150 éve nem látott a világ olyan válságot, amely 2019 óta Libanonban tombol, állítják egyes elemzők. A Közel-Kelet egykor legvidámabb barakkjában ma sokan naponta 2 óra elektromos árammal gazdálkodnak, a lakosság 78 százaléka tengődik a szegénységi küszöb alatt az ENSZ szerint, az üzemanyag, fűtőolaj megszerzéséért pedig gyakran közelharcot kell vívni – és egyelőre egyáltalán nem látszik a fény az alagútban.

Januárban a libanoni vezetés újból felvette a kapcsolatot a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) annak érdekében, hogy még a májusi parlamenti választások előtt megállapodás szülessen egy 4 milliárd dolláros hitelről, valamint az országnak még 2018-ban megítélt 11 milliárd dollár értékű nemzetközi pénzügyi segítség folyósításáról. Félő azonban, hogy a formálódó paktum költségeit végül nem az ország vagyonát elpiramisjátékozó bankok és a társadalmi problémák megoldása helyett a saját klienshálózataikat építgetésére fókuszáló politikai elitek, hanem azok a libanoni állampolgárok fogják megfizetni, akik az elmúlt években egyre reménytelenebb küzdelmet folytattak a túlélésért.

A Közel-Kelet Svájca, csak nem úgy

Miután 1943-ban véget ért a két évtizednyi francia gyarmati uralom, 20 évig tartó aranykor köszöntött be Libanonban. A „Közel-kelet Svájca” jelzőt is kiérdemelte ez az apró területű, alig hétmilliós lakosságú, de változatos földrajzú és sokszínű etnikai-kulturális összetételű ország, ahol körülbelül azonos lélekszámú maronita keresztény, síita és szunnita közösség él.

Az 1975-ben kirobbanó és egészen 1990-ig tartó polgárháború azonban darabokra zúzta ezt a képet. A konfliktus, amelynek egyik oldalán a társadalomban betöltött vezető pozícióikat védő, nyugati hatalmak és fasiszta milíciák által is segített maronita keresztényeket, másfelől pedig a térségben aktív palesztin fegyveres csoportok által is támogatott arab nacionalistákat találjuk, több mint 120 ezer áldozatot követelt, és közel egymillió ember kényszerült otthona elhagyására. A háború során Szíria és Izrael egyaránt megszállta az ország egyes régiót, és rendre félrenézett, amikor a velük szövetséges libanoni fegyveres csoportok válogatott kegyetlenkedéseket követtek el a civil lakosság ellen.

A polgárháború után fénysebességgel vette kezdetét a kilencvenes években az újjáépítés, amely elsősorban a nagymértékű financializációra épült: a kiterjedt bankrendszernek hála jelentősen megnőtt a pénzügyi szektor súlya a nemzetgazdaságon belül. Az újjáépítési folyamat fontos állomása volt a rögzített árfolyamrendszer 1997-es bevezetése, melynek következtében sok más fejlődő országhoz hasonlóan Libanon is az amerikai dollárhoz kötötte a saját valutáját, a libanoni fontot. A két valuta közötti váltás 1507 az egyhez volt, vagyis 1507 libanoni font ért egy dollárt, és ez az árfolyam hivatalosan több mint két évtizeden át volt érvényben.

A döntésnek hála Libanon bizonyos szempontból ismét a Közel-Kelet Svájca lett, igaz, ehhez egy olyan helvét hagyomány felelevenítésére is szükség volt, ami bár kevésbé szimpatikus, mint az etnikai-kulturális sokszínűség vagy a lila bocik tejéből készített csokoládé, ám kétségtelen hozzájárult az országba áramló magántőke megnöveléséhez. Köszönhetően ugyanis a már 1956 óta létező, szigorú banktitok-törvényeknek, a polgárháború után Libanon komoly régiós jelentőségű adóparadicsommá vált, ahová az Öböl-menti olajmonarchiák elitje és egyes számítások szerint Libanon 6,8 milliós  lakosságánál kétszer-háromszor nagyobb libanoni diaszpóra vagyonosabb tagjai is szívesen rejtették a pénzüket a kíváncsiskodó tekintetek elől.

A rögzített árfolyamrendszer sokáig elősegítette az infláció alacsonyan tartását, amiből a Londonban közgazdaságot tanító, és 2015-ben a megszorításellenes baloldali párt, a Sziriza színeiben a görög parlamentbe is beválasztott Costas Lapavitsas szerint elsősorban a finánctőke profitált. Hiszen

az ország a stabil valutával biztonságos befektetői környezetet teremtett, ahol  a „nem szól szám, nem fáj fejem” elvet tükröző banktitok-törvények miatt a hatóságok a beáramló tőke eredetét és felhasználási célját sem nagyon firtatták. Ez igencsak kedvező volt a libanoni államnak, melynek jelentős dollártartalékra volt szüksége a fix árfolyamrendszer fenntartásához.

Piramisjáték állami hátszéllel

Organisé comme la bande aux Libanais

Le guetteur a pas vu les civ’ tellement qu’il planait^[1]

A 2010-es években azonban elkezdtek kidőlni az első látásra jól működő és modern libanoni gazdaság tartópillérei. Ez egyrészt betudható a polgárháború végén, a szaúd-arábiai Taifban megkötött, 1989-es egyezmény által létrehozott politikai rendszernek, melyben a vezető tisztségeket felekezeti alapon osztották szét: az elnöknek mindig maronita kereszténynek, a miniszterelnöknek szunni muszlimnak, a parlament házelnökének pedig síitának kell lennie. Ezen felül garantált képviseletet kapott az ország mind a 18 vallási csoportja.

Azonban hasonlóan más etnikailag-kulturálisan sokszínű országokhoz (Bosznia-Hercegovina, Észak-Írország, Belgium), ez az érdekcsoport-demokráciára (consociationalism) épülő rendszer is hamar a visszájára fordult.

Egyrészt a kvázi garantált hatalmat a politikai szereplők nagy része a saját korrupt klienshálózatának kiépítésére használta. Másrészt pedig a rendszernek hála komoly pozíciókhoz jutott az Iránnal szövetséges, a nyugati országok által terrorszervezetként számon tartott iszlamista, síita szervezet, a Hezbollah. A Perzsa-öböl szunnita olajmonarchiáinak és Szaúd-Arábiának pedig egyre kevésbé fűlött a foga ahhoz, hogy továbbra is egy olyan országba fektesse be a pénzét, ahol a legfőbb nemezisüknek számító Irán meghosszabbított karjának hadereje már vetekszik a libanoni hadseregével, és kiterjedt befolyása miatt egyes elemzők szerint a Hezbollah felfogható úgy is, mint egy „állam az államban”.

Ráadásul az óriási bankrendszer kiépítése közben a libanoni vezetők csak azt felejtették el, hogy a hazai ipart is fejlesszék, így a gazdaság rettentően importfüggővé vált, ez pedig erősen deficites kereskedelmi mérleget teremtett, ami csökkentette a rögzített árfolyamrendszer fenntartásához szükséges dollár beáramlását a gazdaságba. (A legjobbnak számító 2012-es évben például az ország 4,4 milliárd dollár értékben exportált árucikkeket, miközben az import 21,1 milliárd dollárra rúgott.)

Ezért az árfolyam fenntartásához szükséges dollár előteremtéséhez az állam olyan instabil forrásokra szorult, mint a külföldi befektetések, a turizmus és a hatalmas libanoni diaszpóra által hazaküldött pénzek (melyek nagysága egyes számítások szerint elérte a GDP ötödét).

Ezek a pénzcsapok azonban folyamatosan apadtak el (miközben a kiadások, a szíriai polgárháború miatt az országba érkező másfélmilló menekülttől nem függetlenül) jelentősen megemelkedtek.

Ezért a jegybank, a Banque du Liban igen unortodox – és mint később kiderült, hosszabb távon végzetes – lépésekre szánta el magát.

Első körben a libanoni pénzügyminisztérium a 2 milliárd dollárnak megfelelő mennyiségű, libanoni fontban kiadott államkötvényt váltott dollárkötvényre, vagyis külföldi valutában adósodott el. Ezeket a kötvényeket aztán a Banque du Liban továbbadta néhány kiválasztott kereskedelmi banknak. Ezzel a központi bank csökkentette valamennyire a dolláréhségét, ám a művelet rengeteg pénzbe került, miközben a kötvényeket megvásárló bankok a máig nem publikált, ám elemzők szerint indokolatlanul magas kamatoknak hála hatalmas profitot fölöztek le az ügyleten.

Mivel ez önmagában nem volt elég a dollárhiány enyhítésére, a Banque du Liban elkezdett a piacinál jóval magasabb kamatokat adni azoknak a bankoknak, amelyek a jegybanknál dollárt helyeztek betétbe – az így befolyó valutát pedig az állam a működésére költötte.

A tőkejövedelmek és a nagy vagyonok adózásától évtizedeken át mereven elzárkózó gazdaságpolitikának köszönhetően alacsony állami bevételek mellett ennek a lépésnek a költségeit csak újabb hitelek felvételével tudta fedezni az állam.

A fentebb leírt folyamatot hívhatnánk piramisjátéknak is, bár a Banque du Libant 1993 óta vezető, jelenleg több országban gazdasági bűncselekményekkel vádolt Riad Salameh (aki jelenleg a hatóságok elől bujkál) jobb szeretett „pénzügyi mérnökösködésként” hivatkozni a rendszerre, amelynek következtében az állami kiadások egyre nagyobb része ment el a kamatok törlesztésére.

Bankárköztásaságból bukott állam

A rendszer fenntarthatatlansága 2019-re vált nyilvánvalóvá, amikor Libanont már az államcsőd kerülgette, és a dollárhiány miatt a bankok korlátozni kezdték az állampolgárok által kivehető valuta mennyiségét –a lépés természetesen nem érintette a politikai-gazdasági elit tagjait és klienshálózatukat). Ennek következtében a feketepiacon a hivatalosan rögzített 1507-as árfolyam többszörösét, nemritkán 27 ezer libanoni fontot kellett fizetni egy dollárért. Eközben Libanon gazdasága egyre mélyebbre zuhant: az infláció 2020-ban átlagosan 84, 2021-ben pedig már 224 százalék volt, az államadósság pedig 2021-ben már a néhány év alatt több mint 58 százaléknyit zsugorodó GDP 150 százalékát is meghaladta. 2020 tavaszán az állam történetében először fizetésképtelenséget is kénytelen volt bejelenteni 1,2 milliárd dollárnyi kötvény kapcsán.

A válság negatív hatásait természetesen elsősorban nem az azt okozó politikai elitek és tőkés csoportok, hanem az átlagemberek érzik meg. Számos alapvető árucikkből akut hiány alakult ki, a benzinkutakon rendszeresen kilométeres sorok torlódnak fel, és a feszült sofőrök közötti viták nemegyszer fordulnak át halálos áldozatokat követelő zavargásokba.

Tavaly augusztusban 29 embert vesztette életét Észak-Libanonban, miután felrobbant egy tartálykocsi, amelyből az elkeseredett helyiek üzemanyaghoz próbáltak jutni.

Súlyos problémát jelentenek még a folyamatos áramkimaradások, ugyanis az elektromosáram-szolgáltatás valósággal összeomlott, miután az állam nem tudta tovább finanszírozni az évtizedek óta veszteséges, velejéig korrupt vállalat, az Électricité du Liban (EDL) működését. Az EDL jelenleg csak napi két óráig tud áramot biztosítani, így a libanoniak kénytelenek azokra a hatóságok által megtűrt, illegális áramszolgáltatókra hagyatkozni, akik a generátorok használatáért nemritkán magasabb díjakat számolnak fel, mint egy család átlagos havi fizetése.

A válság súlyosságát jelzi az is, hogy az egykoron a Közel-Kelet vagyonosabb országai közé tartozó Libanonban a munkanélküliség jelenleg 30 százaléknál is magasabb, és az ENSZ számítása szerint 2021-ben a lakosság 78 százaléka élt a szegénységi küszöb alatt.

A nagytőke megadóztatása helyett inkább internetadóval oldotta volna meg a válságot a hatalom

Ahogy mélyült a krízis, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy Libanon az elmúlt másfél évszázad egyik legsúlyosabb válságából csak külső segítséggel tud kilábalni. Ennek érdekében 2018 áprilisában konferenciát hívtak össze Párizsban, ahol a vagyonos országok és nemzetközi szervezetek összesen 11 milliárd dollárnyi kedvezményes hitel biztosításáról hoztak döntést. A CEDRE (Conférence économique pour le développement, par les réformes et avec les entreprises) résztvevői  a hatalmas, az ország akkori GDP-jének 20 százalékával megegyező méretű hitel folyósítását különböző reformok véghezviteléhez kötötték.

A feltételek között szerepeltek a nagymértékű infrastrukturális beruházások (amelyek bőven ráfértek volna Libanonra, ahol például a tömegközlekedés Bejrúton kívül szinte ismeretlen fogalom, az úthálózat pedig romokban hever), a korrupció csökkentése, az államigazgatás modernizálása és a költségvetési hiány csökkentéséhez vezető megszorító politika.

A politikai elit ezekből a feltételekből azonban csak a megszorításokat vette komolyan (és azokat is csak részben), így ahelyett, hogy mondjuk felszámolták volna azt állami piramisjátékot, melyet látván még a pénzügyi csalások koronázatlan királya, a néhai Charles Ponzi is elismerően csettintene – inkább az állampolgárok megsarcolásával akarták kiegyenlíteni a büdzsét.  A Saad Hariri vezette kormány 2019 őszén bejelentette, hogy a cigaretta és a benzin árának megemelése mellett különadót vet ki az olyan üzenetküldő szolgáltatások, mint a Whatsapp vagy a Viber használatára, melyeket a libanoninak nagy része a hagyományos telefonhívások helyett használ.

A tervezett adó napi húsz dollárcenttel terhelte volna  ezeket a hanghívásokat, és végleg kiütötte a biztosítékot a lakosságnál, a döntés nyomán kialakuló állampolgári elégedetlenség végül a Hariri-kormány bukásához vezetett. Az első tiltakozás időpontja nyomán Október 17-i forradalom néven ismertté vált tüntetéssorozatot csak a pandémia tudta lecsillapítani egy időre. De a 218 halálos áldozatot követelő 2020. augusztus 4-i bejrúti kikötőrobbanás  újabb lendületet adott a megmozdulásoknak,

a libanoniak a mai napig rendszeresen vonulnak az utcára, hogy az őket kizsigerelő hatalom ellen tiltakozzanak.

Washingtonból szeretettel

Ennek fényében nem meglepő, hogy a 2018-ban megígért 11 milliárd dollárt Libanon azóta sem kapta meg. Mivel a kóros pénzhiány nem szűnt meg, így a libanoni kormány 2020-ban úgy döntött, egy négymilliárd dollár értékű hitel felvételét kezdeményezi a Nemzetközi Valutaalaptól (IMF).

A washingtoni pénzügyi szervezettel való tárgyalások azonban már szinte az első pillanatban zátonyra futottak, mivel a libanoni parlament abban sem tudott megegyezni, hogy mekkora veszteséget szenvedett el az ország pénzügyi szektora a válság alatt. A libanoni pénzintézetek, a Banque du Liban és a hozzá közel álló politikusok ugyanis rendre bizonygatták, hogy az általuk generált veszteség alacsonyabb a kormány és a Valutaalap számításainál, illetve minden erejükkel azon voltak, hogy a jelentős részben általuk kreált válságból való kilábalás költségeit az állam, és így az ország lakói fizessék meg.

Az elhúzódó politikai válság után 2021 őszén hivatalba lépő, óriási vagyonát telekommunikációs cégekkel, a Pepe Jeans ruházati branddel és erősen korrupciógyanús ügyletekkel megalapozó üzletember, Nádzsib Mikáti vezette kormány nemrég úgy döntött, hogy a május 15-re időzített választásokhoz közeledvén ismét felveszi a kapcsolatot az IMF-fel.

A tárgyalások idén január végén kezdődtek újra, és a szervezet vezérigazgatója, Kristalina Georgieva néhány hete egy közleményben leszögezte, hogy  az IMF csak akkor hajlandó folyósítani a hitelt, ha a libanoni kormány kész és átfogó tervet tesz le az asztalra. A nemzetközi hitelintézet azt várja a bejrúti vezetéstől, hogy vállalja a korrupció visszaszorítását, a Banque du Liban és az Électricité du Liban működésének átvizsgálását, a libanoni font árfolyamának egységesítését^[2], egy erősebb szociális védőháló kiépítését és az ország óriási adósságának igazságos és transzparens módon történő átstrukturálását.

Ez utóbbival kapcsolatban komoly csörték várhatók a két fél között, az IMF ugyanis nemrég dobott vissza egy olyan kormányzati tervet, amely a dollárban lekötött betétek libanoni fontba történő átváltásával főleg a megtakarítással rendelkezőkkel fizette volna ki az ország adósságának zömét, miközben a kereskedelmi bankok, a Banque du Liban és a kormány a csekk felét sem lett volna hajlandó állni.

Sem a kutyából nem lesz szalonna, sem a nagytőke nemzetközi ökléből progresszív felmentősereg

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a Nemzetközi Valutaalapra a „jófiú” szerep hárult volna szemben az inkompetens és velejéig korrupt libanoni állammal.

Nem árt észben tartani ugyanis, hogy az elmúlt évtizedekben az IMF Libanonban buzgón propagálta azt a neoliberális gazdaságpolitikát, amely végül az ország gazdasági összeomlásához vezetett.

Ahogy az Oxfam egy 2020-as jelentésében is felhívja rá a figyelmet, a Valutaalap korábban ugyan nem hitelezett Libanonnak (így közvetlen politikai döntéshozói hatalma sem volt), ám a rendszeresen kiadott gazdasági elemzéseikben az állami vagyon nagyléptékű privatizálására, a szegényebb állampolgároknak nyújtott áramtámogatási rendszer visszametszésére, áfa-emelésre buzdította az ország kormányzatát hosszú éveken át.

Ugyanezek az IMF-elemzések már kevesebb szó ejtettek a világviszonylatban is rettentő súlyos gazdasági egyenlőtlenségekről, melyek következtében a lakosság leggazdagabb 10 százaléka rendelkezik az ország vagyonának a 70 százalékával miközben az „alsó 50 százalék” jussa kevesebb, mint 15 százalék.

Persze mindez nem meglepő annak fényében, hogy az elmúlt évek látszólagos progresszív elmozdulása ellenére a Nemzetközi Valutaalap még mindig  világszinten képviseli a Washingtoni Konszenzus néven is ismert elképzelést, amely a gazdasági válságból való kilábalás egyedül járható útjaként a megszorításokat, a szabadkereskedelmet, az állami tulajdon és a jóléti állam leépítését és a költségvetési szigorhoz való megszállott ragaszkodást képzeli el.

Kihasználván gazdasági-politikai erejét, az IMF igyekszik ráerőltetni akaratát a globális periféria országaira, annak ellenére is, hogy az 1990-es évek végén kezdődő délkelet-ázsiai gazdasági válság, az 1998-2002 közötti argentin vagy a 2010-es években zajló görög krízis és megannyi más országot sújtó súlyos gazdasági katasztrófa bizonyítja, milyen súlyos társadalmi következményekkel jár az IMF által propagált megszorító politika.

Ahogy arra a baloldali Open Democracy médiaplatform is felhívja rá a figyelmet, a Libanont sújtó válságra elsősorban nem az újbóli megszorítások és a nemzetközi pénzintézetek felé történő további eladósodás, hanem a progresszív, a nagy vagyonokat erősen megadóztató gazdaságpolitika, az egyenlőtlenségek mérséklésére képes jóléti védőháló kiépítése és az országot működésképtelenné tevő politikai rendszer megreformálása nyújthatna kiutat.

Kérdéses azonban, hogyan valósulhatnának meg ezek az elképzelések egy olyan országban, melynek állampolgárait kvázi foglyul ejtette a korrupt, hatalmát önnön gazdagodására felhasználó elit, amely az elmúlt évtizedekben nyakig alámerült a sokszorosan megbukott neoliberális gazdaságpolitikában.