Mindeközben a járvány, az orosz-ukrán háború és a gazdasági krízis újabb kihívások elé állít minket, azt diktálva, hogy újra felelősebben bánjunk az erőforrásainkkal, a tartalékainkkal, hiszen a következményeket már a saját pénztárcánkon is megérezzük.

Bár mindez igencsak szorongató, azt azonban fontos látni, hogy ha életmódunkban fenntartható döntéseket hozunk, abból mi is profitálunk és a környezet is – teszi hozzá a szervezet.

Életünk számos egyéb területe mellett a világ mai élelmiszer-ellátási rendszere is fenntarthatatlan.

A jelenlegi élelmiszer-termelési, -feldolgozási és -szállítási gyakorlatok már most is súlyosan természetrombolók, és gyorsítják az éghajlatváltozás ütemét: a biológiai sokféleség csökkenésének 60%-áért, az üvegházhatású gázok kibocsátásának 30%-áért, illetve a folyóinkból és tavainkból származó édesvízkivétel 70%-áért felelősek.

Amellett, hogy a fenntartható, biztonságos és kiegyensúlyozott élelmiszer-ellátás a gyártók, ellátók, kereskedők és szakpolitikai döntéshozók elsődleges felelőssége, egyénileg is sokat tehetünk a helyzet javítása érdekében. Személyes döntéseink ugyanis nem csak egyéni szinten hatnak, hanem választásainkkal nyomást is tudunk gyakorolni a nagy szereplőkre.

Sokat számít például, ha mérsékeljük a húsfogyasztásunkat, és több növényi alapú ételt eszünk – ezek közül is igyekezzünk a helyi, szezonális, lehetőleg kistermelőtől származó alapanyagot választani. Az egyik legfontosabb aranyszabály pedig, ha a fenntarthatóság útján szeretnénk elindulni, a hulladékunk, azon belül is az élelmiszer-pazarlásunk csökkentése. Ezt például úgy tehetjük meg, ha mindig csak annyi ételt veszünk, illetve készítünk el, amennyit el is fogyasztunk, vagy változatos tartósítási technikákkal – fagyasztás, szárítás, befőzés, fermentálás – meghosszabbítjuk az eltarthatóságukat.

Emellett a táplálkozásnál is nagyobb mértékben járul hozzá a túlfogyasztáshoz az otthoni energiafelhasználásunk – ami most a rezsicsökkentés korlátozása miatt is központi kérdés lett.

Az egyéni felelősségvállalás mellett ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy még mindig a kormányoké és a nagyvállalatoké a legnagyobb felelősség. Mint arról a Másfélfok nemrégiben megjelent cikkében is olvashatunk, bár a környezetterhelés és a GDP növekedése már több országban részben elvált egymástól, vagyis nagyobb ütemű a gazdasági fejlődés, mint a hozzá kapcsolódó szennyezés,

a zöld gazdasági növekedés globálisan és tartósan a jelen világgazdaságban továbbra is illúzió.

Hiába tudunk például ma már negyedannyi alumíniumból előállítani egy üdítősdobozt, mint harminc évvel korábban, ha a nyersanyag-felhasználás és a hozzá kapcsolódó környezetterhelés továbbra is együtt mozog a GDP-növekedéssel.

A fejlett gazdaságok valójában kiszervezték szennyező tevékenységeiket a szegényebb, fejlődő országokba; a szolgáltatóipar, és a szolgáltatásokra alapuló gazdaságok „zöldülése” sem igazi, azok ugyanis továbbra is olyan szektorokra (ipar, mezőgazdaság) épülnek, amelyek terhelik a környezetet és az éghajlatot.

Fontos lenne döntéshozói, illetve szabályozói oldalról is minél hatékonyabban kezelni a problémát. Ha ebből a szempontból közelítünk, a megoldást nem a gazdasági-technológiai hatékonyságnövelés fogja elhozni, hanem a kereslet tudatos csökkenése, a visszalépés (downshifting) és az ökológiai- és klímaválság enyhítését célzó szelektív gazdasági növekedés.

Ennek az eszközei ráadásul már most rendelkezésre állnak, ami hatalmas előny – már csak élni kellene velük.

Persze egyéni szinten ebből a szempontból is van mit tenni – például hosszú élettartamú termékeket vásárolunk, megjavíttatjuk a használati eszközeinket, ahelyett hogy lecserélnénk őket, döntéshozói szinten pedig olyan szabályokat kell hozni, amelyek következtében például a megújuló energia ágazat növekedhet, míg például a köztudottan rendkívül környezetszennyező városi terepjárók száma csökken.