A Magyar Közlöny március 12-i számában szerepel az a kormányrendelet, ami alapján az állam anyagi támogatást biztosít azoknak a munkáltatóknak, akik ukrán menekülteket foglalkoztatnak. A támogatás a menekültek lakhatási és utazási költségeinek felét fedezi, legfeljebb 60 ezer forint értékben. Kiskorú gyermekenként plusz 12 ezer forint is jár a munkáltatóknak.

Miért a munkáltatóknak küldi a magyar állam ezt a pénzt, miért nem a menekülteknek? Miért kell a „munkaadónak” közbenjárni, miért nem lehet ezt a pénzt egyenes úton elutalni a Magyarországon munkát vállaló menekülteknek?

Ha ugyanis ez a támogatás közvetlenül a menekültekhez menne, elvi lehetősége sem maradna annak, hogy visszaéljen vele a munkáltató, például úgy, hogy rossz minőségű, felárazott szállást biztosít. Számtalan olyan esetről tudunk Európában, amikor a munkaerő-kölcsönzőn foglalkoztatott vendégmunkásokat zsúfolt, méltatlan helyeken szállásolják el… Mi a biztosíték arra, hogy nem ez történne a háborús menekültekkel?

De nem csak ez a probléma. Háborús menekültek jöttek országunkba, és fognak még jönni, az is lehet, hogy milliók. Felbecsülhetetlenül fontos lesz a társadalmi béke és egység.

Ez a rendelet viszont éket ver magyar és ukrán munkás közé azzal, hogy utóbbi alkalmazását jövedelmezőbbé teszi a vállalatok számára.

A halál elől menekülők hamarabb vállalják el a kulimunkát, kiszolgáltatott és ingoványos helyzetükben készek olcsóbban dolgozni, vagy tovább elviselni az alacsony béreket, a megaláztatást, a kizsákmányolást, még annál is inkább, mint a már így is túlhajtott helyi munkaerő.

Tudják ezt a „munkaadók” is. Ezt a folyamatot nem hogy fékezi, de egyenesen erősíti a törvényhozás és a jogrendszer azzal, hogy a menekültek támogatása helyett a menekültek alkalmazóit támogatja.

A munkaerő-közvetítés ráadásul könnyen eldobhatóvá is teszi majd az ukrán munkásokat a munkáltató számára. Mivel a közvetített vagy kölcsönzött munkavállalók nem a tényleges munkáltatójukkal állnak szerződésben, hanem a közvetítő céggel, hamarabb meg lehet tőlük szabadulni, ha a munkaerőpiaci helyzet úgy kívánja. A munkaerő-kölcsönzést a belföldi munkaerő esetében is tiltani kéne.

Még tart a háborús sokk, amikor mindenki első gondolata az együttérzés. A kormány gazdaságpolitikája viszont elkerülhetetlenül munkahelyi – és ezen keresztül más – feszültségekhez fog vezetni magyar és ukrán munkaerő között. A konfliktusok nem egy gazdasági-társadalmi természeti törvény következtében alakulnak majd ki, nem foghatóak az emberi természetre, az önzésre és miegymásra.

Elejüket tudnánk venni, ha egyenlő munkafeltételeket biztosítanánk a magyar, az ukrán és más etnikumú dolgozók számára, ha a törvény erejével egyenrangúvá tennénk őket a tőke számára, ha eleve nem versenyeztetnénk őket abban, hogy ki tud jobban megszakadni a munkában.

A társadalom menekültekkel szembeni szolidaritásának az a feltétele, hogy egyforma munkafeltételeket biztosítunk mindenkinek, hogy nem szítunk mesterségesen lefelé tartó bérversenyt.

Az egyforma munkafeltételeket azzal is elő lehetne segíteni, ha magyar munkásoknak is biztosítanának lakhatási támogatást, akiknek szintén szükségük lenne rá, ha másért nem, legalább azért, hogy oda költözhessenek, ahol munka van.

Jelenleg éppen ez ellen dolgozik a magyar állam. Azt teszi a háború alatt az Ukrajnából menekülőkkel, amit a járvány alatt a magyarokkal: válságkezelés címszóval feltőkésíti a tőkéseket, és csak annyit tud ígérni a bérből élőknek, hogy így majd nekik is több morzsa hullik le az asztalról.

De téves az a polgári liberális felfogás is, amely szerint menekültekkel kell feltartóztatni a gazdasági zsugorodást és a „bérnyomást”. Ha gazdasági indokokat keresünk a menekültek befogadására, ha „az a baj, hogy továbbmennek”, azzal csak azt érjük el, hogy a kétkezi munkás a „pótolhatóságát” lássa a menekültben.

A „bérnyomás” mint indok pedig arról árulkodik, hogy nem munkaerőhiány van, hanem olcsó, könnyen kihasználható és eldobható munkaerőből van hiány.

Mihamarabb fel kell lépni azért, hogy a  háborús menekültekben ne csak az olcsó munkaerő lehetőségét lássák, aminek alkalmazásával le lehet verni a helyi béreket, és szétverni a dolgozói önszerveződést.

Kormányváltás után ez megváltozna? Nem tudjuk. Aligha. Egyetlen valódi reményünk, hogy a magyarországi munkásság is belátja, nem csak a „munkaerőhiány” biztosíthat számára jó alkupozíciót, de a szolidaritás is.