A Partners Hungary Alapítvány és a PAD Alapítvány^[1] már több mint három éve dolgozik egy közös projektben Tatabányán, amely a lakóközösségi érdekérvényesítés és a helyi szereplők párbeszédének erősítésén alapul, célja pedig a többségében romák lakta szegregált településrészek közegészségügyi helyzetének javítása.

A hátrányos helyzetű, szegregálódó vagy már szegregált településrészek lakosságának egészségügyi helyzetét, átlagnál kedvezőtlenebb állapotát az egészségügyi ellátórendszerhez való egyenlőtlen hozzáférésük mellett lakhatási lehetőségeik, lakókörnyezetük és az igénybe vehető közszolgáltatások állapota, továbbá a fokozott környezeti ártalmak és veszélyek is meghatározzák.

A közszolgáltatásokhoz kapcsolódva helyspecifikusan kezdtük vizsgálni a lakhatási bizonytalanságot és átmenetiséget, térhasználatot, energiaszegénységet, vízhozzáférést, városi mobilitási gátakat, hulladékkezelési elégtelenségeket, a közterek helyzetét, az épített és természeti környezet állapotát.

A projekt megvalósítása közben azt tapasztaltuk, hogy a szakmai és politikai közbeszéd fogalomhasználata sok esetben megakasztja a gyakorlati válaszok kialakítását. Például a szakmai elvárásokban, helyi és országos döntéshozói stratégiákban rendszerint megjelenik a telepfelszámolás célja. Az azonban nem tisztázott, hogy ez a felszámolás a telep minőségi, integránsabb hozzácsatolását jelenti-e a városszövethez, vagy a lakófunkció teljes megszüntetését. Eközben az elterjedtté váló komplex telepprogramok erőteljesen koncentrálnak helyi fejlesztésekre.

Hasonló dilemmákkal szembesülünk az alábbi témakörökhöz kapcsolódóan is: hátrányos, többségében romák lakta településrészek és szegregátumok; alapvető közszolgáltatások, hiányosságaik és felelőseik; önkormányzati tulajdonú épületállomány, közterek és infrastruktúra, lakossági önerős állagmegőrzések, fejlesztések; elhagyott, alulhasznosított, barnamezős területek és az életminőség javítása a települési periférián; civil szervezetek mint a katalizátorszerep kezdeményezői, felvállalói és a lakosság bevonása; településrészi lakóközösség és közösségi érdekérvényesítés; helyi érdekeltek és érintettek bevonása és közös célokon alapuló cselekvés; projektmegvalósítás és azon túlmutató hatás, fenntarthatóság.

Vegyünk egy helyi, és országos viszonylatban is releváns, tapasztalati példát, a hulladékkezelés fokozott hiányosságait a telepi környezetben. A lakosság egy csoportja mostanra már rendszeresen szervez utcai közösségi szemétgyűjtést, amihez az eszközöket és az elszállítást az önkormányzat biztosítja. Az önszerveződő gyakorlattal a résztvevők mutatni tudják tenni akarásukat és felelősségvállalásukat, a közterek egy része így időlegesen meg is tisztul. Ez azonban nem ad fenntartható, rendszerszintű megoldást, a probléma továbbra is újratermelődik, amíg alapvető kérdések nem tisztázódnak.

Honnan termelődik az illegális hulladéklerakás, ebben kik vesznek részt, és kinek a felelőssége ennek felszámolása? Milyen rendszerben tudna hatékonyan működni telepi környezetben a lakossági hulladékgyűjtés és -elszállítás mint közszolgáltatás? Különböző településrészeknél eltérő, szolgáltató által nyújtott gyakorlatra lenne szükség? Kinek a felelőssége ennek kialakítása, fenntartása és finanszírozása?

Kiknek kell ebben részt venni és milyen szerepekben? Milyen további lépés épülhet egy közösségi szemétszedési akciósorozatra, és az tudja-e támogatni a probléma hosszú távú fenntartható kezelését, megoldását? A lakóközösségből kiket és miért aktivizál ez a probléma? Beszélhetünk-e itt lakóközösségről, és ha igen, az mit jelent? Hogy formálódik ilyen keretekben az érdekérvényesítés? Ki fogalmazza meg a közös ügyeket, és ki mennyire érzi azokat magáénak? Hol és hogyan kapcsolódik össze az egyéni és közösségi szint, a kintről jövő és telepen belüli kezdeményezések?

Ezekről a kérdésekről nagyon keveset beszélünk a nyilvánosságban, hiányos és alapvető ellentmondásokkal terhelt a közös szakmai, érintetti és döntéshozói párbeszéd. Eközben  családok százezreit érinti súlyosan, többek között a kapcsolódó szereplők közötti közös nevezők tisztázatlansága miatt, az alapvetőnek tartott közszolgáltatások elégtelensége vagy hiánya. Az alábbi vitaindító írás az alapokat járja körül.

Válts te is extra prémium közszolgáltatásra!

A modern társadalmaknak már nem csak az a céljuk, hogy közszolgáltatásokat nyújtsanak, hanem az is, hogy megbizonyosodjanak afelől, hogy ezekhez valóban mindenki hozzáfér-e. Ha ebből indulunk ki, akkor bizony az is a közszolgáltatás hatalmas és szerteágazó feladatkörébe esik, hogy a félreszorított romákat „képessé tegyék” arra, hogy gyakorolják a demokratikus jogaikat.

A szegregátumokban élő roma közösségek érdekérvényesítő képességét megerősíteni  fontos cél, de hogy ez kinek a felelőssége, abban nincs egyetértés az ezzel foglalkozó szakértők között sem.

Ha a telepen élőknek kilométeres távot kell megtenni azért, hogy szervezett körülmények között szabaduljanak meg a szemetüktől, az kevés teret enged annak a vitának, hogy vajon mindenki maradéktalanul élvezi-e az állam által biztosított közszolgáltatásokat. Vagy mégsem? Hiszen attól még, hogy nem a házuk elől viszik el a szemetet, de facto van lehetőségük rá, hogy legális keretek között szabaduljanak meg tőle. A következőkben a közszolgáltatás témáját járom körbe annak érdekében, hogy ha legközelebb szóba kerül a téma, közelebb essenek a startvonalak, ahonnan beszélgetésünk kiindul.

Számtalanszor voltunk már tanúi vagy akár résztvevői heves vitáknak, akár a saját baráti társaságunkban is, ahol a nézeteltérés tárgya a közszolgáltatás volt. Nagyon nehéz igazságot tenni az egyet nem értő felek között, hiszen sokunknak sokféle elképzelésünk van arról, mi is az a közszolgáltatás, és melyek azok a juttatások, amelyeket az államnak feltétlenül biztosítania kell.

Ez egyáltalán nem meglepő, sőt még azt is mondhatnánk, hogy ez pont így van rendjén. A közszolgáltatásra ugyanis jellemző a dinamikusság, a természete eltérhet időben és térben, sőt nagyban függ attól, milyen szempontok vagy elvek alapján értelmezzük. Éppen

ezért fordulhat elő az, hogy sokszor nem értjük egymást, amikor az állam közfeladatairól beszélünk, hiszen teljesen más elvárásokat támasztunk, és az egyes államok vagy éppen a helyi önkormányzatok is eltérő célokat fogalmaznak meg maguknak, ami nagyban befolyásolja a szerepvállalásukat.

Mitől függnek a mi elvárásaink?

Miért kíván az egyikünk többet, míg a másik kevesebbet, vagy csak merőben mást? Ez  leginkább azzal magyarázható, hogy eltérő igényekkel bírunk, van egy hatalmas közös metszet, mint például az ivóvíz, amire mindenkinek szüksége van, de például az erdőben saját fogyasztásra gyűjtött gombák szakszerű bevizsgálásának a lehetősége már nem mindenkinek tűnik életbevágónak.

A közszolgáltatások célja a közösségi igények kielégítése, amelyeket maga a közösség határoz meg. Nincs jogszabályba fektetve a játszóterek, köztéri parkok, sem a kutyafuttatók létesítése. Ideális esetben a közszolgáltatások biztosításáért felelős államigazgatási szervek direkt vagy indirekt módon felmérik ezeket az igényeket, vagy éppen az elégedetlenkedők nyomására vezetnek be egy hiányzó vagy javítanak egy elégtelen közszolgáltatást.

Nyomásgyakorlások

Egy közösség tagjai, így egy település lakói megszervezhetik magukat, és nyomást gyakorolhatnak, amennyiben nem elégedettek, panaszt tehetnek – például ha nincsenek nyilvános illemhelyek a városban, vagy nem elég sűrűn közlekednek a helyi járatok. De művészeti vagy kulturális terek megvalósítása is lehet egy alulról jövő kezdeményezés eredménye.

Jellemzően nem elegendő csupán az igény, hiába van egy relatíve széles réteg, amelynek nehézséget jelent egy-egy közszolgáltatás hiánya, ha a marginalizált társadalmi helyzete meggátolja abban, hogy érvényt szerezzen a követeléseinek.

Ha egy szegregált, romák lakta településrészhez nem vezet betonozott út, az nem érinti a teljes lakosságot. Ha ritkán járnak a buszok, akkor azok a lakosok tudják nehezebben megközelíteni a lakóhelyükhöz legközelebb eső nagyobb városban lévő munkahelyüket vagy éppen az orvosi rendelőt, akik személyautó híján kénytelenek tömegközlekedést használni. Ha nincs a közelben mindenki számára igénybe vehető internet-hozzáférés, nyomtatási lehetőség, akkor egyértelmű, hogy azok, akiknek otthon erre lehetőségük van, nem fognak ilyen szolgáltatást elvárni az adott település vezetőitől.

Lényeges megértenünk, hogy a marginalizált roma közösségek azon problémái, amelyek közszolgáltatás hiányából fakadnak, nem feltétlenül esnek egybe azoknak az igényeivel, akik érdekérvényesítő képességgel bírnak.

Ezért rendkívül fontos, hogy amikor közszolgáltatásokról beszélünk, akkor nem igazán célravezető, ha csupán a saját igényeinket tekintjük kiindulópontnak.

A roma közösségek perifériára szorulása gyakran fizikai értelemben is igaz, hiszen olyan településrészekről beszélünk, amelyek nincsenek „szem előtt”. Ezért rendkívül fontos a társadalmi diskurzus a kialakult marginalizált helyzetről, és annak a felismerése, hogy a gyenge érdekérvényesítés a közbeszédből hiányzó hangok egyenes következménye.

Egy közösség képessé tétele

Nem ritka az sem, hogy nem figyelnek a roma közösségek igényeire, amelyek természetesen nem a realitástól elrugaszkodott vágyálmok, csupán feltételei annak, hogy olyan minőségi életet éljenek, mint az országos átlag. Gondolhatunk itt a legalapvetőbb közszolgáltatásokra, mint a közvilágítás, a hulladékszállítás, de szóba jöhet a környék parkosítása vagy akár közösségi tér kialakítása is.

A közszolgáltatások azért is dinamikusak, mert Magyarországon belül, sőt akár egy városon belül is óriási különbségek vannak: nem ugyanazt a „közszolgáltatás csomagot” nyújtja a lakóinak egy nagyvároson belüli kertváros, mint egy Borsod megyei zsáktelepülés. Minőségükben is hatalmas különbségek lehetnek, gondoljunk csak oktatási intézményekre. Távol áll a realitástól az az elképzelés, hogy a közszolgáltatásnak fogalmi feltétele, hogy az mindenki számára elérhető legyen, és hogy mindenki azonos minőségben kapja.

A közszolgáltatást nem feltétlenül az állam látja el, akár ki is szervezheti másoknak, de az is gyakran előfordul, hogy negligál közszolgáltatási feladatokat, amelyeket kénytelenek lesznek civil szervezetek átvenni. Tipikus példája ennek a hátrányos helyzetű csoportokról való gondoskodás, vagy e csoportok integrációjának elősegítése.

A koronavírus okozta pandémia számtalan nehézséget okozott a roma telepek lakóinak, és ezeknek az enyhítése sok esetben civil szervezetekre várt. A tájékoztatástól kezdve egészen a prevenciós eszközök (maszk, fertőtlenítő szerek, tesztek) biztosításáig. A járványkezelés közegészségügyi tevékenység, kevés olyan példa van, ami ennyire jól érzékelteti, hogy közügyről van szó. Azok a csoportok, amelyek nem férnek hozzá az ellátó rendszerek infrastruktúráihoz, védekezni is kevésbé képesek egy kialakult járvány esetén, így amikor civil szervezetek közbelépnek, az a teljes társadalom javát szolgálja.

Éppen ezért van szükség folyamatos civil jelenlétre, hogy így csökkenjenek azok az egyenlőtlenségek, amelyek az eltérő minőségű közszolgáltatásból fakadnak.

Stratégiai gondolkodás

A közösségszervezés természetesen nem abban merül ki, hogy a romatelepek lakóit arra biztatják a szakemberek, hogy panasszal forduljanak a helyi hatóságokhoz. Ez ennél sokkal komplexebb és bonyolultabb folyamat. Miután a közösség megfogalmazza, hogy melyek azok a közszolgáltatások, amelyeket ők nem, vagy hiányosan tudnak igénybe venni, nem elég mindezt postán az állami intézmények felé eljuttatni.

Az együttműködést, a jobb kapcsolatrendszert az segíti elő, ha a résztvevők, a roma közösség és a helyhatóság képviselői együtt dolgoznak a megoldásokon, ha mindenkinek feladata és szerepe van abban, hogy a kitűzött cél megvalósuljon. Természetesen ehhez mindenképpen szükséges első lépés, hogy a roma közösségek, civilek, a helyi ügyekbe bekapcsolódott szakemberek közös nevezőre jussanak a biztosítható, minőségi közszolgáltatások mibenlétéről. Ez a párbeszéden nyugvó módszer a későbbiekben növeli a tudatosságot, és képessé teszi őket arra, hogy a kedvezőtlen állapotot, a megfelelő helyen kopogtatva, az ehhez szükséges eszközökkel, felszámolják.

Egy lépést a „minimum” irányába

Azontúl, hogy a közszolgáltatásokhoz eltérő minőségben jutnak az ország lakói, bizony nagy számban élnek közöttünk, vagy pontosabb kifejezéssel élve, elszigetelve mellettünk olyanok, akik az alapszolgáltatásokhoz sem vagy csak erősen korlátozottan jutnak hozzá. Égető kérdés, mégse folyik arról érdemi társadalmi párbeszéd, hogy mi lenne a „nemzeti minimum” a közszolgáltatások terén, ami mindenkit megillet.

Ha létezne is egy minimum, annak beváltása sem lenne egyszerű menet, mint maga a fogalmi keret, az alapok elméletben történő letétele. A gyakorlati kerethez is szükséges a tudatosság, a kitűzött célok irányában az elköteleződés: félre kell tenni a trükközést, az alapszolgáltatások korlátozásának leleményes indokokra hivatkozó legitimálását.