Hogyan állnak ellen a lakhatási és városi mozgalmak annak a kényszerű posztszocialista átalakulásnak, mely a közép-kelet-európai városokat a neoliberális nyugati városok kiterjesztéseivé, kópiáivá és szatellitjeivé teszi? A Kelet-Európai Baloldali Médiaegyüttműködés (ELMO) többnyelvű, szerkesztett tematikus cikksorozata erre a kérdésre keresi a választ.

2020 óta egy halálos járvány árnyékában élünk, amely kézzelfoghatóvá tette a már korábban kibontakozott lakhatási válságot is: világszerte sokunknak nem volt hol „otthon”, nem volt hol „biztonságban” maradnia. Miközben a jelenlegi lakhatási válság az otthon válságává alakult át, az igazságtalanság hátterében – ha Közép-Kelet-Európát nézzük – még mindig a neoliberális nyugatiasodás régre nyúló folyamatai állnak. A válságot tovább súlyosbítja Oroszország ukrajnai inváziója: a belső vagy országhatárokon átlépő menekülteknek túlzsúfolt városokkal, a szociális lakások és más létfontosságú szociális szolgáltatások hiányával, valamint a megfizethetetlenül drága lakáspiaccal kell szembesülniük és magukra hagyva megküzdeniük.

A posztszocialista városokat és társadalmakat a neoliberális véleményformálók hiányosnak, kaotikusnak, civilizálatlannak tartják. Városainkat a helyhatósági és központi rendszerek több mint harminc éven keresztül szuszakolták erőszakkal az úgynevezett civilizált nyugati neoliberális város öntőformájába. Ez a szellemváros a közép- és felsőosztálybeli életmódot szolgálja ki, ellenáll a Másiknak, hatékonyan számol fel minden társadalmi és közösségi erőforrást, miközben aláveti magát a transznacionális ingatlanfejlesztők akaratának.

A helyi és regionális társadalmi mozgalmak ilyen körülmények között harcolnak a kényszerkilakoltatások ellen és a lakhatási jogokért, miközben teret teremtenek a radikális baloldali értékek számára, melyeket az újraelosztás, a térfoglalás és a radikális társadalmi igazságosság víziói vezérelnek.

És mindezt úgy, hogy eközben más szereplők – legyenek azok civil szervezetek, társadalmi mozgalmak, politikai pártok, stb. – keményen dolgoznak a fehér, nyugatiasodott, neoliberális város megvalósításán.

A négyrészes cikksorozatban nemcsak arra keressük a választ, hogyan szerveződnek a lakhatási igazságosságért a baloldali szereplők Közép-Kelet-Európában, hanem arra is, hogyan szállnak szembe a politikai és aktivista miliőben egyaránt jelen lévő „Nyugathoz való felzárkózás” gyarmati éthoszával.

A kontextus bemutatásához az alábbi folyamatokat ítéltük meghatározónak az elmúlt harminc évben a közép- és kelet-európai városi terekben:

• az állami lakások tömeges privatizációja az antikommunizmus nevében;
• a felső középosztály (ismételt) létrehozása az államosított épületek tömeges, a világháború előtti tulajdonosoknak történő visszaszolgáltatása révén, amit a jelenlegi tulajdonosok kilakoltatása kísér az „igazságszolgáltatás” nevében;
• a közösségi és szociális lakásállomány leépítése;
• a munkásosztály módszeres kisemmizése és kitelepítése, ami szimbolikus delegitimációval párosul: a munkásosztálynak már nincs helye a városokban;
• a tulajdonviszonyok osztályalapú és rasszizált története: a hozzáférés, az újraelosztás és a kisajátítás kérdései;
• tömeges kilakoltatások, a szegény és rasszizált közösségek szegregációja és tömeges kitelepítése a középosztálybeli városrészekből és a városközpontokból, majd e területek megszépítése és dzsentrifikációja;
• a kulturális és gazdasági fővárosok dzsentrifikációja és turistacélponttá alakítása a nagy külföldi magánbefektetők bevonzása érdekében;
• a transznacionális, magán-ingatlanbefektetők előnyben részesítése az alulszabályozással vagy egyenesen a szabályozás hiányával;
• az ingatlan- és bérleti díjak piacának deregulációja, amely a túlzsúfoltság fokozódásához vezet;
• a közüzemi szolgáltatások privatizációja, amely a lakosságot a felhalmozódó háztartási adósságok felé sodorja;
• az önkormányzati lakásállomány szándékolt leromlása a privatizáció igazolása érdekében;
• az állam kivonulása a lakhatást érintő területekről és a piac kizárólagos szabályozójává válása.

Sorozatunk cikkei azt mutatják be, azt szemléltetik és elemzik – a tágabb regionális perspektívát is szem előtt tartva – hogy ezek a folyamatok milyen átfedésekkel és hogyan érvényesülnek több közép-kelet-európai város sajátos kontextusában.

Veda Popovici román radikális lakásjogi aktivista és kutató Nyugativá válás: a neoliberalizmust, az erőszakot és a kisajátítást legitimáló történet a közép- és kelet-európai városokban c. cikkében a posztszocialista városi átalakulásokban a nyugatiasodást célzó paradigma működését igyekszik feltárni, feltérképezve a nyugati felsőbbrendűség történetét, amelyen keresztül az erőszakos és nagy hatású változások igazolást nyernek.

Sebály Bernadett magyar közösségszervező és a társadalmi mozgalmak politikai hatását kutató doktorjelölt „Lakni kell!” A magyar lakhatási mozgalom elmúlt 30 éve – alulnézetből c. cikkében rövid áttekintést ad a magyar lakhatási mozgalom és lakáspolitika elmúlt harminc évéről.

George Iulian Zamfir román szociológus és radikális lakásügyi aktivista azt elemzi, hogy a kolozsvári hatóságok által támogatott okos város nyugatias eszméje – mely ragaszkodik a megggyőződéshez, hogy európainak lenni áldozatokat követel – hogyan kapcsolódik a romák kényszerkilakoltatásához és lakhatástól való megfosztásához.

Aljona Ljaseva ukrán szociológus és várospolitikai gazdaságtan-kutató Menedék nélkül: lakáspolitika háborús időkben c. cikkében a lakhatási válság súlyosbodását vizsgálja, amellyel Lvivben a belső menekülteknek szembe kell nézniük.^[1]

A sorozat kurátorai: Ugron Nóra (LeftEast, az ELMO koordinátora), Sonja Dragović (LeftEast), Veda Popovici (The Political Art Gazette), Vitalie Sprînceană (Platzforma).