Noam Chomsky: Érthető, hogy a liberálisok különösen felbuzdulnak, amikor lehetőség nyílik az ellenséges bűncselekmények elítélésére. Ekkor végre a hatalom oldalára állhatnak. A bűncselekmények valósak, így ők is csatlakozhatnak az ezeket jogosan elítélők kiállásához, és dicséretben részesülhetnek, amiért (teljesen indokoltan) beálltak a sorba. Ez nagyon vonzó azok számára, akik néha, még ha félénken is, de elítélik azokat a bűncselekményeket, amelyekért mi is felelősek vagyunk – és akiket ezért elmarasztalnak, minthogy kiállásuk alapvető erkölcsi elveket sért.

C.J. Polychroniou: A közösségi média elterjedése megkönnyítette vagy megnehezítette, hogy pontos képet alkossunk a politikai valóságról?

Noam Chomsky: Ezt nehéz megmondani. Különösen nekem, mivel kerülöm a közösségi médiát, és csak korlátozott információkkal rendelkezem. Az a benyomásom, hogy is-is.

A közösségi média lehetőségeket kínál arra, hogy sokféle nézőpontot és elemzést megismerjünk, és hogy olyan információkat találjunk, amelyek gyakran kimaradnak a fősodorbeli médiából. Másrészt nem világos, mennyire használjuk ki ezeket a lehetőségeket. Gyakran említik – és ezt saját korlátozott tapasztalataim is alátámasztják –, hogy sokan hajlamosak öngerjesztő buborékokba zárkózni. Ezáltal alig hallanak olyasmit, ami kívül esik saját meggyőződésükön és hozzáállásukon – így nézeteik még jobban megszilárdulnak, és még intenzívebb, még szélsőségesebb formákat öltenek.

Ettől eltekintve az alapvető hírforrások továbbra is jobbára ugyanazok, mint korábban: a fősodorbeli sajtó, a maga riportereivel és helyi irodáival. Az internet lehetőséget nyújt arra, hogy az efféle médiaorgánumok jóval szélesebb palettájáról válogassunk, de ismét csak az a benyomásom, hogy ezt a lehetőséget kevéssé használjuk ki.

A közösségi média gyors terjeszkedésének egyik káros következménye a fősodorbeli média erőteljes hanyatlása. Nemrég még sok kiváló lokális médiaorgánum volt az Egyesült Államokban. Mára lényegében eltűntek. Ma már csak kevésnek van irodája Washingtonban, másutt meg pláne – holott régebben ez megszokott volt. Ronald Reagan közép-amerikai háborúinak idején, amikor a szadizmus szélsőséges méreteket öltött, a legkiválóbb tudósítások közül jó néhányat a Boston Globe riporterei készítettek; többükhöz személyes barátság fűzött. Ez mára szinte teljesen a múlté.

Ennek alapvető oka a hirdetőktől való függés – a kapitalista rendszerek egyik átka. Az alapító atyáknak más elképzeléseik voltak. Ők egy valóban független sajtót kívántak – és támogattak. A postahivatalt lényegében e célból létesítették: hogy olcsón hozzá lehessen jutni a független sajtóhoz.

Az Egyesült Államok szokatlanul erőteljes mértékben üzleti alapú társadalom. Ezzel összhangban az USA abból a szempontból is szokatlan, hogy gyakorlatilag nincs közmédiája – semmi olyasmi, mint mondjuk a BBC. A közszolgálati média kialakítására tett erőfeszítéseket – először a rádióban, majd a tévében – az erőteljes üzleti lobbitevékenység visszaverte.

Ezzel a témával kiváló tudományos munkák foglalkoznak, például Robert McChesney és Victor Pickard művei. Azokra az aktivista kezdeményezésekre is kitérnek, amelyek a demokrácia e súlyos megsértését igyekeztek orvosolni.

Közel 35 éve jelent meg Edward Hermannal közösen írt könyve, Az egyetértés-gépezet: A tömegmédia politikai gazdaságtana. Ez a mű vezette be a kommunikáció „propagandamodelljét”, amelynek működéséről öt szűrő gondoskodik: a tulajdonosi kör, a reklámozás, a médiaelit, a lejáratás és a közös ellenség. Megváltoztatta a digitális kor a „propagandamodellt”? Továbbra is működik?

Sajnos Edward, az elsődleges szerző, már nincs közöttünk. Fájóan hiányzik. Azt hiszem, egyetértene velem abban, hogy a digitális kor nem nagyon változtatta meg azt, amit az imént ismertettem. A fősodorbeli média – már ami megmaradt belőle jobbára üzleti alapú társadalmunkban – továbbra is a fő információforrás, és ma is olyan nyomásoknak van kitéve, mint korábban.

A röviden már említetteken kívül is voltak lényeges változások. Más intézményekhez hasonlóan – a vállalati szektort is ideértve – a médiára is befolyással voltak a hatvanas évek népi mozgalmainak civilizáló hatásai és azok utórengései. Nagyon tanulságos megnézni, hogy az első években mit tekintettek elfogadható kommentárnak és tudósításnak. Sok újságíró maga is keresztülment ezeken a felszabadító folyamatokon.

Természetesen hatalmas ellencsapás következett, amely ma is zajlik. Ennek részeként

szenvedélyes nyilatkozatokban ítélik el azt a „woke” kultúrát, amely elismeri, hogy a fehér keresztény férfiakon kívül is léteznek jogokkal rendelkező emberi lények.

Nixon „déli stratégiája” óta a Republikánus Párt vezetősége megértette, hogy a leggazdagabbakat és a vállalati hatalmat kiszolgáló gazdaságpolitika nem sok szavazatot hoz, ezért a figyelmet a „kulturális kérdésekre” kell terelni: a „nagy népességcsere” téves elképzelésére, a fegyverekre, vagy bármi másra, amivel el lehet palástolni azt a tényt, hogy igyekeznek hátba szúrni választóikat. Donald Trump a mestere volt ennek a technikának, amit néha „tolvaj, tolvaj” technikának is neveznek: amikor rajtakapnak, hogy éppen valakinek a zsebében matatsz, elkiáltod magad, hogy „tolvaj, tolvaj!”, és valaki másra mutatsz.

A nagy nyomás ellenére a média helyzete javult ebben a tekintetben, és ez a társadalom egészében bekövetkezett változásokat tükrözi. Ami egyáltalán nem lebecsülendő.

Mi a véleménye az „és az nem fáj, hogy” típusú érvelésről, amely manapság nagy vitát kavar az Ukrajnában jelenleg zajló háború kapcsán? 

Ez is egy hosszú történet. A második világháborút követő években a független gondolatokat a komszimp vádjával lehetett elnémítani: hiszen te Sztálin bűneit mentegeted! Ezt az érvelést gyakran McCarthyizmusként szokták elítélni, de az igazából csak a jéghegy közönséges csúcsa volt. Az a fajta elhallgattatás, amit ma „cancel culture”-ként emlegetnek, már akkoriban is nagyon elterjedt volt, és az is maradt.

A technika csak akkor vesztett valamit az erejéből, amikor az ország ébredezni kezdett dogmatikus szendergéséből a hatvanas években. A nyolcvanas évek elején Jeane Kirkpatrick, Reagan egyik fő külpolitikai tanácsadója új technikát talált ki: az erkölcsi egyenértékűség technikáját. Ha valaki felfedte és bírálta azokat az atrocitásokat, amelyeket Kirkpatrick a Reagan-adminisztráció tagjaként támogatott, akkor az illető a „morális egyenértékűség” vétkét követte el: azt állította, hogy Reagan nem különbözik Sztálintól vagy Hitlertől. Ezzel sikerült egy időre elnyomni a párt hivatalos irányvonalától eltérő véleményeket.

Az „és az nem fáj, hogy” típusú érvek alig különböznek elődjeiktől.

Az igazi totalitárius mentalitáshoz azonban mindez nem elég. A Republikánus Párt vezetői kitartóan igyekeznek megtisztítani az iskolákat mindentől, ami „megosztó”, vagy „kényelmetlenséget” okoz. Ide tartozik a történelemnek szinte az egésze, leszámítva azokat a hazafias szlogeneket, amelyeket a Trump-féle 1776 Bizottság jóváhagyott – vagy mindazt, amit a Republikánus Párt vezetői kitalálnak, amikor átveszik az irányítást, és abba a helyzetbe kerülnek, hogy szigorúbb fegyelmet írhatnak elő. Ennek már ma is számos jelét látjuk, és nincs okunk kételkedni benne, hogy ezek csak sokasodni fognak.

Fontos, hogy ne felejtsük el, mennyire merev doktrinális kontroll uralkodott az Egyesült Államokban – ami talán azzal függ össze, hogy másokhoz képest nagyon szabad társadalomban élünk, és ez nehézségeket okoz a doktrínák mestereinek, akiknek állandóan lesniük kell az elhajlás jeleit.

Sok év után ma már ki lehet mondani azt a szót, hogy „szocialista” – ami alatt mérsékelt szociáldemokrata értendő. Ebben a tekintetben az USA végre elszakadt a totalitárius diktatúráktól. Hatvan ezelőtt még a „kapitalizmus” és „imperializmus” szavak is túl radikálisak voltak ahhoz, hogy kimondhatók legyenek. Paul Potter, a Diákok a Demokratikus Társadalomért (Students for a Democratic Society) szervezet elnöke 1965-ben vette a bátorságot, hogy „nevén nevezze a rendszert” elnöki beszédében, de a fenti szavakat nem sikerült kimondania.

A hatvanas évek több áttörést is hoztak; a lakosság számos csoportja próbált fellépni a politika porondjára, hogy megvédje saját jogait. Ez mély aggodalommal töltötte el az amerikai liberálisokat, akik figyelmeztettek is a „demokrácia válságára”. Azt tanácsolták: „mérsékeltebb demokráciára” van szükség, ami a passzivitáshoz és az engedelmességhez való visszatérést jelentette. Emellett elítélték az „ifjúság indoktrinációjáért” felelős intézményeket, amiért nem végzik jól feladatukat.

Az ajtók azóta szélesebbre nyíltak, ezért még határozottabb intézkedéseket sürgetnek a fegyelem kikényszerítése érdekében.

Ha a Republikánus Párt autoriter vezetőinek sikerül eléggé lerombolniuk a demokráciát, és sikerül megteremteniük a szélsőséges gazdagságnak és magánkézben lévő hatalomnak alárendelt fehér szupremacista keresztény nacionalista kaszt tartós uralmát, akkor valószínűleg olyan alakok bohóckodását nézhetjük majd, amilyen Ron DeSantis, Florida kormányzója. DeSantis a gyerekek számára írt matematika-tankönyvek 40 százalékát betiltotta, mert „szerepeltek bennük utalások a kritikai fajelméletre, a Common Core tantervre támaszkodtak, és kéretlenül behozták a szociális-érzelmi tanulás elemeit a matematikába” a hivatalos iránymutatás szerint. A rá nehezedő nyomás miatt Florida állam közzétett néhány félelmetes példát, egyebek között a következő oktatási célkitűzést: „Az osztálytársakkal való együttérzés gyakorlása révén a tanulók jártasságot szereznek a szociális tudatosság terén.”

Ha az ország egésze a Republikánus Párt által áhított magasságokba emelkedik, akkor nem lesz szükség sem „morális egyenértékűségre”, sem „és az nem fáj, hogy” típusú érvekre a független gondolatok elfojtásához.

Egy utolsó kérdés. Egy egyesült királyságbeli bíró formálisan jóváhagyta Julian Assange kiadatását az Egyesült Államoknak, dacára azoknak a komoly aggályoknak, amelyek szerint egy ilyen lépés „súlyos emberi jogi jogsértések” veszélyének tenné ki Assange-t – ahogy arra évekkel ezelőtt figyelmeztetett Agnès Callamard, az ENSZ korábbi bírósági eljárás nélküli, azonnali vagy önkényes kivégzésekkel foglalkozó különleges jelentéstevője. Amennyiben Assange-t valóban kiadják az Egyesült Államoknak, ami most szinte biztosra vehető, 175 évig terjedő börtönbüntetésre számíthat az iraki és afganisztáni háborúkkal kapcsolatos információk nyilvánosságra hozataláért. Kommentálná Julian Assange ügyét, az ellene indított büntetőeljárást, valamint azt, hogy mit mond az üldöztetése a szólásszabadságról és az amerikai demokrácia állapotáról?

Assange-t éveken át kínzással felérő körülmények között tartották fogva. Ez eléggé nyilvánvaló mindazok számára, akiknek volt alkalmuk meglátogatniuk (nekem is, egyszer), és ezt 2019 májusában Nils Melzer, az ENSZ kínzással [és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmóddal vagy büntetéssel] foglalkozó különleges jelentéstevője is megerősítette.

Néhány nappal később a Trump-adminisztráció vádat emelt Assange ellen az 1917-es Kémtörvény alapján. Ugyanezzel a törvénnyel már korábban is számos bűncselekményt követett el az állam – egyebek között ez alapján juttatta börtönbe Wilson elnök Eugene Debset.

Ha a jogi trükköktől eltekintünk, Assange kínzásának és a vele szembeni vádemelésnek az alapvető oka az, hogy főbenjáró vétket követett el: az Egyesült Államok bűncselekményeiről tett közzé olyan információkat, amelyeket a kormány természetesen nem kívánt felfedni. Ez különösen sértő az olyan autoriter szélsőségesek számára, mint Trump és Mike Pompeo, akié a Kémtörvény alapján történő eljárást kezdeményezték.

Aggályaik érthetők. Samuel Huntington, a Harvard Egyetem kormányzati tudományi professzora évekkel ezelőtt elmagyarázta: „A hatalom akkor marad erős, ha rejtve marad. Ha napfénynek teszik ki, párologni kezd.”

Ez az államvezetés egyik alapelve – amely a magánkézben lévő hatalomra is érvényes. A beleegyezés legyártása, tervezett kialakítása ezért elsődleges fontosságú a hatalmi rendszerek számára – állami és magánkézben lévők számára egyaránt.

Ez a meglátás nem új. A ma politikatudománynak nevezett terület egyik első művében, „A kormányzat alapelveiről” című munkájában a következőket írta David Hume 350 évvel ezelőtt:

Akik filozófiai szemmel nézik az emberi dolgokat, mindig nagyon meglepődnek rajta, hogy a sokaság milyen könnyen engedi magát kormányozni a kevesek által, s hogy az emberek mennyire fenntartás nélkül vetik alá saját nézeteiket és szenvedélyeiket azokénak, akik uralkodnak felettük. Amikor megvizsgáljuk, hogyan történik e csoda, azt tapasztaljuk, hogy az erő mindig a kormányzottak oldalán lévén, a kormányzók semmi másra nem támaszkodhatnak, csupán a vélekedésre. A kormányzat tehát egyedül a vélekedésen alapul, s ez a tétel a legdespotikusabb kormányokra és diktatúrákra éppúgy érvényes, mint a legszabadabbakra és a legdemokratikusabbakra.^[1]

Az erő valóban a kormányzottak oldalán van, különösen a szabadabb társadalmakban. És jobb, ha a kormányzottak ezt nem fogják fel, máskülönben a törvénytelen hatalom struktúrái összeomlanak – az államiak éppúgy, mint a magánkézben lévők.

Ezeket az elképzeléseket az évek során sokan továbbfejlesztették, köztük Antonio Gramsci is. A Mussolini-diktatúra világosan látta, mekkora fenyegetést jelent rá Gramsci. Amikor bebörtönözték, az ügyész kijelentette: „Meg kell akadályoznunk, hogy ez az agy 20 évig működjön.”

Sokat fejlődtünk a fasiszta Olaszország óta. A Trump–Pompeo-vádirat 175 évre akarja elnémítani Assange-t – és az USA meg az Egyesült Királyság kormánya már eddig is több év kínzással sújtotta azt a bűnözőt, aki napfénynek merészelte kitenni a hatalmat.