A február 24-én kezdetét vevő ukrajnai orosz invázió nemcsak alapjaiban írta újra a világpolitika forgatókönyvét, de a nemzetközi közösség számára is feladta a leckét a konfliktusra adott megfelelő válaszreakció kialakítását illetően. Bár fontos emlékeztetnünk magunkat arra, hogy a felfoghatatlan háborús pusztítás közepette túlélni próbáló ukránokhoz és az értelmetlenül halálba küldött orosz katonákhoz képest nekünk csak igen kényelmes és elméleti jellegű dilemmákkal kell szembenéznünk, de életbevágó, hogy a háborúban közvetlenül nem érintett országok olyan megoldási javaslatokat sürgessenek, melyek a további eszkaláció helyett a válság minél előbbi és minél békésebb lezárását hozhatják el.
A nyugati szövetségi rendszer tulajdonképpeni vezetőjeként és a világ első számú katonai hatalmaként az Amerikai Egyesült Államoknak megkülönböztetett felelőssége van ebben, azonban egyáltalán nem magától értetődő, hogy az USA által az elmúlt négy hónapban képviselt politika valóban hozzájárulhat-e a háború minél előbbi lezárásához. Miközben az amerikai Kongresszus mostanában ritkán látott pártközi egyetértés mellett bólint rá egyre-másra az Ukrajnának nyújtott katonai és humanitárius támogatásokra, addig a republikánusok és a demokraták soraiban egyaránt számos egymással viaskodó elképzelés fedezhető fel az ukrajnai háborúhoz való hozzáállást illetően.
Ebben a cikkünkben ezeket a belső feszültségeket szeretnénk bemutatni.
A konfliktus kirobbanása óta Washington vált az orosz invázió ellen küzdő ukrán kormány legjelentősebb támogatójává, jelentősen lekörözve az Európa Unió országait – még akkor is, ha a legnagyobb anyagi áldozatot arányosan talán az az Észtország adta, amely New York City Bronx kerületének GDP-jével összemérhető bruttó nemzeti összterméke 0,8 százalékát ajánlotta fel Ukrajnának. A legutóbbi jelentősebb segélycsomagok részeként májusban az amerikai kormányzat 40 milliárd dolláros támogatást biztosított Ukrajnának, melyből 19 milliárd ment el olyan hadászati célokra, mint a fegyver-és lőszerszállítmányok, az ukrán hadsereg kiképzése és tagjainak fizetése, valamint hírszerzési támogatás – a fennmaradó 21 milliárd dollárból jutott többek között az ukrajnai költségvetés kiegészítésére, a menekültek megsegítésére, a mezőgazdasági szektor támogatására, humanitárius segítségnyújtásra vagy éppen a NATO-tagországok hadseregeinek a megerősítésére.
A Biden-kormányzat által beterjesztett csomagot a Kongresszus mindkét háza jelentős többséggel hagyta jóvá. A 435 tagú Képviselőház 210 fős republikánus frakciójának csupán 57 tagja szavazott a 40 milliárdos csomag ellen. A száztagú Szenátusban – ahol a demokraták és a republikánusok egyaránt 50 szenátorral rendelkeznek, és az elnök pártja csupán Kamala Harris alelnöknek hála rendelkezik többséggel, ő ugyanis hivatalából kifolyólag a Szenátus elnöke és szavazategyenlőség esetén maga is leadhat egy voksot – csupán 11 republikánus voksolt a segélycsomag ellen, elsősorban arra hivatkozva, hogy az amerikai társadalmat sújtó jelenlegi gazdasági problémák árnyékában az amerikai társadalmat, „nem pedig egy másik országot kell segíteni”. A libertariánus nézeteiről ismert Rand Paul (Kentucky állam szenátora) például azért gátolta meg a 40 milliárdos segélycsomag gyorsított, egyhangú támogatással történő elfogadását, mivel nem látott megfelelő garanciákat arra, hogy az igen tetemes összeg transzparens és ellenőrizhető módon kerülne majd elköltésre.
A Republikánusok nehéz helyzetét jelzi, hogy egyszerre kell egyértelműen kiállniuk Ukrajna és az igen aktív amerikai válaszreakció mellett, miközben igyekezniük kell az utóbbi koordinálásáért felelős Joe Bident is bírálniuk, ha a konfliktust sikerrel kívánják felhasználni a novemberi, félidős választásokon, ahol ugyan jó eséllyel indulnak legalább a Képviselőház visszahódításáért, de a küzdelem még korántsem zárult le.
Ennek megfelelően a 2016-os előválasztáson a republikánus elnökjelöltséggel sikertelenül próbálkozó (és könnyen lehet, hogy a 2024-es voksolásra is benevező) texasi szenátor Ted Cruz kerek-perec kijelentette, hogy a kudarcos afganisztáni kivonulás és az Északi Áramlat 2 vezeték építésében résztvevő cégek ellen még a Trump-kormányzat idején elfogadott szankciók feloldása miatt egyértelműen Joe Biden a felelős a háború kirobbanásáért, hiszen ezek a lépések a gyengeség jelét küldték az USA riválisainak.
Louisiana államának szenátora, John Kennedy (aki egyébként semmiféle rokonságban nem áll a talán legismertebb amerikai családnak számító massachusetts-i politikus-dinasztiával) szerint az is az Egyesült Államokat gyengítette, hogy az ország nem támadta meg a vegyi fegyverek bevetésével vádolt Aszad-rezsim irányította Szíriát, illetve nem lépett semmit akkor, amikor Oroszország annektálta a Krím-félszigetet 2014-ben – ebben az időben pedig Joe Biden alelnökként szolgált Barack Obama mellett. A párt mérsékeltebb szárnyához tartozó utah-i szenátor, egykori massachusettsi kormányzó és 2012-es GOP-elnökjelölt, Mitt Romney azt nehezményezte, hogy Washington csak most döntött Ukrajna felfegyverzése mellett, pedig erre már a Trump-kormányzat alatt és az azt megelőző években is szükség lett volna, hiszen ennek hiányában a Putyin-rezsim könnyedén előkészíthette az Ukrajna elleni agressziót..
Az Ukrajnának való segítségségnyújtással élesebben csak az egyébként az elmúlt években jobbra tolódott Republikánus Párt legszélsőségesebb és éppen ezért a párt nagy része által is elítélt tagjai szólaltak fel. Közülük is kiemelkedik Marjorie Taylor Greene georgiai képviselő, aki szerint a Kijevnek nyújtott 40 milliárd dolláros támogatás felér egy szervezett pénzmosással, melyből különféle NGO-k és az azokat vezetők családtagjai profitálnak. Azt pedig álszentségnek nevezte, hogy az amerikai kormány csak Ukrajnának segít, de nem foglalkozik a világ más részein zajló konfliktusokkal.
Az általa hangoztatott, flúgosabbnál flúgosabb összeesküvés-elméletek és rasszista kijelentések miatt gyakran közröhej tárgyát képező politikus nemrég azzal keltett feltűnést, hogy a Twitteren kijelentette, valójában nem is veszélyes jelenleg Ukrajnába utazni, hiszen Nancy Pelosi demokrata házelnök és Mitch McConnell republikánus szenátusi frakcióvezető is golyóálló mellény nélkül fotózkodtak Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel egy májusi látogatásuk során.
Az ukrajnai helyzettel kapcsolatos „alternatív” nézeteit a keményvonalas trumpista hírében álló elsőciklusos észak-karolinai képviselő, Madison Cawthorn is szívesen hangoztatja. A mindössze 26 éves politikus egy rendezvényen nemrég „gengszternek” nevezte Zelenszkijt és kijelentette, hogy az ukrajnai kormány az „elképesztően gonosz, korrupt és veszélyes woke-ideológiákat terjeszt”. Szemben azonban a körzetében nagy népszerűségnek örvendő Marjorie Taylor Greene-el, a megválasztása után egy darabig a republikánusok új üdvöskéjének számító, de kismillió botrányban érintett Cawthorn már nem sokáig lesz fontos pozícióban, mivel pártja előválasztásán alulmaradt az észak-karolinai szenátus tagjával, Chuck Edwards-al szemben.
A helyzet valamivel bonyolultabb a Demokrata Párt háza táján.
A pártban jelenleg ugyan a Biden-féle centrista, évtizedes külpolitikai dogmák megkérdőjelezésével nem különösebben foglalkozó irányvonal támogatói töltik be a fontosabb pozíciókat, de választásról választásra növekszik azoknak a baloldali (egyes esetekben még a szocializmussal is kacérkodó) képviselőknek a száma, akik rendszeresen bírálják az USA birodalomépítési törekvéseit, melyet óriási pusztítást okozó háborúk, felfoghatatlan kegyetlenkedések, permanens politikai instabilitás és iszonytató nyomor követ a világ megannyi pontján.
Ezek közé a néhány éve megválasztott képviselők közé tartozik a New York City Bronx és Queens kerületeit képviselő Alexandria Ocasio-Cortez, Jamaal Bowman (Bronx és a hozzá közel eső elővárosok), a Minnesota államban található Minneapolis térségét képviselő Ilhan Omar, a michigani Detroitot és környékén mandátumot szerző Rashida Tlaib, a bostoni Ayana Pressley és a missouri St. Louisban egy fél évszázados politikai dinasztiát nyugdíjba küldő Cori Bush is. Emellett a „Squad”-ként ismertté vált minifrakció mellett még olyan vezető demokrata politikusok is gyakran bírálják az USA külpolitikáját, mint a demokratikus szocialista nézeteket valló 2016-os és 2020-as elnökjelölt, Bernie Sanders, illetve a San Francisco mellett található Oaklandet képviselő Barbara Lee, aki 2001-ben azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a Kongresszusban egyedüliként szavazott a George W. Bush elnöknek az afganisztáni háború megindítását engedélyező határozat ellen, és azóta is számos alkalommal bírálta az USA részvételét a különböző fegyveres konfliktusokban.
Ezek a képviselők, miközben támogatják azt, hogy a nyugati országok fegyveres segítséget is nyújtsanak az orosz invázió ellen küzdő ukrán hadseregnek, óva intenek attól, hogy az amerikai kormányzat a lehetséges diplomáciai megoldásokat teljesen félresöpörvén, pusztán nyers erőből akarja lezárni a háborút. Valamint azt is szóvá tették, hogy a háborúval kifejezetten jól járnak azok a privát katonai szolgáltató cégek (private military contractors), melyek már az afganisztáni és iraki háborúban is komoly, és óriási botrányt kiváltó szerepet játszottak.
A szomáliai polgárháború elől gyermekkorában az USA-ba menekülő Ilhan Omar márciusban úgy fogalmazott, hogy bár egyetért azzal, hogy az Egyesült Államok segítse Ukrajnát az orosz megszállók elleni védelemben, de szerinte annak, ha ezek a fegyverek a szélsőséges milicák kezébe kerülnek, „várhatóan katasztrofális” következményei lehetnek.
Ennek ellenére mindnyájan megszavazták az Ukrajnának nyújtott hadisegélyt, mellyel ki is vívták maguknak a World Socialist Website (WWS) dühét: a trockista indíttatású lap szerint például Ocasio-Cortez és Bernie Sanders ezzel „arra szavaztak, hogy felfegyverezzék az amerikai imperializmust és az ukrajnai bábállamot, melyek éppen egy olyan háborút folytatnak, amely az emberiség kipusztulásával fenyeget”.
Szemben az árnyalt vélemények helyett inkább egy mikroközösségnek szóló, nem túl magas minőségű kinyilatkoztatásokban utazó WWS-el, jelen sorok írója úgy gondolja, hogy a problémát önmagában nem az Ukrajnának nyújtott fegyverszállítmányok jelentik.
Ugyanis ami jelenleg történik, az nem más, mint hogy egy katonai szuperhatalom éppen a földdel tesz egyenlővé egy országot. Ebben a helyzetben pedig nem az lesz az igazi anti-imperialista álláspont, ha a világ legszerencsésebb, atomhatalmak szövetsége által védett szegletének kényelmében jól megveregetjük a saját vállunkat, azért hogy milyen „erkölcsös”, „humanista”, a „dolgok mélyére látó” álláspontot hirdetünk, amikor kijelentjük, hogy az Ukrajnának nyújtott fegyverszállítmányok és az Oroszország elleni szankciók csupán az imperializmus globális erősödését eredményezik, így hát az azokat fenntartásokkal, de támogató politikusok leginkább Jules Ferry-vel, Cecil Rhodes-al vagy mondjuk Henry Kissingerrel kerülnek egy platformra.
Egy ilyen helyzetben igenis megkerülhetetlen, hogy az elnyomóval szemben küzdelmet folytatókkal vállalt szolidaritásunk kézzelfogható formát öntsön, ez pedig egy háborúban nem csak az #IstandwithUkraine, #SaynotoWar, #SolidaritywithUkraine molinókat, hanem a harcászati eszközöket is jelenti – miközben persze valóban azért kell dolgoznunk, hogy például a szélsőjobboldali Azov-zászlóalj később ne ezekkel a fegyverekkel próbáljon meg érvényt szerezni a szélsőséges, a társadalom többsége által unszimpátiával figyelt nézeteinek.
Amit sokkal fontosabb lenne kritizálni –és ezt a már említett baloldali politikusok is csak igen óvatosan teszik – az az amerikai kormányzat és egyes demokraták által hangoztatott, a helyzet további romlásához vezető hozzáállás, amely az ukrajnai konfliktusra mindenekelőtt egy olyan proxy háborúként tekint, amelyben az USA-nak azért kell valamilyen módon részt vennie, hogy gátat szabjon az amerikai érdekekkel szembemenő orosz nagyhatalmi szándékoknak.
Erről a hozzáállásról tanúskodik többek között Lloyd Austin amerikai védelmi miniszter Varsóban elhangzott kijelentése, miszerint a Pentagon célja az, hogy „annyira meggyengítsék Oroszországot, hogy soha többé ne tudjon az ukrajnaihoz hasonló háborút vívni”. De megemlíthetnénk Seth Moulton massachusettsi képviselő Fox Newsnak adott interjúját is, melyben az elnökjelöltséggel 2020-ban sikertelenül próbálkozó, pártja jobbszárnyához tartozó, egykoron Irakban tengerészgyalogosként szolgáló politikus kijelentette, hogy „Nem csak azért háborúzunk, hogy támogassuk az ukránokat. Valójában Oroszországgal állunk háborúban (még ha valamelyest közvetett módon is) és fontos, hogy megnyerjük ezt a háborút”. Moulton kijelentései még a Fehér Ház helyettes szóvivőjét, Andew Bates-t is elhatárolódásra késztették.
Ami igazán problémás ezzel a proxy háborús megközelítéssel az az, hogy a világot tulajdonképpen egy sakktáblára egyszerűsíti le, ahol a néhány évtizedenként, évszázadonként váltakozó játékosok úgy próbálkozhatnak meg mattot adni a másiknak, hogy közben a legkevésbé sem kell azzal foglalkozniuk, hogy bábut áldozzanak fel a győzelemért.
Ez a hozzáállás volt az, melynek hála az Egyesült Államok és a Szovjetunió 45 éven át úgy háborúzhatott egymással, hogy egyszer sem kellett közvetlenül célba venniük a másikat– elég volt csupán huszonéveseket a halálba küldeni Koreában, tankokat vezényelni Budapestre és Prágába, félrenézni, amikor a szövetségeseik brutálisan meggyilkolták Patrice Lumumbát, napalmmal felszántani Délkelet-Ázsiát, szélsőjobboldali tábornokok uralma alá vonni Dél-Amerikát, szétbombázni Afganisztánt, felfegyverezni néhány iszlamistát és nicaraguai milíciát.
Amikor pedig vezető amerikai politikusok arról beszélnek, hogy a céljuk harminc éven belül másodszor is „mattot adni” Oroszországnak, akkor még csak a látszatát sem akarják kelteni annak, hogy Ukrajnára nem csak a saját nagyhatalmi céljaik megvalósításának egy újabb eszközeként, hanem egy szuverenitásában sérthetetlen, szabadságáért folytatott küzdelmében támogatandó országként tekintenek. Az anti-imperialista baloldalnak pedig a saját buborékjának szóló kinyilatkoztatások megfogalmazása helyett éppen azzal kell foglalkoznia, hogy kikényszerítse az ezen konfliktusokból adott esetben profitáló országaik vezetőitől, hogy anélkül támogassák az elnyomás ellen küzdőket Ukrajnában és a világon mindenhol, hogy attól saját uralmuk további erősödését várnák.
