„Ön hisz Szilágyi Liliánának?” Számos jobb, fontosabb, az áldozat megkérdőjelezését és megalázását messziről kerülő kérdést lehetne feszegetni Szilágyi Liliána legfrissebb nyilatkozata után, amelyben újabb részleteket tárt a nyilvánosság elé a gyermekkorát végigkísérő családon belüli erőszakról. A Blikknek mégis ezt a kérdést sikerült feltennie az olvasóinak, arra kérve őket, szavazzanak, foglaljanak állást a témában.

Miután a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Facebook-oldal felhívta a figyelmet a finoman szólva is problematikus kérdésre, a Blikk frissítette a cikket. „A félreértések elkerülése végett: Láttuk, hogy kérdésünk komoly vitát váltott ki a netezők között. Sosem mondtuk, hogy nem hiszünk, vagy hiszünk az ügy bármely résztvevőjének. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy egy ilyen megrendítő ügy mennyire osztja meg a mai magyar társadalmat” – írták.

A gyenge magyarázkodás helyett azonban sokkal méltányosabb lett volna elismerni a hibát, és bocsánatot kérni Szilágyi Liliánától. És persze minden bántalmazott nőtől, ugyanis többek közt az ilyesfajta kérdések is hozzájárulnak ahhoz, hogy a társadalom elbagatellizálja vagy egyenesen hazugságnak nevezze állításaikat, és hogy az áldozatok ne merjenek a nyilvánossághoz fordulni. Épp elég nekik, hogy az igazságszolgáltatás intézményeiben meghurcolják őket, nincs szükségük még több megaláztatásra.

Ha a Blikk munkatársai az öncélú bulvárfelhajtás helyett valóban arra lettek volna kíváncsiak, hogy mennyire osztja meg egy ilyen megrendítő ügy a társadalmat, nem ezt a kérdést tették volna fel.

Ezt nem lehet egyetlen eldöntendő kérdéssel elintézni – pláne nem olyannal, amely az áldozat szavahihetőségét kérdőjelezi meg. A kérdés nem az, hogy hiszünk-e Szilágyi Liliánának, hanem hogy miért merül fel ez egyáltalán kérdésként, és miért osztja meg a közvéleményt egy bántalmazási ügy? Ha nem kérdőjelezzük meg, hogy valakit kiraboltak, miért vonjuk kétségbe, hogy valakit szexuálisan, fizikailag, lelkileg bántalmazott a férje, barátja vagy épp az apja? Míg előbbi esetben nem az az általános reakció, hogy biztosítási csalással vádoljuk az áldozatot, egy bántalmazott nő esetében rendre megkérdőjelezzük a szavahihetőségét. Fontos látni, hogy mennyi mélyen gyökerező sztereotípia és tévhit él a mai napig a magyar társadalomban a párkapcsolati- és családon belüli erőszakról, amelyek szinte minden esetben az áldozatot teszik felelőssé és kérdőjelezik meg, miközben a bántalmazót mentegetik.

A Liliánáéhoz hasonló, nagy nyilvánosságot kapó ügyeknél menetrendszerűen előkerülnek a kételkedők, akik szerint valamilyen haszna származhat a nőnek abból, hogy előállt bántalmazási ügyével, aminek a nyilvánosságra hozatalát előre kitervelt szándékkal időzítette épp mostanra, és az sem biztos, hogy egyáltalán igazat mond. Ezt pedig csak tovább erősíti, ha a szakmájában elismert, köztiszteletnek örvendő férfiakat (pl. rendezőket, edzőket, ügyvédeket) ér bántalmazási vád, sokan ugyanis még mindig azt gondolják, hogy kívülről mintapolgárnak tűnő, jól szituált férfiak nem bántalmaznak nőket és/vagy gyerekeket. A rettenetes tévhiteket hosszan lehetne sorolni, egy dolgot azonban fontos leszögezni: nem tekinthetünk valamiféle bizniszként a bántalmazottak nyilvánosság elé állására. Csalók, visszaélők persze elvétve mindenütt előfordulnak, de más bűncselekményekhez hasonlóan a nők és gyerekek elleni erőszak esetében sem általánosíthatunk.

Semmilyen alapunk nincs arra, hogy azt gondoljuk, nők tömegével hazudnak az őket ért bántalmazásról, valamiféle vélt női, gyermeki furfangot, bosszút aduászként bevetve a férfiakkal szemben.

A Blikk kérdésfeltevése azért is borzasztóan álságos, mert egy olyan fiatal nő szavait kérdőjelezi meg, aki épphogy csak elkezdte felnőtt, független életét élni sok bántalmazással teli év után, aki erőt adhat bántalmazott fiataloknak az uszoda falain belül és kívül egyaránt – a bántalmazott gyerekek történetei ugyanis még inkább elszigeteltek a nyilvánosság előtt, mint a bántalmazott nőké, de ne legyenek illúzióink: ezekből is van ezerszámra.

„​​Azt mindenesetre senki nem tudja, kinek van igaza, az úszónőnek, avagy a mindent tagadó apjának.” – summázza a lap.

Azt viszont tudjuk, hogy az úszószövetség vizsgálóbizottsága kinek adott igazat. A vizsgálat kimondta: Szilágyi Liliána nyilatkozatainak tartalmát több, egymástól független személy erősítette meg, az úszónő szavaival megegyező pontossággal. A bizottság szerint Liliána igazat mondott, és történetének elmesélésével rendszerszintű problémákra világított rá, amelyekkel – több durva, fiatal úszókkal történt bántalmazási ügyet követően – úgy tűnik, végre elkezdhet szembenézni a szövetség. Ahogy azt is tudjuk, hogy a vizsgálat hivatkozik egy korábbi bírósági döntésre is, mely szerint Liliána apja agresszívan viselkedett vele, és másik lánya, Szilágyi Gerda fejlődését akadályozza. Ez éppenséggel kimaradt a Blikk szavazását felvezető szövegből, azt ugyanakkor kiemelték, hogy lezárult a rendőrségi nyomozás Szilágyi ügyében, mert az úszó nem tett vallomást. Csakhogy Szilágyi szerint nem is kapott hivatalos értesítést arról, hogy vallomást kellene tennie bármilyen ügyben, hiszen ő maga nem tett feljelentést.

Természetesen ezzel előkerülhet a szokásos kérdés: „miért nem tesz feljelentést, ha igazat mond?” Valószínűleg azért, mert pontosan tudja a szakemberekkel való konzultáció és a hozzá ezrével érkező áldozati történetek alapján, hogy mennyire hosszú és fájdalmas egy ilyen jogi procedúra a magyar igazságszolgáltatás sok esetben magát az áldozatot tovább bántalmazó intézményrendszerében.
És azért, mert így döntött.

Mert – mint ahogy ő maga is elmondta – nem azzal a céllal osztotta meg történetét a nyilvánossággal, hogy a végsőkig vigye az ügyet, hanem azért, hogy segítsen a sorstársainak és részt vállaljon a nők és gyermekek elleni erőszak rendszerszintű problémájának felszámolásában.

Azt pedig végképp nem kérhetjük számon rajta, hogy miért nem tett már korábban feljelentést. Hiszen – bár sok szempontból hamar fel kellett nőnie – gyerek volt, számos súlyos lelki, mentális sérüléssel, félelemmel, amelyek feldolgozása még hosszú évek munkája lesz. Nem elvárható egyetlen áldozattól sem, hogy mindezek mellett vállalja az újabb sebeket ejtő bírósági eljárás terhét. A rendszeren annál inkább számon kell kérnünk: hogy fordulhat elő, hogy gyerekek százait, ezreit bántalmazzák hozzátartozóik anélkül, hogy bárki is közbelépne?

Különösen fájdalmas volt hallgatni, ahogy Liliána vasárnap arról beszélt: sokan nem hittek neki, és azoktól sem kapott segítséget egész gyerekkorában, akik tudhattak róla, hogy valami nincs rendben, ezért nem is érzi úgy, hogy bárkinek is tartozna azzal, hogy elhúzódó bírósági eljárásba kezdjen apjával szemben, saját hitelességét bizonygatva. A mi dolgunk az, hogy mindezt megértsük és elfogadjuk. És hogy járjunk nyitott szemmel és füllel, ne maradjunk csendben, ha családon belüli erőszakkal vagy bármilyen típusú bántalmazással találkozunk a környezetünkben, és higgyünk az áldozatoknak.

Már ennyivel is rengeteget tehetünk azért, hogy ne az óvodások nemátalakító műtéttel való „fenyegetettsége” legyen a legégetőbb gyermekvédelmi kérdés ma Magyarországon, hanem például az, hogy hány évig verheti egy férfi a feleségét és a gyerekét, mire végre segítséget nem kapnak.