A francia közbeszédet az elmúlt időszakban élénken foglalkoztatta az a kérdés, hogy ki töltheti be a nyugat-európai ország miniszterelnökének titulusát. Franciaország államformáját tekintve egy félelnöki köztársaság, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy  bár a közvetlen állampolgári felhatalmazás és az európai összevetésben is igen széles jogkörei nyomán az ötéves mandátumra választott államfő, a köztársasági elnök rendelkezik a legfőbb befolyással a politikai folyamatokra, de a napi ügyek intézése elsősorban az általa kinevezett miniszterelnök feladata. A kormányfői rezidenciának otthon adó Hôtel de Matignon eddigi lakója 2020. július 3-a óta a korábban jobboldali Republikánusok (Les Républicains) sorait erősítő, Nicolas Sarkozy elnöki hivatalában is dolgozó, valamint a spanyol határhoz közeli hatezres kisvárost, Prades-ot polgármesterként igazgató Jean Castex volt.

Castex sokakat meglepő kinevezése mellett szólhatott az, hogy szemben elődjével, a szintén jobboldali Édouard Philippe-el (Le Havre városának jelenlegi polgármestere és a Horizons nevű frissen alakított centrista-jobboldali mikropárt elnöke) sohasem dédelgetett olyan nagypolitikai ambíciókat, amelyek kellemetlen helyzetet teremtettek volna Emmanuel Macron államfőnek.

Az elmúlt közel két évben Castexnek az az igencsak hálátlan feladat jutott, hogy a világjárvány és az annak nyomán kibontakozó gazdasági válságra adott kormányzati válaszreakciót menedzselje,

így talán nem meglepő, hogy igen kevéssé ragaszkodott a miniszterelnöki poszthoz, amire már régóta köztudott volt, hogy az április 24-én a szélsőjobboldali Marine Le Pennel szemben újraválasztott Macron mást szemelt ki.

A kérdés már csak az volt, hogy pontosan ki is lehet az, aki Jean Castex helyébe léphet. A névleg baloldali Szocialista Pártban kezdett politikai pályája ellenére hatalomra kerülése után folyamatos jobbratolódás volt megfigyelhető Emmanuel Macron politikájában, azonban látván, hogy a szociális és környezetvédelmi kérdések igencsak erősen foglalkoztatják a francia választókat (melyet mutat a radikális baloldali La France Insoumise jelöltjének, Jean-Luc Mélenchonnak a jó szereplése is) a centrista-jobboldali elnök úgy ítélte meg, hogy a korábbiaknál valamelyest baloldalibb miniszterelnökre van szüksége. Macron döntését indokolhatta az is, hogy június 12-én és 19-én törvényhozási választásokat tartanak Franciaországban, ahol Nouvelle Union Populaire Écologique et Sociale (Új  szociális és ökológiai népi unió – NUPES) néven a radikális baloldali France Insoumise az összes főbb baloldali párttal (Szocialista Párt, Francia Kommunista Párt és az Europe Écologie – Les Verts nevű zöld párt) közösen indul a választásokon.

Azonban nem bizonyult túlságosan könnyű feladatnak a miniszterelnök-casting, hiszen Emmanuel Macronnak egy olyan személyt kellett találnia, aki bár alapvetően támogatja az általa képviselt neoliberális politikai irányvonalat, de közben a baloldali érzelmű szavazók meggyőzésére is alkalmas lehet valamelyest.

Az erre a kihívásra adott válaszát az elnök ma este mutatta be, amikor is bejelentette, hogy következő miniszterelnökének Élisabeth Borne-t jelöli.

A mérnök végzettségű Borne választott tisztséget még sosem viselt de évtizedeken át dolgozott különböző minisztériumokban számos befolyásos szocialista politikus (Lionel Jospin egykori oktatási miniszter és kormányfő, Jack Lang kulturális és oktatási miniszter vagy éppen Ségolène Royale egykori elnökjelölt és környezetvédelmi miniszter ) mellett, François Hollande elnöksége idején rövid ideig ő volt a nyugat-franciaországi Poitou-Charentes régió prefektusa (amely titulus az itthoni kormányhivatali vezetővel hasonlítható össze), de vezette a Párizs és környékének tömegközlekedéséért felelős vállalatot, a RATP-t (Régie autonome des transports parisiens) is.

Kormányzati pozícióhoz Élisabeth Borne azonban Emmanuel Macron megválasztása után jutott, előbb közlekedésügyi, majd környezetvédelmi, 2020 nyara óta pedig munkaügyi miniszterként tevékenykedett Édouard Phillippe és Jean Castex kormányaiban. Borne kinevezésének szimbolikus erejét növeli az is, hogy rajta kívül eddig csupán egyetlen nő ( a szocialista Édith Cresson 1991 és 1992 között) töltötte be a kormányfői posztot Franciaországban.

Kérdéses azonban, hogy Borne személye mennyire lesz alkalmas a baloldali érzelmű szavazók meggyőzésére, figyelembe véve, hogy miniszteri tevékenységét számos olyan intézkedés kísérte, melyekből az a neoliberális felfogás tükröződik vissza, ami a baloldal összeomlásához vezetett a nyugat-európai országban.

Közlekedési miniszterként Borne engedélyezte, hogy a francia vasúti szolgáltatásban magáncégek is részt vehessenek az állami vasúttársaság az SNCF (Société nationale des chemins de fer français), munkaügyi miniszterként pedig jelentősen megszigorította az álláskeresési járadékhoz való hozzáférést.

A fentiek fényében nem meglepő módon a NUPES-szövetség jelöltjeként a miniszterelnöki pozíciót megcélzó Jean-Luc Mélenchon úgy kommentálta Borne kinevezését, hogy Macronnak azért esett a választása Élisabeth Borne-ra, mert „senki más nem akarta elvállalni ezt a melót”, ami nem több, mint egy „határozott idejű átmeneti megbízás”, hiszen meggyőződése szerint júniusban a baloldali szövetség alakíthat kormányt Franciaországban. Ezen a választáson egyébként a 61 éves Élisabeth Borne is megméretteti magát a normandiai Calvados-megye egyik választókerületében a Territoires de progrès nevű, Macronnal szövetséges balközép kis párt jelöltjeként.