TGM óta tudjuk, hogy a kortárs kapitalizmus „posztproletár és posztburzsoá”. A klasszikus fasizmus brutalitása sikeresen számolta fel az osztálytudatos burzsoázia politikai hatalmát és polgári kultúráját. Mindezt az osztálytudatos proletariátus ellenhatalmával és ellenkultúrájával együtt, ami persze nem jelenti az objektív gazdasági osztálykülönbségek megszűnését. Mint kiderült, a kapitalizmus köszöni szépen nemcsak remekül elvan így is, de az absztrakt érték logikája azóta az élet szinte minden területére kiterjesztette önmagát.
Milyen osztályszerű képződmény maradt a burzsoázia helyén, mely a tőke ügyes-bajos dolgait mégis úgy-ahogy eligazgatja és adminisztrálja? Barbara és John Ehrenreich szerint a huszadik század második felére a monopoltőke felemelkedésével megerősödött egy korábban marginális társadalmi osztály, mely nem tulajdonosa a termelőeszközöknek. Szellemi munkát végez és fizetésből él ugyan, de fizetése magasabb a dolgozókénál, és fölérendelt viszonyban áll a kétkezi munkásokkal.
Ez szerintük az úgynevezett professzionális-menedzseri osztály (PMO), melynek funkciója a kapitalista kultúra és a kapitalista osztályviszonyok újratermelése.
Megvetéssel és paternalizmussal fordul ez az osztály a munkásosztályhoz, akik ezt nehezteléssel (ressentiment) viszonozzák. Az Ehrenreicheket az vezette a PMO-ról szóló elméletük kidolgozásához, hogy radikális baloldali aktivistakörökben szerzett tapasztalataik alapján arra jutottak, ez a közeg képtelen a munkásosztály valódi érdekképviseletére, amíg az alsóbb rétegekkel objektív osztályellentétben álló PMO habitusa és politikai preferenciái dominálnak a baloldalon. Intuitív meglátásaikat azóta igazolni látszik az USA (és nem csak az USA) politikai térképének teljes átrendeződése, mely ahhoz vezetett, hogy a névleg baloldali Demokrata Párt támogatottsága a partmenti nagyvárosok felső rétegeiben a legstabilabb, miközben a szegényebb fehérek döntő többsége átsorolt az időközben magukat a posztfasizmus logikája mentén szervező és prezentáló republikánusokhoz.
Az Ehrerreichek szerint semmi garancia nincs rá, hogy amikor a PMO egy jelentős része a kapitalista feljődés előrehaladtával elkerülhetetlenül proletarizálódik (ahogy az a neoliberális szakaszban meg is történt), ez a réteg képes lesz az alsóbb osztályokkal való szolidaritásra. Ez részben habitusbeli különbségeknek tudható be. Slavoj Žižek a „fizetésből élő burzsoázia” kifejezéssel írta le ugyanezt a réteget, amelyet szerinte a klasszikus burzsoáziával szemben nem a többletérték kisajtolása, hanem a többletfizetés különböztet meg a proletariátustól. Žižek, valamint a magyarországi helyzetet elemezve Éber Márk Áron is arra a következtetésre jutott, hogy az utóbbi évtizedek nagy progresszív és radikális társadalmi fellángolásai nemcsak hogy nem voltak proletárjellegűek, de sokszor egyenesen a PMO vagy „fizetésből élő burzsoázia” önmaga proletarizálódása ellen szervezett megmozdulásai voltak.
A konzisztencia kedvéért nevezzük ezt az osztályt posztburzsoáziának, mely nem a burzsoázia megkülönböztetett státusza. Nem a tőketulajdonon nyugvó Marxi értelemben vett osztályhatalom az övék, sokkal inkább a Bourdieu-i értelemben vett „kulturális tőke”.
A posztliberalizmus tehát a posztburzsoázia, és az ő közvetítésén keresztül a tőke (különösképpen a legfejlettebb tőkefrakciók) politikai és gazdasági érdekét szolgáló ideológiák és társadalmi praxisok összessége,
mely nem csupán nem liberális, de mára kifejezetten terhet jelentenek számára a klasszikus burzsoázia liberalizmusa által kiharcolt szabadságjogi vívmányok. Egy fontos körülményt azonban érdemes leszögezni, s ez az az megállapítás, mely elválasztja jelen elemzést a posztliberalizmus konteós, és jellemzően posztfasiszta, vagy egyenesen neofasiszta indíttatású kritikájától: a posztburzsoázia nem uralkodik. A kapitalizmus mai szakaszában ugyanis aki él, az nem uralkodik, és ami uralkodik az nem él.
Míg a posztfasizmus nem hozza a fasizmus külső ismertetőjegyeit, de lényegét tekintve mégis fasiszta, addig a posztliberalizmus magán hordja a liberalizmus sok ismertetőjegyét, de lényegét tekintve mégsem liberális. A posztliberalizmus (Žižek félrevezető szóhasználatával élve „liberális kommunizmus”) verbálisan támogatja például egyes elnyomott biopolitikai kategóriákba tartozó csoportok látszólagos és részleges emancipációját, elutasítja a szexuális kisebbségek üldözését és a szexuális autonómia csorbítását, és támogatja a drogliberalizációt. Ha azonban egy közelebbi pillantást vetünk ezen preferenciák motivációira, azonnal kardinális különbségek rajzolódnak ki a két tendencia között.
A liberálisan gondolkodó ember támogatja az azonos neműek házasságát és a nemváltás jogi elismerését, mert az alapvető egyenlőség ezt kívánja, és a vele kapcsolatba kerülő transz emberekre az általuk preferált névmással hivatkozik (amennyiben az adott nyelv szerkezete indokolja), mert bunkóság lenne nem így tenni. A posztliberális ezzel szemben azért támogatja a melegházasságot, mert egy tanulmány szerint a meleg párok ugyanolyan sikeres gyerekeket nevelnek fel, mint a hetero párok. Céges meetingeken és egyetemi szemináriumokon pedig megköveteli minden jelenlévőtől, hogy bemutatkozáskor ismertesse az általa preferált névmást, és bár nyílt kényszerrel nem él, nyilvánvalóvá teszi, hogy a karrierjével játszik, aki az ideológiai konformitás ezen rituáléjában nem hajlandó részt venni.
A posztliberalizmusban a gendersemleges mosdókat csak fizető vendégek használhatják, de bárkinek szabad a csók a hajléktalanelhárító karfákkal felszerelt szivárványszínű padon.
A liberális támogatja a drogliberalizációt, mert úgy véli, hogy egy felnőtt embernek jogában áll eldönteni, hogy a tudatmódósítás okozta öröm, vagy egyéb állapot megéléséért megéri-e vállalni az ezzel járó egészségügyi kockázatot. A posztliberális egy ártalomcsökkentésről szóló NGO-tanulmányra hivatkozva legalizálja a füvet, majd betiltja a dohányzást, ahogy az Új-Zélandon meg is történt. (Utóbbi eseményről a posztliberális Magyar Narancs Facebookon azzal a megjegyzéssel adott hírt, hogy nagyon helyes.)
A liberális szerint az egyén, és csak az egyén dönthet arról, hogy milyen kockázatokat vállal, amíg ezzel másoknak nem árt. A posztliberalizmusban ezzel szemben tarolnak a biztonságos terek és biztonságos repterek. A liberális szerint a szabad szó védelme fontosabb annál, hogy senkinek ne essen rosszul azt hallani. A posztliberalizmus ezzel szemben egyenlőségjelet tesz egy szubjektíven sértő szó és az arcnak csapódó ököl közé.
A poszburzsoá nem valamiféle Ayn Rand vagy Joseph Schumpeter fejéből kipattant autonóm alkotó figura (mely idealizálás már a klasszikus burzsoázia esetében is nevetséges volt), hanem egy parancsokat követő és parancsokat osztó személy, ezért, ellentétben a burzsoáziával, kifejezetten nyitott az emberek életének poroszos állami mikromenedzsmentjére és az autoriter megoldásokra. Sajnos jelenleg korábban ismeretlen technológiai arzenál áll rendelkezésére, melyek segítségével ezen elképzeléseinek hatékonyan érvényt tud szerezni. A posztliberalizmus a szakértő-királyok uralmát készíti elő, mely nem azonos a Platóni filozófus-királyok ideájával, hiszen a posztliberalizmus talán a posztfasizmusnál is kérlelhetetlenebb és hatékonyabb ellensége a filozófiának. A posztliberalizmusban ugyanis nem lehetséges olyan kérdéseket feltenni, melyekre nem adható kettes számrendszerben kifejezhető egyértelmű válasz.
A posztliberalizmus szereti a pénzt, de nem szereti a készpénzt. A posztliberalizmus az élet totális kvantifikációjára törekszik. A posztliberalizmus a digitális térben érzi magát leginkább otthon, és ezért az analóg életet is az előbbihez teszi hasonlatossá, amíg nem tud mindannyiunkat örörkre bekötni a mátrixba. A posztliberalizmus nem tolerálja az ambivalenciát.
Meglepő módon ma a posztliberalizmus posztfasiszta kritikája gyakran a klasszikus liberalizmus köntösébe bújik: ők csak ne mondják meg nekem, hogy bagózzak-e, és ha igen, hol, ki után fütyüljek, akarjak-e az EU állampolgára lenni, tartsak-e lőfegyvert, mennyivel száguldjak az autópályán, hordjak-e maszkot, oltassak-e, kikkel éljek együtt, kiket szeressek, és kiket ne. Ezen mondatok közül némelyek jogosak, mások viszont a dzsungel törvényében gyökerező világképről árulkodnak. A posztliberalizmus néhány szembetűnő szempontból túlszárnyalja az 1984 világát: Orwell disztópiájában ugyanis minden totalitárius terror és totális megfigyelés ellenére dugtak a réten, és bagóztak a kantinban. Persze a posztliberalizmusban is fontos a szex, de csak azért, mert egészséges.
Amikor Orbán elüldözte Budapestről a CEU-t akkor a posztfasizmus ült tort a posztliberalizmus felett, alma materem ugyanis maga is a posztliberalizmus egyik legjelentősebb Közép-Európai intézménye. Bár sem Karl Poppert követő alapítóját, sem a magyar liberalizmus és neoliberalizmus egy-két itt tanító fontos alakját nem írnám le posztliberálisként – a kritikai szemlélet is részben tolerálva van, az intézmény működése mégis hozza magával a kortárs angolszász akadémiára jellemző posztliberalizmus minden jellemzőjét.
Egyszer például, még a nagy diáktüntetések alatt, a szétbarmolt ELTE-s genderszakkal való szolidaritás kinyilvánítása végett feminista versfelolvasó délutánt rendeztünk az aulában. Én naivan azt hittem, hogy a versfelolvasó délután abból áll, hogy emberek felolvasnak verseket, míg mások ezt meghallgatják, és inspirációt merítenek belőle, amennyiben jól előadott jó versekről van szó. Persze hamar egy biztonságért felelős hivatalnok irodájában találtuk magunkat, ahol a felelősségről szóló hegyibeszédek végighallgatása után le kellet papíroznunk, hogy kit terhel a felelősség, ha neadjisten olyan jól sikerül a versmondás, hogy az élő szó mágikus erejétől lángra kap az épület.
A rendezvény szervezése és lefutása közben sokkal jobban görcsölt a gyomrom, mint amikor pár héttel később besétáltunk a BRFK-ra azzal, hogy kéremszépen mi most akkor egy teljes hétig le fogunk sátrazni a Kossuth tér közepén, és 0-24-ben fog szólni a sorosista agitprop és genderőrület. A szabadságtalan kampusz persze nem csak a CEU sajátja, hanem minden posztliberális egyetemé, és a világ nyugati felén szinte minden egyetem posztliberális.
Londonban egy teremfoglalós diáktüntetés során vért is láttam padlón száradni az egyetem épületébe szekusok beavatkozása után.
Žižek szerint a „fizetésből élő burzsoázia” ismertetőjegye nem az elsajátított értéktöbblet, hanem a „többletfizetés”. Ez igaz ugyan, de van egy másik többlet, mely a posztburzsoázia számára különösen fontos kiemelt státuszának igazolására, ez pedig nem más mint a sokasággal szembeni gazdaságilag megalapozott erkölcsi fölény, más szóval az erénytöbblet.
Ahogy a PMO egyre szélesebb rétegeit fenyegeti a proletarizáció illetve prekarizáció réme, úgy válik egyre fontosabbá a tőke megmaradt mandarinjai számára pozícióik erény általi körbebástyázása.
Ezt a célt szolgálják többek között az angolszász kontextusban egyre furcsább fordulatokat vevő woke nyelvi játékok. Ezek biopolitikailag alárendelt csoportok emancipációjára hivatkozva teszik az elitegyetemek közegeivel és kultúrájával közeli viszonyban lévő kevesek kiváltságává egyre több pozíció betöltését. Az említett marginalizált csoportok ebből az égvilágon semmit nem profitálnak. Ahogy érzi, hogy rezeg alatta a léc, úgy válik a posztburzsoázia egyre erőszakosabban konformistává, kiszámíthatatlanabbá és hisztérikkusabbá, és pozícióinak köszönhetően hisztérikus kirohanásaiban egész társadalmakat tud válságba dönteni.
Elég csak az utóbbi pár évet végignézni, hogy feltűnjön, hogyan tudta a digitálisan aktív urbánus középosztály a hagyományos és közösségi médián keresztül egy-egy pillanat alatt átrendezni egész társadalmak prioritásait. Vírus van, maradj otthon, majd BLM, menj tüntetni, majd megint maradjotthon most meg lőjük le az orosz gépeket.
Csak arra tudok következtetni, hogy az ezen álláspontok mögé mellszélességgel beállókat elsősorban az érdekli, hogy nyilvánosan hirdetett álláspontjuk az erkölcsileg helyes álláspont legyen, még akkor is, ha történetesen nyilvánvaló őrültségről van szó.
Ezen digitális térben generált kitörések utórezgésein még jobban látható öncélú jellegük. Budapesten például fiatalok egy csoportja pár nap alatt tető alá hozott egy BLM-tüntetést az amerikai nagykövetség elé. A szervezők csak arról feledkeztek meg, hogy amúgy Magyarországon él pár százezer roma, akikkel nem éppen bánnak jól az állami intézmények.
Hasonlóképp, magyar választásokon többek között az is bebizonyosodott, hogy a társadalom egy jelentős része lenézve érzi magát az ellenzéki közegnek gyakran az erkölcsi fölény fitogtatásáról szóló kommunikációja miatt. Orbán Viktor mesterien tud ezzel a – hol jogos, hol nem jogos – nehezteléssel játszva politikai tőkét kovácsolni. Egy biztos: ha valaki valaha meg szeretné szólítani a társadalom többségét azért, hogy egy szabadabb és egyenlőbb Magyarország víziója érdekében mobilizálja őket, annak szakítani kell a jóemberkedéssel, és a leereszkedő stílussal.
Talán nincs a világon még egy olyan politikai formáció, amely annyi magas labdát dobna toxikus jóemberkedésével a szélsőjobb térfelére, mint a német zöldek. A német politikai polarizáció két pólusa mára egyértelműen a zöldek és az AfD, hiszen ők képviselik a legtisztább formában a világszerte dominánssá vált posztliberális illetve posztfasiszta politikát. A zöldek legutóbb azzal próbálkoztak, hogy tudatos kormányzati politikával megdrágítják a hús árát, ezzel ösztönözve a lakosságot klímabarátabb étrendre, mely Macron benzinadójához hasonlatos politikai rövidlátásról tesz tanúbizonyságot. Ez csak ahhoz vezethet, hogy az alsóbb rétegek az egyébként szinte mindennél sürgetőbb ökopolitikát egy rakás sznob jóemberkedésének fogják látni – nem egészen alaptalanul.
Én személy szerint akkor értettem meg, hogy mi mehet le egy AfD-szavazó fejében, amikor egy berlini „baloldali” lakóközösségben kérdőre vont egy német lakótársam azzal kapcsolatban, hogy ugyan miért nem vásárolok biozöldséget. A helyzet az volt, hogy nyilván semmilyen körülmények között nem kívántam volna BIO címkével ellátottzöldséget venni, de akkortájt pénzem is alig volt. Ezt viszont nem akartam megmondani neki mert szégyelltem.
Mára az úgynevezett „gutmenschen” vagy „jóemberek” kritikája szinte kizárólag a szélsőjobb térfelén figyelhető meg. Ma könnyen az a benyomás alakulhat ki bennünk, hogy a hazai baloldalon csak Schiffer András akad ki a jóemberkedésen és Németországban csak Wagenknecht kritizálja balról az úgynevezett „lifestyle baloldalt”.
Ez azonban nem volt mindig így. Amikor a baloldal még a munkásosztály szervezett ellenhatalma volt, melyben társutasként vett részt a radikális értelmiség, a strukturális változások beindítását nélkülöző jóemberkedést és a burzsoá filantrópiát mélyen megvetette. Brecht például a jóemberkedés kritikájában nem állt meg a Második koldusfinálé híres soránál, mely szerint előbb a has jön aztán a morál. Egy versében a „jó embert” erényeire való tekintettel egyenesen egy jó falhoz kívánta állítani, hogy ott egy jó puskával egy jó golyót küldjön a fejébe, majd egy jó ásóval a jó földbe kaparja. Tanulhatnánk ebből valamit mi is, mert ha mi nem tudjuk átérezni az ehhez kapcsolódó neheztelést, amit milliók éreznek minden országban, valaki más fogja becsatornázni ezeket az energiákat és annak nem lesz jó vége.
Bár a klasszikus burzsoáziária is jellemző volt a kizsákmányolásból származó vagyon egy részének világboldogításra való fordítása, valamint az osztályhatalomnak az erkölcsi fölénnyel, és azon belül leginkább az önmegtartóztatás erényével való igazolása, a PMO esetében azonban nem csupán önnön lelkiismeretük nyugtatásáról van szó.
A posztliberalizmusban gyakran az erény megfelelő prezentálásán múlik egyes pozíciók betöltése is, így a jóemberkedésnek nagyobb a tétje, mint a régimódi burzsoázia esetében, akik mindenféleképpen birtokolják a termelőeszközöket.
Ezen egyre intenzívebbé váló PMO-pozícióharcnak köze lehet ahhoz is, hogy a posztliberalizmus fiatalabb frakciói egyre nyíltabban és agresszívebben utasítják el a szólásszabadságot és a nyílt vitát, melyre a PMO liberálisabb világban szocializálódott és jelenleg a legfontosabb pozíciókat betöltő öregjei nagy presztízsű magazinokban közzétett petíciókban reagálnak.
A szabadság ügye tehát sem a posztfasiszták, sem a posztliberálisok kezében nincs biztonságban, de a kettő más szinteken fejti ki hatását. Míg a posztfasizmusra jellemző a vezérelvű működés és a politikai demokrácia eltörlése, addig a posztliberalizmus többpárti elitkonszenzussal kormányoz, és ezáltal kiüresíti, de nem szünteti meg a képviseleti demokráciát. Míg a posztfasizmusban gyakran nagyobb tere van a „belül lévők” személyes szabadságának, viszont megszűnik benne a politikai szabadság, addig a posztliberalizmus rövidtávon elsősorban a személyes szabadságra veszélyes. Míg a posztfasiszta kormányok elsősorban Moszkvára tekintve lesik el a politikai és társadalmi kontroll technikáit, addig a posztliberalizmus elsősorban Peking és Szingapúr felé néz.
A posztliberalizmus rendre újabb hatalomkoncentrációra használja a kapitalizmus által kitermelt, természetesen létrejött, vagy virtuálisan generált válságokat. A pandémia alatt tapasztaltak alapján nagyjából belátható, hogy miként fog a posztliberalizmus korunk legégetőbb problémájához, a klímaváltozáshoz viszonyulni: ezek ürügyén tovább fogja nyirbálni az egyéni szabadságjogokat, a klímavédelem költségeit a legkiszolgáltatottabbakra fogja hárítani, és mindeközben nem lesz képes érdemben befolyásolni a folyamatok kimenetelét, utóbbi ugyanis lehetetlen olyan lépések nélkül, amelyek ellenkeznek a kapitalizmus alapvető logikájával.
Materialista elemzés hiányában a posztliberalizmusnak leginkább konteós kritikája lehetséges, mely szinte elkerülhetetlenül az antiszemitizmus felé gravitál. A materialista szemléletű kritika jó példái többek között Szalai Erzsébet elitkutatásai, melyek éles kontrasztban állnak Csurka István „ellopott rendszerváltásról” szóló konteós írásaival.
A posztfasizmus és a posztliberalizmus a felvilágosodás ellenségei. Míg a posztfasizmus etnikai, rasszista, szexista, szexuális és egyéb biopolitikai kategóriák erősítésével felszámolja a felvilágosodásból következő egyetemes állampolgárság-eszményt, addig az előrehaladott posztliberalizmus alatt az ember visszatér abba az önmaga által okozott kiskorúságba, melyből való kilábalás Kant szerint maga a felvilágosodás. Az „okoskodhatsz, de engedelmeskedj” Kanti formulája, melynek helyébe Auschwitz után az okoskodás utáni engedetlenség Arendti kategorikus imperatívusza lép, nem működik a posztliberalizmus állapotában. A posztliberalizmus alatt ugyanis az ész nyilvános használatának szabadságát felváltják a tudományosság és erkölcsösség mázába burkolt tudománytalan és erkölcstelen dogmák.
A baloldal és a posztliberalizmus
Sajnos szembe kell nézni azzal a körülménnyel is, hogy jelenleg a Janus-arcú újkapitalizmus fentebb tárgyalt két tendenciája olyannyira betölti az egész társadalmi teret, hogy egyetlen egyén, intézmény vagy közösség sem tudja kivonni magát ezek vonzáskörzetéből. Személy szerint a posztfasizmus és a posztliberalizmus világa közül az utóbbit tartom elviselhetőbbnek, még akkor is, ha a pandémia alatti tapasztalataim ezt némileg árnyalták. Bár ez lehet, hogy másképp lenne ha nem lennék magániskolázott homoszexuális.
Életem meghatározó részét a posztliberalizmus intézményeinek vonzáskörében töltöttem. A létező baloldal (mely a munkásmozgalom megsemmisülése óta sajnos nem lehet több, mint a radikális értelmiség szubkultúrája) mozgásterét komolyan korlátozza az a körülmény, hogy intézményei és közösségei leginkább a posztliberalizmus intézményeinek perifériáján tengődnek, gyakran egzotikus kuriózumként / megtűrt elemként. Ezen intézmények közé sorolom többek között az akadémiai közeget, a sajtó egy részét, és az intézményesült civil társadalom jelentős részét.
A posztliberalizmus gravitációs teréből való szabadulás még akkor is lehetetlen, ha baloldali egyének vagy közösségek pénzügyileg fenntartható, önálló intézményeket hoznak létre (pl. TEK, HASZ, Szikra, Mérce, Partizán, Jacobin Magazine, TAZ, Jungle World, stb.), hiszen már azt is a posztliberalizmus intézményei strukturálják, hogy mit tekint a társadalom hírértékűnek, illetve hogy mely ügyekkel lehet mobilizálni tömegeket. Ez nem azt jelenti, hogy az intézményépítés felesleges, hiszen ezek nélkül még totálisabb lenne a tőke uralma, és még kevésbé lenne lehetséges alternatívákban gondolkodni, ugyanakkor fontos tisztában lenni a társadalmi viszonyok kreálta korlátokkal.
Előfordulnak olyan esetek is, amikor baloldali egyének azáltal próbálják megőrizni a hangjukat, önállóságukat, hogy nem a posztliberalizmus, hanem a posztfasizmus gravitációs terébe lépve kötnek kompromisszumot. Ilyen volt például, amikor Žižek, még a háború kitörése előtt rendszeresen közölt esszéket a Russia Todayben, vagy hogy Schiffer András és mások írnak az immár NER-kézben lévő Indexre, sokszor kifejezetten jó és hiánypótló cikkeket. A fennálló viszonyok ismeretében viszont bánjunk óvatosan a csuklóból hajított ítéletekkel.
Szintén a fent ismertetett viszonyokra adott reakció az úgynevezett „Substack-forradalom”, egy piaci korrekció, mely a magánblogok ismetelt térnyerésével jár, és arra a tényre reagált, hogy a posztliberalizmus erőterében működő fősodratú, „minőségi sajtó” (például a The New York Times, a The Guardian és a Die Zeit) az utóbbi időben annyira elkezdett hajlani egyes ideológiai ortodoxiák irányába, hogy alkalmatlanná vált azon ellenőrző feladatok betöltésére, melyek egy demokráciában a sajtóra hárulnak. A magyar baloldal figurái közül Nefelejcs Gergő ült fel erre a vonatra.
Bár az utóbbi évben sok fontos gondolat csak ilyen körülmények között kerülhetett kifejtésre, hosszabb távon ez a „forradalom” sem kecsegtet sok jóval, hiszen ez valójában piacosító folyamat.
Csupán azért csavarja ki a hatalmat és a pénzt a sajtó kapuőreinek kezéből, hogy a piac láthatatlan kezére bízza azokat. A Substacket, és hasonló felületeket használó szerzők, különösen, ha az írás a fő bevételi forrásuk, egyre inkább arra fognak szorítkozni, hogy olvasóközönségük igényeit minden áron kiszolgálják. Ez a buborékosodás további erősödését, és a minőségi romlást fog magával hozni.
Ami a magyar és a francia választásokat illeti, nehéz helyzetben volt a baloldal. A posztfasizmus előretörését nyilvánvalóan fel kell tartóztatni, de eközben nem hagyhatjuk hogy az „fasizmus-zsarolás” elvakítson minket, és rákényszerítsen egy elitkonszenzus támogatására.
A fasiszta veszély valós ugyan, de egyáltalán nem biztos, hogy hosszabb távon kifizetődő stratégia azon politikai és gazdasági érdekcsoportok segédcsapatává válni, amelyek uralma hozzájárult és továbbra is hozzájárul a fasizmus kitermeléséhez.
A magyar választások fontos tanulsága, hogy a magyar társadalomban nincs számottevő szándék a 2010 előtti elitkonszenzus restaurációjára. Ami a francia elnökválasztás első fordulóját illeti, nem sokon múlott, hogy egy karakteresen baloldali jelölt nem ütötte ki Le Pen-t a második fordulóból, és az is előfordulhat, hogy ez a baloldali pártok egy-két százalékot elérő jelöltjeinek önálló indulásán múlott. Ebből az következik, hogy a posztliberalizmus gravitációs teréből kitörni próbáló rendszerkritikus baloldal megerősödése nem gátja, hanem feltétele a hatékony antifasiszta politikának.
Hova tovább, szabadság?
Öt évvel ezelőtt irtózatosan összevesztem a francia lakótársammal, amikor Mélenchon kiesése után közölte velem, hogy ő márpedig nem hajlandó a bankárra szavazni. Természetesen ma is azt javasolnám neki, hogy tegye fel az orrcsipeszt, és húzza be az x-et „a bankárra”, de ma már jóval kevesebb meggyőződéssel. Részben ennek tudható be az is, hogy nem tettem közzé írást a magyar választásokat megelőző hetekben. Kívánatosnak, és utólag naivan lehetségesnek tartottam az egyesült ellenzék győzelmét, de nem tudtam olyan írást kiizzadni magamból, ami ennek esélyeit nem rontotta volna.
Egy baráti beszélgetésen, amikor a háború kapcsán felvetettük az atomháború lehetőségét, felmerült bennem egy, talán fontosabb és életszerűbb kérdés. Mi van, ha nem lesz atomháború? Akkor bizony a fennálló viszonyok között fogunk élni, és ez szintén egy hátborzongató forgatókönyv.
Egyáltalán, mi az a tudatalatti késztetés, ami egy valószínűtlen forgatókönyvről fantáziálva fejezi ki a fennálló viszonyok katasztrófa nélkül elképzelhetetlen gyökeres megváltozásának vágyát?
Ennek a cikknek a végén nincs ambíciózus miateendő. (Ne vegye fel az ellenzék a mandátumokat, mert az csak a hatalom legitimációja lenne – vegye fel az ellenzék a mandátumait, mert ezt nem megtenni az ellenzéki szavazók elárulása lenne! Ne hagyjuk magunkat depolitizálni, és folytassuk az ellenállást – hozzunk létre önmagunk, valamint választott és nem választott családjaink számára a lehetőségekhez képest kielégítő és boldog magánéletet!) Kiterítenek úgyis! Kiterítenek úgyis.
Amikor Adorno a Minima Moráliában azt írta, hogy a tőke írástudatlan, akkor sokan jogosan ráncolták a szemöldöküket. Elvégre nem jöhetett volna létre az ipari könyvnyomtatás a kapitalizmus térnyerése nélkül. Most, amikor digitalizált korunkban magunk is tőke lettünk, empirikus bizonyítékunk van Adorno igazáról, hiszen nem tudunk olvasni. Azért próbáljunk meg (de ne csak) Hegelt és Marxot, Kantot és Nietzschét, Frankfurti Iskolát és Agambent, TGM-et meg értékkritikát, de bizony Schmittet, Arendtet, Poppert sőt, néha Hayeket is. Meg persze Mércét.
