Vasárnap Ungvár-Munkács-Beregszász-Ungvár kört tettem, hogy megnézzem, hogyan csapódik le a háború a jelentős magyar lakossággal rendelkező városokban a Kárpátalján. Az bizonyos, hogy nem segít a helyiek és az újonnan érkezettek közötti feszültségeken, hogy – nem kis mértékben periférikus elhelyezkedése miatt – Ukrajna legelhanyagoltabb régiója lett az egyik legbiztonságosabb. Riport Kárpátaljáról.

A Kárpátalja Szálló kényelmi (avagy nézőponttól függően alapvető) szolgáltatásai változatos kombinációban mondják fel a szolgálatot. Míg vasárnap reggel melegvíz nem volt, ellenben ment a fűtés, este, mikor ezen sorokat képernyőre vetem, épp a fűtés nem működött, ami az éjszaka szempontjából kissé aggasztó. Mindenesetre a szobákhoz jár plusz pokróc, ami nem lebecsülendő segítség a jelenlegi helyzetben.

Én persze még könnyű helyzetben vagyok, hiszen néhány napot bárhogyan ki lehet bírni, ha azonban ez a helyzet a város többi panelházában is, az nem különösebben vidám, hát még egészséges. Kijevről nem is beszélve, ahol szombaton kilőtték a város fűtőművét is.

Persze lehet, hogy a háborús fűtőanyaghiányhoz és a spóroláshoz semmi köze ennek a fejleménynek, hisz egyrészt Ukrajna már évek óta ellenséges viszonyt ápol egykori legfontosabb gázellátójával, Oroszországgal, a donyecki szénbányák szakadárok kezén vannak, hovatovább Ukrajnában az infrastruktúra általános állapota alapján meglepő lenne, ha épp egy kárpátaljai város fűtőműve nem állna a széthullás határán.

Az összeomlás határán állt az a negyvenes ukrán férfi is, akivel szombat éjjel – előző beszámolóm megírása után – beszélgettem a hotel bárjában, ami fűtetlenségével, kivilágítatlanságával és kiszáradt sörcsapjaival ugyancsak érzékenyen rímel az általános közhangulatra.

Elmondta, hogy évek óta Svédországban él a feleségével és a lányával, és azért jött haza, mert megpróbált egy vállalkozást indítani bő három hónapja a fővárosban. Most azonban nincs semmi – se vállalkozás, se ház -, mert azt meg szétlőtték, de még az országot sem hagyhatja el, miután nincs svéd állampolgársága. Most tehát a családja, ami elé jött, néhány kilométerre várakoznak a határ szlovák oldalán, ő pedig még nem tudja, mit csináljon – csak azt, hogy megfogadta, soha nem fog fegyvert fogni.

Vasárnap reggel ezen élményekkel felvértezve nézem a hotelünkből elinduló, nagyjából 30-35 fős, az ország belső részéből érkezett indiai csoportot, amint afféle helyi látványosságként a szlovák határ felé veszik az irányt, csoportosan vonulva. Így felkeltve a rendőrség érdeklődését is. Miután meggyőződtek róla, hogy nem hadköteles ukrán állampolgárok kívánják elhagyni az országot, megmutatták nekik a Szlovákia felé vezető utat, amit addig is tudtak, majd szélnek eresztették őket. Vélhetően hosszabb ideje dolgoztak az országban, de csak annyit sikerült belőlük kihúznom, hogy Szlovákia felé kívánják elhagyni az országot.

Azt nem tudom, hogy ők már tudták-e azt, amiről a buszpályaudvaron értesültem egy egykori kijevi fekete közösség tagjaitól, miszerint a szlovák határon legalább 12 órát kell várakozni kifelé, mert az ukrán határőrök mindenkit tüzetesen átvizsgálnak, és elsőbbséget biztosítanak az ukrán állampolgároknak – legalábbis a mendemondák szerint. Szombat esti beszélgetőpartnerem bizonyára bármilyen hosszú várakozási időt örömmel venne, de érthető, ha valaki más utat keres, ha az több sikerrel kecsegtet.

Az mindenesetre kiderült, hogy miután az innen induló járatok még szép számmal közlekednek, az ungvári buszpályaudvar dolgozói elhivatottan keresték a kaotikus rendszerben azt a marsutkát (autóbuszt), ami éppen egy olyan határátkelőhöz megy, ahol lehet, hogy nem kell fél napot várni a kijutáshoz. Hovatovább, egy angolul beszélő helyi férfi is becsatlakozott az úttervezésbe, „mindegy, csak Romániába” jeligére. Hogy végül merre indultak, azt nem tudom, mert időközben elindult a munkácsi busz, amire viszont nekem kellett felszállnom.

Munkácson a magyar közösség nem volt különösebben aktív ottjártamkor, és a magyar kulturális központ is zárva volt, ami bizonyára a vasárnapnak tudható be. Annál nagyobb volt a mozgás az ukrán kulturális központ körül, a városban ugyanis humanitárius gyűjtést szerveztek Kijevnek és a háború által erősebben sújtott más települések lakosainak.

Miután a helyi szervezők láthatóan nem lelkesedtek különösebben az ötletért, hogy egy magyar riporternek nyilatkozzanak az adományok rendezése helyett, végül két tinédzser lányt jelöltek ki a gyűjtés szóvivőinek.

„Tegnap kezdtük a gyűjtést, és már legalább ötven ember vesz részt a szervezésében, (…) egész Kárpátalja megmozdult, hogy segítsen a kijevieken”

– nyilatkozta egyikük, majd a másik kifejtette, hogy Munkács lakosságának jelentős része hozott adományokat, amik valóban folyamatosan érkeztek, a gyűjtés pedig alulról szerveződik, de legalábbis a hatóságok bevonása nélkül.

Leginkább ruhaneműre van jelenleg szükség, de a részletes listán szerepelnek gyógyszerek és technikai eszközök is. Mialatt a helyszínen voltam, egyrészről helyiek érkeztek különböző adományokkal, másrészről gyorsan és láthatóan feszült hangulatban, de rendezett módon kisbuszokra, teherautókra pakolták a kulturális központban szortírozott csomagokat. Amennyiben Kijevet ostromgyűrűbe vonná az orosz hadsereg, más településekre próbálják eljuttatni az adományokat.

Egyre népszerűbb a „dicsőség Ukrajnának”, vagy a „dicsőség Ukrajna hőseinek” köszönés, ami egyrészt a háború miatt a szélsőjobbos undergroundból utat talált magának a mainstream-be és a tinédzserek szókészletébe, másrészt kísértetiesen (és nyilvánvalóan nem véletlenül) emlékeztet a fordulatra, amivel talán a Munkács központjában kiállított tank legénységét is illették a második világháború idején.

Mindenesetre, miután az oroszellenes fordulatot túlélte, most bizonyára újabb átértelmezésre szorul majd a szebb napokat látott szovjet tank – bár érdemes megjegyezni, Ukrajnában ma sokan egy lapon emlegetik a szovjet színekben vívott Nagy Honvédő Háborút a jelenlegi orosz megszállás elleni küzdelemmel. A hasonlat nem mentes ellentmondásoktól, de mutatja, milyen kihívásként élik meg az ukránok a csütörtökön újabb szintre lépett konfliktust.

Beregszászra is busszal érkeztem, a településen sokkal látványosabb a magyar jelenlét – még a kormánypárti elitképző Matthias Corvinus Collegiumnak is van kihelyezett irodája! – és teljes gőzzel üzemel a konzulátus. Noha nyilatkozni nem tudtak – ahhoz csak az ungvári kárpátaljai főkonzulnak van joga, neki azonban kisebb dolga is fontosabb jelenleg, mint az újságírók kiszolgálása -, információink szerint a beregszászi konzulátus csütörtök óta kora reggeltől késő estig üzemel, a hétvégét is beleértve, és bárki is járul hozzájuk, bármilyen ügyben, mindent igyekeznek elintézni.

Például az olyan papírmunkákat, mint amilyenre a tegnapi beszámolóban említett párnak volt szüksége, akiket a gyerekeik hiányos dokumentumai miatt tartottak vissza az ukrán hatóságok.

Az elmúlt napokban megközelítőleg négyszáz ügyet intézhettek el, jelenleg értelemszerűen az útiokmányok ügyintézése a leggyakoribb. De helyi információk szerint a férfiak, akiket nem engednének ki, a magyar útlevelükben a belépőpecsét hiányát hely- és alkalomadtán egyéb, illegális utakon is beszerezhetik.

A konzulátusról leginkább nők távoztak. Egy beregszászi nő, aki a gyerekével jött ki, közölte, hogy nem útiokmányt állíttatott ki, hanem más ügyben jártak a hivatalban.

„Sokan keltették a pánikot, és sokan keltek útra az első napokban. De hát abban bízunk, hogy mihamarabb visszatérnek. Mi nem készülünk sehova, mert abban vagyunk, hogy ez nem a mi háborúnk. Sajnáljuk, nagyon sokan vannak körülöttünk, akik hadkötelesek. Vannak, akik ezért mentek át Magyarországra. Mi bízunk a jóban, mert nem akarja itthagyni senki sem a családját, sem azt, amit felépített, elkezdett”

– nyilatkozta, és azt is megtudhattam, hogy Beregszászon az ismeretségi körében még nem érkeztek meg a behívók, viszont a kisebb falvakban tudtával már kézbesítették őket. Azt is kifejtette, hogy az emberek között meglátása szerint nincs feszültség, és hogy „az ukrán nép sem ellenségeskedik”, és a határ két oldala között is nagy az összetartás. Bár azt megemlítette, hogy nagyon sok a belső menekült, és „nem mindenki tud viselkedni.”

Hozzátette,

„bízzunk abban, hogy emberek vagyunk, azok is maradunk, aztán valahogy csak túljutunk ezen az egészen, mást úgysem tudunk tenni sajnos, csak kivárni. (…) Az a lényeg, hogy béke legyen mindenhol, a többi majd kialakul.”

A asszony reményét fejezte ki, hogy sikerül megállapodnia Putyinnak és Zelenszkijnek.

Jóval sarkosabb véleményt fogalmazott meg két másik nő, akik egy környékbeli, szinte teljesen magyarok lakta, apró faluból jöttek. Itt jó 170 embernek, a hadköteles férfiak csaknem mindegyikének már ki is kézbesítették a behívót. A kijeviekről és az ukránokról nem volt különösebben jó véleménnyel.

„Ők menekültek, és mindent ingyen akarnak használni. Mi meg üljünk, nem megyünk ki direkt, nem is akarunk.”

A kijevieket tette felelőssé a meredek áremelkedésért is.

„Mi ment fel? A grecska [hajdina], 50 hrivnyáról mára száz. Minden felment, mindennek az ára, és miattuk. Úgyhogy velük van a legnagyobb gond.”

Kifejtették, hogy a környékbeli boltokban komoly áremelkedés tapasztalható az alapvető élelmiszerek tekintetében, és számos termék elfogyott, beleértve a tisztasági betéteket, tamponokat és a gyerektápszert is. A kialakult menekültválságról elmondta, hogy

„átmentek sokan, mert félnek a behívástól” – majd utalva a korábbi, botrányos ukrán nyelvtörvényre, emlékeztetett, „nekünk megtiltották, hogy magyarul beszéljünk. A hivatalokban nem beszélhettünk magyarul és nem is szóltak hozzánk. Most meg onnan jönnek menekültek, a saját területüket nem védik, a mieink meg menjenek oda védeni. Hát hol az igazság? Maradjanak itthon a kárpátaljaiak. A saját területüket megvédik. De nehogy már vigyék őket golyófogónak!”

Mint kiderült, a közlékenyebbik nő férje is dolgozni ment Magyarországra – vagyis nem ingyenélő, rossz menekült – és amint lehet, szeretnék, hogy visszajöjjön, és maradjanak Kárpátalján. Rosszallóan említette ugyanakkor, hogy számos házat vásárolnak meg ukránok a környéken, ami veszélyezteti a falvak viszonylagos etnikai egységességét. De elsősorban azt nehezményezte, hogy számos termék és szolgáltatás ára a kijeviek pénztárcájához van szabva, nem pedig a korábban ott lakó helyi lakosokhoz – tehát a folyamatot a dzsentrifikáció egy sajátos formájának is tekinthetjük.

Az emlegetett ukrán belső menekültekkel nem sokkal később találkoztam is a beregszászi buszpályaudvaron, ami a legtöbb kárpátaljai város buszpályaudvarához hasonlóan egy aszfaltporral felszórt placc néhány apró bódéval, ahol vagy jegyet, vagy kétes minőségű élelmiszert lehet vásárolni, illetve a váróterem, a szovjet időkből maradt, domború falidíszítésre gátlástalanul ráépített, azóta tönkrement büfével. A szovjet kulturális és művészeti örökség tisztelete napjainkban egyébként nem különösebben jellemző Ukrajnában.

Az ukrán menekültek közelről egyáltalán nem tűntek veszélyesnek, inkább az elkeseredettség és a bizonytalanság látszott rajtuk, ahogy például két nő a lányaikkal felszállt a buszra, amivel én is visszamentem Ungvárra – míg férjeik Beregszászon maradtak. Ez volt az a pont, amikor a határozott kifejezésüket mindig megőrző ukránok közül először láttam valakit nyílt színen sírni.

Később a buszon megtudtam, hogy az állomáson elérzékenyült nő és barátnője családjai nem Kijevből, hanem egy másik, belső-ukrajnai városból érkeztek, és nem is mentek Ungvárig, hanem már Munkácsnál leszálltak. Közölték: nem tudják, hogy hova fognak menni, valószínűleg Romániába – holott a magyar határ közelebb esne.

Magyarország kormánya azonban sokat tett azért az elmúlt években, hogy csak az akarjon az országba jönni, aki beszéli a nyelvet, vagy eleve dolga van ott.