C.J. Polychroniou: A háborús propaganda a modern világban hatékony eszközzé vált a közvélemény támogatásának megszerzéséhez és a háború erkölcsi igazolásához, általában az ellenség „gonosz” természetének kihangsúlyozásával. Emellett az ellenséges erők harci kedvének megtörésére is szolgál. Ukrajna orosz inváziója kapcsán a Kreml propagandája a jelek szerint egyelőre működik Oroszországon belül, és a kínai közösségi médiát is uralja, de úgy tűnik, a globális színtéren, különösen Nyugaton, Ukrajna áll nyerésre az információs háborúban. Egyetért ezzel az értékeléssel? Kapcsolódnak olyan jelentős hazugságok vagy háborús mítoszok az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktushoz, amelyeket érdemes kiemelni?

Noam Chomsky: A háborús propaganda régóta hatékony fegyver, sejtésem szerint amennyire vissza tudunk tekinteni a történelemben, mindig is létezett. És gyakran olyan fegyver, amelynek hosszú távú következményei vannak, így figyelmet és megfontolást érdemel.

Hogy a modern időknél maradjunk: az Egyesült Államok Maine nevű hadihajója 1898-ban süllyedt el a havannai kikötőben, valószínűleg egy belső robbanás miatt. A Hearst-féle sajtónak^[1] sikerült széles körű hisztériát kelteni Spanyolország elvetemültségéről. Ez biztosította a szükséges hátteret Kuba inváziójához – amit errefelé „Kuba felszabadításának” neveznek. Helyesebb volna Kuba spanyol uralom alóli önfelszabadítása megakadályozásának nevezni – aminek nyomán Kuba lényegében az USA gyarmata lett. Ez így is maradt 1959-ig, amikor Kuba valóban felszabadult, és az USA szinte azonnal kegyetlen terror- és szankcióhadjáratot indított, hogy véget vessen Kuba „sikeres szembeszegülésének” a féltekét 150 éve uraló USA politikájával – ahogy azt 50 évvel később a külügyminisztérium elmagyarázta.

A háborús mítoszok felkorbácsolásának hosszú távú következményei lehetnek.

Néhány évvel később, 1916-ban, Woodrow Wilsont választották elnöknek „Béke győzelem nélkül” szlogenű kampánya nyomán – amiből rövid úton „Győzelem béke nélkül” lett. A háborús mítoszok áradata nyomán az addig pacifista lakosság gyűlölettel fordult minden felé, ami német. A propaganda eleinte a Brit Információs Minisztériumból indult – tudjuk jól, hogy ez mit jelent. A liberális John Dewey körébe tartozó amerikai értelmiségiek lelkesen magukévá tették, és a világ felszabadítását célzó kampány vezetőinek kiáltották ki magukat. A történelem során most először fordult elő, magyarázták józanul, hogy a háborút nem a katonai vagy a politikai elit kezdeményezte, hanem a gondolkodó értelmiségiek – ők maguk –, akik gondosan megvizsgálták a helyzetet, és körültekintő mérlegelés után racionálisan kijelölték a helyes cselekvés útját: be kell lépni a háborúba, el kell hozni a szabadságot a világnak, és véget kell vetni a „bestiális hunok” által elkövetett atrocitásoknak – amelyek a Brit Információs Minisztérium koholmányai voltak.

A Németország elleni gyűlölet nagyon hatékony kampányainak egyik következménye a győztesek békediktátuma volt, amely szigorúan megbüntette a legyőzött Németországot. Voltak, akik erőteljesen ellenezték, például John Maynard Keynes is. Az ő véleményüket figyelmen kívül hagyták. Így aztán megkaptuk Hitlert.

Egy korábbi interjúban beszéltünk arról, hogy Chas Freeman nagykövet összehasonlította az első világháború utáni, Németországot sújtó rendezést az államférfiúi hozzáállás diadalával: az 1815-ös bécsi kongresszussal. A kongresszus az új európai rend megteremtését tűzte ki célul az Európát meghódítani próbáló Napóleon legyőzése után. A kongresszus bölcsen helyet biztosított a tárgyalóasztalnál a legyőzött Franciaországnak is. Ez egy évszázadnyi viszonylagos békét hozott Európára.

Van néhány tanulság.

Wilson elnök nem akart lemaradni a britektől, ezért létrehozta saját propagandaügynökségét, a Köztájékoztatási Bizottságot (Committee on Public Information, CPI), más néven Creel-bizottságot, amely saját szolgáltatásokat nyújtott.

Ennek hosszú távú következményei is lettek. A bizottság tagjai között szerepelt Walter Lippman, aki utóbb a huszadik század vezető közéleti értelmiségije lett, valamint Edward Bernays, aki a modern közönségkapcsolati iparág elsődleges megalapítója lett. Ebből nőtt ki a világ első számú propagandaügynöksége, amelynek legfőbb feladata a piacok aláásása azáltal, hogy irracionális döntéseket hozó, tájékozatlan fogyasztókat termel ki – vagyis a szöges ellentétét annak, amit a Bevezetés a közgazdaságtanba kurzusok tanítanak a piacokról. A féktelen fogyasztás ösztönzésével ez az iparág a világot is katasztrófába sodorja – de ez egy másik téma.

Lippman és Bernays is a Creel-bizottság érdemének tartotta, hogy megmutatta, mennyire hatékonyan képes a propaganda a „beleegyezés legyártására” (Lippman), illetve a „beleegyezés tervezett kialakítására” (Bernays). Lippman szerint „a demokrácia gyakorlásának ezen új művészete” alkalmazásával a „tudatlan és tolakodó kívülállók” – a nagyközönség tagjai – megtarthatók passzív és engedelmes szemlélőknek, miközben az önjelölt „felelősségteljes emberek” foglalkoznak a fontos dolgokkal, anélkül, hogy „a megzavarodott csorda taposása és üvöltése” akadályozná őket. Bernays is hasonló nézeteknek adott hangot. Ahogy sokan mások is.

Lippman és Bernays is Wilson–Roosevelt–Kennedy-féle liberálisok voltak. Az általuk kidolgozott demokráciafelfogás jól illeszkedett a domináns liberális elképzelésekhez – akkor is és azóta is.

Ezek az elképzelések széles körben alkalmazhatók a szabadabb társadalmakra, ahol „a népszerűtlen elképzeléseket erő alkalmazása nélkül fel lehet számolni”, ahogy George Orwell fogalmazott az Állatfarm kiadatlan előszavában az angliai „irodalmi cenzúráról” szólva.

Ez ma is így van. A szabadabb társadalmakban – ahol az állami erőszak eszközeit a lakosság széles körének aktivizmusa korlátozza – kiemelten fontos, hogy módszereket dolgozzanak ki a beleegyezés legyártására, továbbá gondoskodjanak róla, ezek beivódjanak, és éppoly láthatatlanokká váljanak, mint a belégzett levegő, különösen a magát értelmesen kifejező, művelt emberek körében. A háborús mítoszok erőltetése rendszeres vonása az ilyen vállalkozásoknak.

Ez gyakran működik, méghozzá igen látványosan. A beszámolók szerint ma Oroszországban a lakosság nagy többsége elfogadja azt a doktrínát, hogy Ukrajnában Oroszország egy olyan náci támadás ellen védekezik, amely hasonló a második világháborúban látotthoz – mikor is Ukrajna együttműködött abban az agresszióban, amely kis híján elpusztította Oroszországot, és szörnyű áldozatokat követelt.

Ez a propaganda éppannyira képtelenség, mint a háborús mítoszok általában, azonban – ahogy azok is – az igazság foszlányait tartalmazza, és a jelek szerint belföldön hatásos eszköznek bizonyult a beleegyezés legyártására.

Ebben azonban nem lehetünk biztosak a jelenleg érvényben lévő merev cenzúra miatt – amely régóta az amerikai politikai kultúra védjegye: a „megzavarodott csordát” védeni kell a „helytelen elképzelésektől”. Ennek megfelelően az amerikaiakat „védeni” kell attól a propagandától, amely állítólag annyira nevetséges, hogy csak a legteljesebb mértékben agymosottak nem kacagják ki.

E nézet szerint Vlagyimir Putyin megbüntetéséhez szigorúan meg kell akadályozni, hogy bármiféle Oroszországból származó anyag amerikai fülekbe jusson. Ide tartoznak a kiemelkedő amerikai újságírók és politikai kommentátorok, köztük Chris Hedges munkái is. Hedges bátor újságírói munkásságának hosszú listáján szerepel a The New York Times közel-keleti és balkáni irodájának vezetőjeként végzett szolgálata, valamint az azóta írt számtalan körültekintő és lényegre törő elemzése is. Az amerikaiakat azonban védeni kell Hedges gonosz befolyásától, mivel tudósításait a Russia Today is közzétette. Ezeket mostanra törölték – „megmentve” az amerikaiakat attól a veszélytől, amit elolvasásuk jelentene.

Ezt tegye zsebre Putyin!

Ahogy egy szabad társadalomban elvárnánk, lehetséges – némi erőfeszítéssel – valamennyire megismerni Oroszország hivatalos álláspontját a háborúról – vagy ahogy Oroszország nevezi: „különleges hadműveletről”. Például Indián keresztül, ahol Szergej Lavrov külügyminiszter hosszú interjút adott az India Today Tv-nek április 19-én.

Újra és újra látjuk e merev indoktrináció tanulságos következményeit. Az egyik az, hogy Putyin Ukrajnában elkövetett bűnös agressziójára úgy illik hivatkozni, mint „Ukrajna kiprovokálatlan inváziójára”. Egy Google-keresés e kifejezés angol megfelelőjére „nagyjából 2 430 000 találatot” ad.

Kíváncsiságból rákereshetünk az „Irak kiprovokálatlan inváziója” kifejezés angol megfelelőjére is. Ez „nagyjából 11 700 találatot” ad – a jelek szerint háborúellenes forrásokból, ha kicsit alaposabban utánanézünk.

Ez a példa nem csak önmagában érdekes, hanem azért is, mert szöges ellentétben áll a tényekkel. Az iraki háború teljesen kiprovokálatlan volt: Dick Cheneynek és Donald Rumsfeldnek keményen meg kellett dolgoznia – és még kínzásokhoz is kellett folyamodnia –, hogy a bizonyítékok bármiféle morzsáját fel tudják mutatni a Szaddám Huszein és az ál-Káida közötti kapcsolatra. A híres eltűnő tömegpusztító fegyverek még akkor sem jelentettek volna agresszióra való provokációt, ha lett volna okunk hinni létezésükben.

Ezzel szemben Oroszország ukrajnai agressziója egyértelműen ki lett provokálva – bár a mai viszonyok között szükséges hozzátenni azt a közhelyet, hogy a provokáció semmiféle módon nem igazolja az inváziót.

Magasrangú amerikai diplomaták és politikai elemzők sokasága 30 éve figyelmezteti Washingtont, hogy felelőtlenség és szükségtelen provokáció volt figyelmen kívül hagyni Oroszország biztonsági aggályait, különös tekintettel arra a vörös vonalra, amelyet az Oroszország számára geostratégiai területnek számító Georgia (Grúzia) és Ukrajna NATO-tagsága jelent.

Fellépése megítélésének teljes tudatában a NATO (ami alapvetően az USA-t jelenti) 2014 óta „jelentős támogatást nyújtott [Ukrajnának] felszereléssel és kiképzéssel; több tízezer ukrán katona lett kiképezve, majd amikor láttuk, hogy a hírszerzés egy nagyon valószínű invázió jelez, tavaly ősszel és télen a szövetségesek még tovább fokozták a támogatást” – fogalmaz beszámolójában Jens Stoltenberg NATO-főtitkár.

2021 őszétől az USA még eltökéltebben szorgalmazta Ukrajna NATO-parancsnokság alá vonását, ahogy a már tárgyalt hivatalos politikai nyilatkozatok is mutatják. Ezeket a „szabad sajtó” nem tárta a megvadult csorda elé, az orosz hírszerzés azonban bizonyosan alaposan elolvasta. Az orosz hírszerzést nem kellett tájékoztatni arról, hogy „mielőtt Oroszország megszállta Ukrajnát, az Egyesült Államok egyáltalán nem foglalkozott Vlagyimir Putyin egyik leggyakrabban hangoztatott kiemelt biztonsági aggályával – Ukrajna NATO-tagságának lehetőségével”. A külügyminisztérium fenti beismerése nem kapott nagy figyelmet errefelé.

Anélkül, hogy a további részletekbe belemennénk, Putyin ukrajnai inváziója egyértelműen ki lett provokálva, ezzel szemben Irak amerikai inváziója egyértelműen nem. Ennek pontosan az ellenkezője olvasható a szokásos kommentárokban és tudósításokban. Ugyanakkor pontosan megfelel a háborús propaganda normáinak, és nem csupán az Egyesült Államokban – jóllehet a folyamatot tanulságosabb a szabad társadalmakban megfigyelni.

Sokan úgy érzik, hogy helytelen, már-már Putyin-párti propaganda ilyen kérdésekkel előhozakodni; ehelyett kizárólag az Oroszország által elkövetett, éppen zajló bűncselekményekre kell összpontosítanunk. Hiedelmeikkel ellentétben ez az álláspont nem segíti az ukránokat, hanem árt nekik. Ha diktátum tiltja, hogy önmagunkról tudjunk meg dolgokat, akkor nem fogunk tudni olyan politikákat kidolgozni, amelyek hasznára lehetnek másoknak – köztük az ukránoknak. Ez magától értetődőnek tűnik.

A további elemzés számos tanulságos példával szolgál. Amint nemrég elemeztük, Lawrence Tribe, a Harvard jogászprofesszora nagy elismeréssel szólt George W. Bush elnök 2003-as döntéséről, amely „az iraki nép segítése” céljából elkobozta az „amerikai bankokban elhelyezett iraki pénzeszközöket” – emellett mellékesen megszállta és lerombolta az országot, ez azonban említésre sem méltó részlet. A részletesebb magyarázat szerint a cél „az iraki nép segítése és a terrorizmus áldozatainak kártalanítása” volt – jóllehet az áldozatokért az iraki nép semmiféle módon nem volt felelős.

Azt a kérdést már nem tették fel, hogy hogyan lesz az iraki nép megsegítve. Vélhetően nem az amerikai megszállás előtti iraki „népirtásért” járó kártalanítással.

A „népirtás” szót nem én használtam, hanem azok a neves nemzetközi diplomaták, akik az „Olajat élelmiszerért programot” – Bill Clinton elnök (technikailag az ENSZ-en keresztül foganatosított) szankciócsomagjának puhább elemét – irányították. Az első, Denis Halliday, lemondott, mert a szankciókat „népirtó”-nak találta. Helyébe Hans von Sponeck lépett^[2]– aki túl azon, hogy utóbb ugyanezen vádra hivatkozva maga is lemondott, A Different Kind of War (Másfajta háború) címen nagyon fontos könyvet is írt, amely részletekbe menően ismerteti, milyen döbbenetes kínzásokat szenvedtek el az irakiak a Clinton-féle szankciók következtében.

Az amerikai olvasók nem teljesen védettek az ilyen kellemetlen leleplezésektől. Bár von Sponeck könyvét a sajtó nem szemlézte, bárki, aki történetesen hallott róla, megvásárolhatja az Amazonon (95 dollárért). És az angol nyelvű kiadást megjelentető kis kiadó két ajánlást is össze tudott szedni: az egyiket John Pilgertől^[3], a másikat tőlem – a fősodortól kellően távolról.

Természetesen kommentárok tömkelege foglalkozik a „népirtással”. A szokásos normák alapján az Egyesült Államok és szövetségesei újra és újra vétkesnek bizonyulnának, azonban az önkéntes cenzúra gátolja ennek elismerését – ahogy az sem jut el az amerikai közönséghez, hogy a nemzetközi Gallup-felmérések szerint az Egyesült Államokat tekintik messze a legnagyobb fenyegetésnek a világbékére, vagy hogy a világ közvéleménye túlnyomó többségben ellenezte Afganisztán amerikai invázióját (amely, ha jobban megnézzük, „kiprovokálatlan” volt), és így tovább.

Nem hiszem, hogy a háborús tudósításokban „jelentős hazugságok” volnának. Az amerikai média általában véve nagyon elismerésre méltó munkát végezve számol be az Ukrajnában elkövetett orosz bűntettekről. Ez lényeges, ahogy az is, hogy nemzetközi vizsgálatok folynak, a háborús bűnökkel kapcsolatos esetleges perek előkészítéseként.

Ez is a megszokott minta. A mások által elkövetett bűncselekmények részleteit rendkívüli alapossággal ássuk elő. Természetesen vannak koholmányok, amelyek néha már-már bohózatként hatnak; az ilyeneket igen részletesen dokumentáltuk a néhai Edward Hermannal. Amikor azonban az ellenség által elkövetett bűncselekményeket közvetlenül, a terepen meg lehet figyelni, akkor az újságírók általában kiváló feltáró és tudósító munkát végeznek. A tudományos kutatások és a kiterjedt vizsgálatok ezeket még alaposabban tárgyalják.

Ahogy említettük, azokban a ritka esetekben, amikor az USA által elkövetett bűncselekmények annyira kirívóak, hogy nem lehet őket figyelmen kívül hagyni, akkor be lehet számolni róluk – de úgy, hogy elkendőzzék azokat a sokkal nagyobb bűnöket, amelyeknek ezek csupán lábjegyzetei. Ilyen volt például a My Lai-mészárlás Vietnámban.

Azzal kapcsolatban, hogy Ukrajna nyerésre áll az információs háborúban: a „Nyugaton” kitétel pontos. Az USA mindig is lelkesen és alaposan tárta fel ellenségei bűneit, és a mostani esetben Európa is ezt teszi. De az Egyesült Államokon és Európán kívül a kép kevésbé egyértelmű. A Globális Délen, ahol a világ lakosságának nagy része él, elítélik a megszállást, de nem fogadják el fenntartások nélkül az amerikai propaganda kereteit. Az a kérdés, hogy miért „lógnak ki a sorból”, nem kis fejtörést okoz.

Holott ez is normális.

A brutális erőszak és elnyomás hagyományos áldozatai gyakran igencsak másképp látják a világot, mint azok, akik az ostort fogják.

Még Ausztráliában is van bizonyos függelemsértés. A nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó Arena folyóirat szerkesztője, [Simon] Cooper áttekintette és elítélte azt a merev cenzúrát és még az enyhe ellenvéleményekkel szemben is tanúsított intoleranciát, amely az amerikai liberális médiában tapasztalható. Arra a következtetésre jutott, megalapozottan, hogy „[e]z azt jelenti, hogy a fősodorbeli vélemények tartományán belül szinte lehetetlen egyrészt elismerni, hogy Putyin tettei tűrhetetlenek, másrészt olyan kiutat javasolni a háborúból, amely nem jár eszkalációval és Ukrajna további pusztulásával.”

A szenvedő ukránoknak persze ez nem segít.

És hát ez sem új. Hosszú időn át ez volt a megszokott, például az első világháború során. Voltak néhányan, akik nem idomultak a Wilson elnök hadba lépése után kialakult ortodox nézetekhez. Az ország első számú munkásmozgalmi vezetőjét, Eugene Debset börtönbe zárták, mert fel merte vetni, hogy a munkásoknak a saját fejük után kellene menniük. Debset annyira gyűlölte a liberális Wilson-adminisztráció, hogy kizárták azok köréből, akiknek Wilson a háború után amnesztiát adott. A Dewey-féle liberális értelmiségi körökben is voltak engedetlenek, mindenekelőtt Randolph Bourne. Őt nem zárták börtönbe, de kitiltották a liberális újságokból, úgyhogy nem terjeszthette felforgató üzenetét, amely szerint „a háború az állam egészséges állapota”.

Meg kell említenem, hogy néhány évvel később Dewey, elismerésre méltóan, élesen szembefordult korábbi álláspontjával.

Érthető, hogy a liberálisok különösen felbuzdulnak, amikor lehetőség nyílik az ellenséges bűncselekmények elítélésére. Ekkor végre a hatalom oldalára állhatnak. A bűncselekmények valósak, így ők is csatlakozhatnak az ezeket jogosan elítélők kiállásához, és dicséretben részesülhetnek, amiért (teljesen indokoltan) beálltak a sorba. Ez nagyon vonzó azok számára, akik néha, még ha félénken is, de elítélik azokat a bűncselekményeket, amelyekért mi is felelősek vagyunk – és akiket ezért elmarasztalnak, minthogy kiállásuk alapvető erkölcsi elveket sért. […]

Folytatjuk.