Példátlanul kevés, összesen csak 19 688 gyerek született 2022 első negyedévében Magyarországon. A modernkori statisztikai nyilvántartás bevezetése óta egyszer sem született húszezernél kevesebb gyerek ebben az időszakban, amivel az idei év a 2019-es negatív rekordot is alulmúlta.

A születésszámok folyamatos csökkenése egy ideje világosan látható tendencia a legtöbb fejlett országban, így Magyarországon is, ami rengeteg potenciális válságot rejt magában, a munkaképes lakosság elfogyása miatt a nyugdíjrendszer vagy akár az egész gazdaság összeomlásáig.

Tisztában van ezzel a magyar kormány is, amely egy ideje észrevehetően és nem túl finom eszközökkel próbálja rávenni a magyar nőket arra, hogy szüljenek, és szüljenek többet. Az elmúlt években nem egy jobboldali politikustól és közéleti szereplőtől hallhattunk olyan megszólalásokat, amelyek a nők legfőbb feladatának a gyerekszülést írják elő, a CSOK, a családi adókedvezmények és más gyerekeseknek járó juttatások pedig anyagilag is jövedelmezővé (vagy legalábbis vállalhatóbbá) akarják tenni a gyerekvállalást. Persze, mint ahogy sokan rámutattak már, ezek az intézkedések egyenlőtlenül érintik a különböző társadalmi csoportokat és közel sem olyan eredményesek, ahogy azt a kormány remélné.

De mi a baja a magyar nőknek? Miért nem szülnek többet?

Erről nem nagyon kérdezi őket senki. A jobboldal az alacsony születésszámokat előszeretettel fogja például a feministákra vagy a genderlobbira (az vajon mi?), azzal vádolva őket, hogy hamis emancipációs utakat kínálnak a nőknek, és összezavarják a „tradicionális” nemi szerepeket, amelyek teljesen világosan rögzítik, hogy a nő igazán akkor válik nővé, ha anya lesz, a nő fő feladata, fő örömforrása, életének beteljesítője pedig a családjáról való gondoskodás.

Pedig annak, akit kicsit is érdekelnek az alacsony születésszámok mögött meghúzódó valódi okok, nem kell a feministákig szaladnia, hogy megértse, miért vállalnak egyre kevesebb gyereket a magyar nők.

1. Miért szüljenek azok a nők, akiket a partnereink rendszeresen bántalmaznak, és akiket még a magyar intézményrendszer is megakadályoz abban, hogy a gyerekeiket és magukat hatékonyan megvédjék?

Magyarországon becslések szerint minden ötödik nőt bántalmazott vagy jelenleg is rendszeresen bántalmaz a partnere fizikailag. A bántalmazásról pedig azt is tudni, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem hogy enyhülne, de általában súlyosbodik a várandósság alatt. Ennek ellenére Magyarországon vajmi kevés segítségre számíthat egy bántalmazott nő, kezdve a rendőrségi intézkedések hiányosságaitól az anyaotthonok és menedékházak telítettségén át a bíróságok ítéleteiig.

A kormány nemrégiben ráadásul egy új törvényben mondta ki azt, hogy a bíróság válás esetén adhat az apával közös felügyeleti jogot a gyerekhez még akkor is, ha az anya kifejezetten ellenzi azt. Így, ahogy arra a Patent Egyesület is felhívta a figyelmet, az évekig-évtizedekig tartó bántalmazó kapcsolatokból kilépő nők sokszor azzal szembesülnek, hogy a hatóságok a válási és gyermekelhelyezési eljárások során a bántalmazó cinkosává válnak.

2. Miért menjenek szülni a nők, ha emiatt behozhatatlan hátrányokat szenvednek el a karrierjükben, ha emiatt elveszíthetik a munkájukat, vagy nem találnak újat?

Sok nő által tapasztalt és leírt gyakorlat a munkahelyi interjúkon, hogy finoman vagy kevésbé finoman megkérdezik tőle, hogy mikor tervez szülni. Fiatal, „szülőkorban” lévő nők ezért gyakran indulnak hátránnyal a munkaerőpiacon, hiszen a munkáltatójuknak „nem éri meg” őket felvenni, ha nemsokára úgyis elmennek szülni, majd GYES-re. Akiket mégis felvesznek, gyakran halogatják a szülést, félve, hogy a GYES-ről visszatérve várja-e vajon őket még munka, vagy hogy behozhatatlanul megtörik a munkahelyi és karrierbeli előrehaladásuk, ha hónapokra vagy akár évekre kiesnek a bérmunkából.

Ugyanilyen hátrányból indulnak azok is, akik kisgyerekes anyukaként, szülés után szeretnének rugalmas, otthonról végezhető, úgynevezett atipikus foglalkoztatási formájú munkát találni. A magyarországi munkahelyek nagy részénél még mindig kevés a rugalmasan, részmunkaidőben végezhető pozíció, ami kisgyerekes anyáknak egy praktikus és fokozatos visszaintegrálódást jelenthetne a munkába a szülés után. A kisgyermekes nők „gyakran úgy élik meg, hogy a munkaerőpiacon nincs szükség rájuk, és sokan eleve nem gondolkodnak magasabb pozíció megszerzésében, mert attól tartanak, hogy a gyermeknevelést nem lennének képesek összeegyeztetni a mindennapi munkájukkal, vagy hogy a munkáltatók eleve csak alacsonyabb beosztás betöltésére látják őket alkalmasnak.”

3. Miért szüljenek, hogy merjenek teherbe esni a magyar nők, ha az egészségügyi rendszerben életre szóló lelki és testi traumákat szenvedünk el a várandósság és a szülés során?

Magyarországon irreálisan magas a mesterségesen beindított szülések és a császármetszések száma is, sok nőn a megkérdezése nélkül és sokszor szükségtelenül végeznek gátmetszést, vagy más orvosi és gyógyszeres beavatkozásokat, sokakat aláznak meg a várandósság alatt és a szülőszobán. Rengeteg nőt ér diszkrimináció faji, etnikai vagy gazdasági háttér alapján is, sokan tapasztalják azt, hogy a fájdalmukat a terhesség és a szülés alatt egyszerűen figyelmen kívül hagyják. A Másállapotot a szülészetben mozgalom szerint „[a] várandósság túlságosan sok nő számára jelent egyet a szenvedéssel, a megaláztatással, a betegséggel vagy akár a halállal.”

A szülés körüli negatív, traumatikus élmények hatására a nők saját magukhoz és a babájukhoz is negatívabban viszonyulnak, érzelmi, mentális jóllétük látja kárát annak, hogy a szülés idején nem részesültek tiszteletteljes ellátásban. A rossz bánásmód és a bántalmazás ráadásul eltántorítja a nőket a formális egészségügyi rendszer igénybevételétől, vagy akár magától a szüléstől is, mivel rettegnek attól, hogy ilyen típusú erőszaknak lesznek kitéve.

4. Miért szüljön az a nő, akinek az bölcsődei és óvodai férőhelyek hiánya miatt választania kell a gyerekei és a munkába állás között?

A kisgyermekes anyák munkába állásához az egyik legfontosabb dolog, hogy a lakóhelyhez vagy a munkahelyhez közel elérhetőek legyenek a gyermekellátó intézmények. Az ország számos részén azonban kevés az állami férőhely az óvodákban és a bölcsődékben is. Ráadásul a meglévő intézmények fenntartása is sok esetben kérdéses az egyre súlyosbodó óvodapedagógus-hiány miatt.

Bár Magyarországon a társadalmi elvárások alapján az anyának akár három vagy több évig is otthon illik maradnia a gyerekével, sok nő és család egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy az anya fizetése ilyen sokáig hiányozzon a családi kasszából, amit a GYES és a GYED közel sem képes megfelelően pótolni. Így aztán sok nő halogathatja a gyerekszülést félve attól, hogy a gyerekeinek nem jut hely az állami ellátórendszerben, késleltetve ezzel a munkába állását.

5. Hogyan szüljenek a nők felelősen gyerekeket úgy, hogy nem tudnak számukra megfelelő lakhatási körülményeket teremteni, ha velük együtt bármikor az utcára kerülhetnek?

Ma Magyarországon számos társadalmi csoport számára alapvető problémát okoz, hogy lakhatását megoldja, és becslések szerint 2-3 millió embert sújt a lakhatási szegénység valamilyen formája. Ez a széles körű lakhatási válság a nőket különösen hátrányosan érinti. A nők eleve rosszabb gazdasági helyzetben vannak, mivel általában hátrányosabb a munkaerőpiaci helyzetük, így, ahogy Pósfai Zsuzsanna és Dés Fanni írják a Nők és lakhatás című kiadványukban, a lakhatás és megélhetés biztosítása különösen problémássá válhat, ha egy nő egyedül marad gyerekeivel egy párkapcsolati szétválás miatt, hiszen nagyon kevés támogató struktúra működik társadalmunkban, amely az egyedülálló anyák anyagi terheit csökkentené.

A fideszes parlamenti többség ráadásul 2019-ben leszavazta azt A Város Mindenkié és az Utcáról Lakásba Egyesület által kidolgozott törvényjavaslatot, ami megtiltotta volna, hogy kisgyerekes családokat elhelyezés nélkül lakoltassanak ki. Így azok a nők és családok, akik például nem tudják fizetni az egyre jobban elszálló albérletárakat vagy a banki hiteleiket, könnyen találhatják magukat az utcán a gyerekeikkel együtt, ami nem kifejezetten bátorító kilátás a gyerekvállalás szempontjából.

6. Miért szüljenek a nők, ha a gyerekekkel kapcsolatos feladatokban a partnerük alig veszi ki a részét? Ha a gyerekek miatt megnövekedett házimunkával és más reproduktív munkákkal többnyire egyedül maradnak?

A magyar háztartások többségében a nők végzik a mindennapi teendők, az úgynevezett reproduktív munkák túlnyomó részét. Ilyen például a házimunka, a gyereknevelés, az érzelmi munka vagy a fogyatékkal élő és idős, segítségre szoruló családtagok gondozása is. A magyar családokban a nők azok, akik mosnak, teregetnek, vasalnak, főznek és takarítanak, ők foglalkoznak a gyerekkel is: a kicsiket pelenkázzák és fürdetik, a nők mennek el az iskoláskorúak szülői értekezletére és fogadóórájára is.

Nem nehéz belátni, hogy ezek a munkaterhek, amelyeknek elvégzéséért nem jár fizetés, de még társadalmi megbecsültség sem, egyértelműen nőnek a gyerekek számának a növekedésével. A férfi partnerek eleve kevesebb munkaráfordításai viszont nem nőnek ezzel arányosan. Jól kirajzolódik ez a koronavírus nőkre gyakorolt hatásait vizsgáló tanulmányból is, ami megmutatja, a járványhelyzet által megnövekedett gyereknevelési és más reproduktív munkaterhekből a férfiak lényegesen kevesebb órában vették ki a részüket, mint a partnereik.

7. Hogyan merjenek a nők úgy szülni, hogy ha a gyerekünk fogyatékossággal születik, az ápolásához az állam nagyon kevés érdemi segítséget ad?

Az otthonápolás egyetlen óriási, soha véget nem érő műszak. Magyarországon jelenleg kb. 45 000 ember ápolja otthon tartósan beteg vagy súlyosan fogyatékos hozzátartozóját. Közülük kb. 12 000 szülő – nagyrészt édesanya – ápolja otthon súlyosan-halmozottan sérült gyermekét. Nekik ez olyan munka, amit nem napi 8, hanem 24 órában végeznek, sokszor egyedül.

A maximális anyagi támogatás, amit az államtól ehhez kapnak, az úgynevezett GYOD (gyermekek otthonápolási díja) havi 147 000 Ft, a minimálbér nettója. Ez hivatott kompenzálni az anyák által végeláthatatlanul végzett láthatatlan munkát, pótolni az otthonápoló kieső munkabérét és a társadalmi megbecsültség teljes hiányát. Az otthonápolással járó megpróbáltatások és az állami ellátórendszer hiányosságai a fogyatékos emberek segítésében pedig kifejezetten ijesztő kilátások lehetnek a gyermeket tervező nőknek.

Végigolvasva ezt a közel sem teljes listát, tegyük fel a kérdést, hogy vajon nem ezeknek a problémáknak a megoldásán kellene dolgozni a nők nyomasztása és a feminizmus hibáztatása helyett?