Míg az 1990-es évek mainstream narratívája Kelet-Közép-Európában (de az egész egykori államszocialista régióban is) egyértelműen a Nyugat lehetséges utolérését kritikátlanul hirdető tranzitológiai elmélet volt, amely tulajdonképpen szükségszerűnek tekintette ezt a fejleményt, ha a megfelelő intézményeket (szabad piacgazdaság, parlamentáris demokrácia) hűségesen lemásolják, a 2000-es évek elejétől – ha itthon nem is lett a mainstream része– de a nagyobb nyilvánosság előtt is megjelent az elmélet baloldali kritikája.

Hogy egészen pontosak legyünk, ez a kritika régi gyökerekig megy vissza – gondolok itt olyan formátumú teoretikusokra, mint Immanuel Wallerstein, André Gunder Frank, Samir Amin vagy Christopher Chase-Dunn – akik már a latin-amerikai országok kapitalista átalakításakor megállapították, hogy a nyugati intézmények nem transzplantálhatók a más típusú gazdaságban működő félperifériális vagy periferiális régiókba, vagy legalábbis egészen más lesz az eredmény, mint a remélt, nyugat-európai vagy amerikai életszínvonalhoz és fogyasztáshoz történő felzárkózás. A világrendszer-elmélet – amely tulajdonképpen olyan gondolkodóktól „kölcsönzött” elméleti eszköztárat, mint Rosa Luxemburg, Lenin vagy Trockij – hazai kutatók segítségével már jóval a rendszerváltás előtt eljutott Magyarországra. Ezen kutatók nemcsak közvetítették, hanem termékenyen művelték is a világrendszer-elemzést, pl. Pach Zsigmond Pál, Ránki György, vagy Berend T. Iván.

A Kádár-korszakban létrejött egy komoly, marxista gyökerű történetírói iskola, amelynek eredményeit – szemben a mai, apologéta értelmezésekkel, amelyek tagadják az iskola létét is – az utolérni remélt nyugati világban is elismerték. Ezt a sort folytatták a rendszerváltás után olyan kutatók, mint Böröcz József, Krausz Tamás, Melegh Attila és Szigeti Péter, illetve az 1989-ben alapított Eszmélet folyóirat és a köréje szerveződő, „megmaradt” baloldali szerzők. Utóbbiak kidolgoztak egy új, eredeti koncepciót az államszocialista rendszerek fogalmi és tartalmi meghatározásáról, illetve fenntartották – az 1990-es években is – a rendszerváltás marxista, baloldali kritikáját. Az iskola nemzetközi elismerését mutatja Krausz Tamás Isaac Deutscher-díja, amellyel a legkiválóbb rendszerkritika-munkákat jutalmazzák a nyugati világban, s amely ma már régiónkban is mérvadónak számít a tudományos világban. A folyóirat nemzetközi beágyazottsága is erre enged következtetni, amely érdekessé teszi a magyar gondolkodókat a hegemón szerepet játszó angol-amerikai akadémiában.

A hosszú bevezető azt a célt szolgálta, hogy lássuk: a 2000-es évektől színre lépő fiatal baloldali szerzők és fórumaik (a Helyzet Műhely, a Karl Polanyi Center, a Fordulat, a szerzők közül pedig a teljesség igénye nélkül: Éber Már Áron, Fábry Ádám, Gagyi Ágnes. Gerőcs Tamás, Pinkasz András, Scheiring Gábor) nem légüres térbe érkeztek, hanem állt mögöttük egy nagyon komoly elméleti hagyomány – akkor is, ha ezt a hagyományt kritikával fogadták, annak, úgymond, államszocialista beágyazottsága miatt. Holott, itt érdemes megjegyezni, a fentebb felsorolt, Ránkiékat követő generáció éppen a marxista-leninista hivatalos értelmezés meghaladásával írta be magát a hazai antikapitalista baloldal történetébe.

Ebbe a sorba illeszkedik Antal Attila nagyívű munkája, amelynek fontos célja egy átfogó képet kialakítani a hazai félperiféria és a nyugati centrum közötti kölcsönhatásokról, transzferekről, amelyek végeredményeként Kelet-Közép-Európában a rendszerváltás után „létrejött” – vagy bevezetésre került – a neoliberalizmus, s ez kihatott a nyugati viszonyokra is. A könyv figyelemre méltó politológiai munka, komoly irodalmi bázis alapján állítja középpontba a neoliberalizmus hazai beágyazottságát, a Böröcz József által kidolgozott „kettős függés” (a Szovjetuniótól való politikai, és a nyugati világtól való, egyre erősödő gazdasági) következményeit, a két világ közötti „lavírozás” egy darabig sikeres, majd teljesen megbukó politikáját.

Antal Attila könyve igazi interdiszciplináris munka. Felhasználja a kortárs nyugati elméleteket, anélkül azonban, hogy kritikátlanul alkalmazná azokat a magyar viszonyokra. A kötet így értékes hozzájárulás a korszak mai politológiai irodalmához, egyszerre akadémiai igényű és tudományos ismeretterjesztő munka. Olvasmányossága és gördülékeny stílusa folytán azoknak is hasznos betekintést nyújt a neoliberalizmus előzményeinek kialakulásába, akik kevésbé jártasak a  témában. Eredeti tudományos téziseket fogalmaz meg: részletesen bemutatja az államszocializmus-államkapitalizmus vitát, sokat idézve az utóbbi elmélet szellemileg legkiemelkedőbb hazai képviselőjétől, Tamás Gáspár Miklóstól, akivel éppen az Eszmélet hagyományait követve vitatkozik. Antal Attilának a Kádár-korszak egy ideig valódi rendszer-alternatívát jelentett, akkor is, ha egyre közelebb került a neoliberalizmushoz a nyugati világ szorításában.

A szerző számol a hazai, a félperifériás szocializmusra jellemző történeti adottságokkal: az életszínvonal-politika kényszerű követelményeivel, amelyeket éppen azért kívánt kielégíteni a rendszer, mert szocialista volt – legalábbis némely fontos vonatkozásban, például a közjavak (egészségügy, oktatás, kultúra) társadalmasításában. Mivel a tervgazdaság a félperiférián hosszú távon nem tudott megbirkózni a Nyugat gazdasági kihívásával – óhatatlanul súlyos válságba került a rendszer. Amit „kijavítani” éppen azért nem lehetett, mert mindenkor tekintettel kellett lenniük – és sokan őszintén tekintettel is voltak! – a rendszer fő társadalmi bázisára, a városi, szakképzett nagyipari munkásságra. Ez a csoport –a társadalom „hagyományos” patriarchális vonásai miatt – elsősorban a férfi munkásokat jelentette. Ez a szociális szempont teljes mértékben hiányzik a neoliberalizmusból,  amely bevallottan hisz a piaci egyenlőtlenségekben.

Antal Attila álláspontja hogy a félperifárián létrejött szocializmus nem azért lett államszocializmus, mert olyan gonosz volt a Kommunista Párt vagy a nómenklatúra – azért lett olyan, amilyen, mert a félperifárián jött létre, amely eleve más típusú társadalmi-gazdasági utat járt be, mint a mindenáron „utolérni” kívánt Nyugat.

Ha már a történelemnél tartunk: a német gondolkodásban mindig is nagy szerepet kapott az állam, és az államszocialista gondolatnak ott is igen komoly a szakirodalma – gondolok itt az ordoliberálisok által megálmodott szocialista piacgazdaságra, amelyet a szerző könyvében szintén részletesen tárgyal a liberalizmus formaváltozatai között.

A kötet részletesen bemutatja a neoliberális gondolat kifejlődését Nyugaton és annak hatásait Magyarországon. Ezeket a hatásokat a Nyugat intézményszerűen is igyekezett kialakítani a hidegháború idején: alapítványokkal, tudományos központokkal, ösztöndíjakkal csábították a kelet-európai kutatókat, akik a neoliberális tanokat elsajátítva tértek vissza hazájukba. A tervgazdaság szerkezeti problémái pedig tovább erősítették azt a meggyőződésüket, hogy a szocializmus gazdaságilag nem megreformálható. Ez a réteg tehát az 1980-as évekre elkötelezett híve lett egy, a rendszerváltás után végleg elszabadult neoliberális gazdaságpolitikának.

A fentiek alapján világos, hogy Antal Attila könyve több tudományos igényű recenziót is megérdemel. Cikkem célja bevallottan nem ez: ajánlónak szánom, és egyúttal a könyv kapcsán szeretnék megfogalmazni néhány gondolatot, ahol a szerzővel vitatkozom, abban a reményben, hogy folytatódhat – nem csupán Antal Attilával – egy elméleti igényű párbeszéd.

Miközben egyetértek a szerzővel abban, hogy a magyar „gulyáskommunizmus” egészen más változatot képviselt, mint pl. Ceaușescu diktatúrája Romániában, én későbbre tenném a neoliberális tanok hazai térhódítását. Itt talán hasznos lett volna – egyes politológusok gondolatainak gyakori idézése mellett – komolyabban felhasználni Szalai Erzsébet munkáit (akit egyébként idéz a szerző). A szociológus ugyanis pontos látleletét adja annak, hogyan változik a reformközgazdászok mentalitása  az 1968-ban életbe lépő új gazdasági mechanizmus körüli vitáktól a konzervatív félfordulatig (Varga Zsuzsanna kifejezésével élve), majd pedig az 1970-es évek végétől bekövetkező gazdasági stagnálásig, amely megfordította az eredetileg a szocialista vegyesgazdaság irányába tájékozódó szakemberek gondolkodását. Hiszen 1968-ban a tulajdon, a privatizáció kérdése fel sem merülhetett! Nem érdemes belemenni az életpályák személyes részleteibe; jómagam egyetértek Szalai Erzsébet megközelítésével, amely a mentalitástörténetre helyezi a hangsúlyt. Az 1980-as években mind a késő-kádári technokrácia, mind pedig a reformközgazdászok megtérnek a privatizációhoz; ez azonban sokkal később következik be, mint az új gazdasági mechanizmus kidolgozásának időszaka.

A magyar szocialista vegyesgazdaság – amely harmadik utat jelentett volna a szocializmus és a kapitalizmus között – nyugati szerzők figyelmét is felkeltette, abban az időszakban, amikor nem volt könnyű nyugatiként Magyarországon kutatni. A Tázláron kiterjedt kutatómunkát folytató Chris Hann ma nemzetközileg is az egyik legtöbbet hivatkozott antropológus; a téeszeket tanulmányozó Nigel Swain hasonlóan kiemelkedő nyugati kutatóvá vált; Michael Burawoy pedig szocialista terepmunkája alapján formálta meg azt a tézisét, hogy a gyárakban a korai kapitalizmus despotizmusát felváltja a hegemón despotizmus. A második világháború utáni magyar agrárpolitika szintézisét megíró Varga Zsuzsanna vonatkozó munkái a társadalomtörténetbe ágyazzák a mezőgazdaság átalakítására irányuló kísérletek megvalósítását. A történész bőségesen kitér az 1960-as évek vitáira, az agrárszakemberek, politikusok és kutatók intézményes és személyes beágyazottságára, és azokra a reformokra a mezőgazdaságban, amelyek lehetővé tették a nyugati technológiák és munkaszervezés átvételét egy alapvetően szocialista környezetben. De említhetem Rainer M. János munkásságát is, aki szintén behatóan foglalkozott az 1960-as évek reformjaival, a különböző elképzelésekkel és a munkás-önigazgatás gondolatának elvetésével – s ezutóbbi később valóban megágyazott a szocialista vegyesgazdasági kísérlet bukásának.

1968 mást jelentett Keleten és Nyugaton, de voltak bizonyos kapcsolódási pontok. Miközben Nyugaton az újbaloldali mozgalmak a (több) fogyasztás ellen szálltak síkra, Keleten éppen hogy az életszínvonal emelése állt a reformok mögött – mondhatni, kényszerítette ki a piac kiterjesztését.

Ugyanakkor a nyugati újbaloldal térhódítása arra az időszakra esett, amikor a munkásság a legnagyobb réteget képviselte – Nyugaton is. Ez a szellemi pezsgés lezajlott Keleten is – gondolok itt a Praxis-körre, a budapesti iskolára, a prágai tavasz eredményeire, vagy a lengyel gondolkodókra, akik nemcsak a sztálinizmus ellen lázadtak, hanem a marxizmus reneszánszát is megfogalmazták. 1968 végül vereséget szenved – de véglegesen éppen az informatikai forradalom beindulásával, amely végül defenzívába szorította a munkásokat. Miközben Thatchernek sem volt könnyű megtörni a szakszervezeteket, a kelet-európai államok számára nem volt, nem lehetett megoldás a hagyományos – vesztességessé váló – iparágak, gyárak leépítése, éppen azért, mert a „munkásállam” nemcsak ideológiájában, hanem szociálpolitikájában is szocialista volt.

Noha a keletnémet szakirodalomban állandóan emlegették a „tudományos-technikai forradalmat”, az információáramlás szigorú ellenőrzése a rendszer sarkalatos politikai eszköztárába tartozott. Ez eleve visszavetette az informatika fejlődését, utóbb pedig lemaradhatatlan hátrányba hozta a technológiai fejlődés területén az államszocialista rezsimeket.

Végeredményben valóban egy „elavult” gazdasági-társadalmi rendszert igyekeztek megőrizni – de hangsúlyozom, éppen azért, mert komolyan vették az ideológiát. Ha már az ideológiánál tartunk: Antal Attila többször említi az ideológia kiüresedését, és ezzel nagyon is egyetértek. Hiszen a rendszerideológiát már az 1980-as években sem vették komolyan a munkások (ahogy az kiderül Michael Burawoy, Szalai Erzsébet munkáiból, és a saját kutatásomból is). de nézeteim szerint itt nemcsak arról van szó, hogy az értelmiségátvette a neoliberális tanokat és ezáltal a munkások elvesztették a kulturális hegemóniát. Nem értékelném fel ennyire az értelmiség társadalomalakító szerepét – Kelet-Európában sem. A történelemben különböző célú, identitású, ideológiát képviselő közösségek mozognak, az értelmiség jó esetben „megérzi” a változások irányát, és azok mentén tájékozódik. A munkások nem a kommunista ideológiában hittek, hanem az életszínvonalukat remélték emelni előbb a szocializmusban, majd pedig a kapitalizmusba való betagozódással. Csakhogy az egyenlőtlen fejlődési viszonyokat és lehetőségeket, az egyenlőtlen cserét a centrum és a periféria között – ha úgy tetszik, a periféria kizsákmányolását –  a rendszerváltás nemcsak megerősítette, hanem tovább mélyítette. Így lett valójában – Peter Gowan szavaival ^[1] – Kelet-Európa a neoliberalizmus kísérleti terepe.

A rendszer-alternatíva bukása kétségtelenül visszahatott a nyugati kapitalizmusra is. Erősítette a neoliberális tendenciákat, az „új munkások” – akiknek jelentős része a prekárius rétegekhez tartozik – jóval kizsákmányoltabbak, mint a szocializmus idején, a szocialista piacgazdaságot pedig Németországban is kikezdte a neoliberalizmus és a keletnémet (fél)periféria átvétele. Nem véletlenül szavaznak másképpen a választásokon a volt NDK és NSZK állampolgárai.

A kapitalizmus a neoliberális érában jóval könyörtelenebbé vált a centrumországokban is. A saját munkaerő kizsákmányolása mellett megjelennek az állampolgárság új jogosítványai – hiszen a menekülteknek, bevándorlóknak annyi joga sincs, mint a helyi prekariátusnak. Szőke Noémi disszertációjában megrázó képet fest a magyar bevándorlók londoni megpróbáltatásairól – ezek akkor is súlyosak, ha az általa végzett terepmunkában a kérdezettek többsége eleve a prekárius rétegekhez tartozott.

Az államszocializmus bukása megpecsételte a „hagyományos” munkásság sorsát Kelet-Európában is. A neoliberális laboratóriumnak számító Lengyelországban és Magyarországon különösen felerősödtek a piacgazdaságot bíráló politikai erők – ezek a fentiek okán is – jobboldalról érkeztek és győzedelmeskedtek. A  baloldal nem(csak) a baloldali pártok „ügyetlensége” vagy alkalmatlansága miatt szenvedett vereséget – a vereség jóval korábban bekövetkezett. Az „új munkásság” megszervezése egyelőre – éppen azért, mert a neoliberalizmus hegemón ideológiává vált —  nagyon komoly szervezeti és financiális akadályokba ütközik. Hiszen a tőke bármikor fenyegethet azzal, hogy odébbáll, olcsóbb munkaerőt keres, miközben az önkizsákmányolás egyre elterjedtebbé válik  a nyugati centrum országaiban is (kiszervezés, „rugalmas” munkaerő, a közjavak privatizációja, ami óhatatlanul a minőség leromlásához vezet, stb.). 1989-ben éppen hogy az értelmiség írta alá – a „régi” munkássággal együtt – a saját halálos ítéletét. Hiszen a neoliberalizmusnak – rendszeralternatíva hiányában – egyre kevesebb értelmiségire van szüksége.

Ez a rendszersajátosság tükröződik az oktatás egyre romló színvonalában, a humán tőke teljes leértékelődésében, a lepusztuló egészségügyben, ami sokszor sajnos valóban csak „elfekvőként” szolgál. A humanista értékek elvesztették,  egyre jobbanelvesztik hitelüket. Miközben a kulturális tőkét a liberális kapitalizmusban  a kiváltságos polgárok képviselték és közvetítették, a szocializmus – minden kritika ellenére – valóban sokat tett a kulturális javak társadalmasításáért, a munkásság felemeléséért. Ma a példaképek az influenszerek, a szupergazdagok, a királyi családok – egyszóval  minden, ami a felhalmozott gazdasági és sokszor politikai tőkét dicsőíti és testesíti meg. Nézetem szerint a Harry Potter világa is idetartozik: az emberek inkább hisznek a csodában (hogy egy szegény kisfiú is eljuthat „Oxfordba”), mintsem abban, hogy nekik kellene a világon változtatni, hogy kevesebb esélytelen gyerek legyen. De ugyanide tartozik Bridget Jones, vagy a magyar Teréz anyu, akik a „mindenáron való” házasságot romanitcizálják, vagy a mai angol „royalok”, ahol még az is lehetséges, hogy egy hétköznapi lányból herecgnő lesz…

A neoliberalizmus úgy vált hegemónná, hogy nem kellenek neki „rendszerideológusok” – hiszen a rendszer eleve a kultúra tagadására, a társadalmasítás bármely formájának könyörtelen elfojtására és megsemmisítésére épül. Nem azért van a világ a bulvársajtók vagy a látványmédiaszínvonalán, mert olyan „buták” a tömegek – azért buták a tömegek, mert ez ma rendszerimmanens jelenség. Az „elszabadult” tőke által uralt kíméletlen világban nincs is szükség (annyi) kiművelt emberfőre: a prekárius rétegek olyan munkákat végeznek, amelyekhez jóformán bőven elég az általános iskola. Az alkalmazott (a tőkének hasznos) tevékenységek, tudományok között pedig vajmi kevés a humán irányultságú, „önmagáért való” kultúra.

A munka világa nem pusztán szervezésében alávetett a technokráciának; valójában a technokrácia vált a neoliberalizmus egyik legfőbb hordozójává, amelyet érdekei is a fennálló rendszerhez kötnek. A Szilikon-völgy tech-gurui éppen hogy mindenben megkerülik nemcsak a munkás érdekvédelmi szervezeteket (sok helyen a szakszervezet szervezése is tilos), hanem a nemzetállamot is, amely szabályozhatná, visszafoghatná az elszabadult tőkét. Látni kell, hogy a neoliberalizmus – a szélsőséges privatizációval – magát az államit is meggyengíti, hiszen „kiszervezi” alóla a tulajdont, a tőkét, ezáltal nyitva utat az „algoritmusok”, a médiavezérelt választások, az államhatárokon átnyúló, multinacionális vállalatok – valójában a nagytőke – korlátlan uralmának.

Más kérdés, hogy az elszabadult piacgazdaság és a virtuális spektákulum világa, a sokat emlegetett algoritmusok mennyire képesek megtörni egy társadalom közösségiségét, mennyire lépnek életbe a több közösségiség és kevesebb individualizmus irányába ható ellenerők. Az is kérdéses persze, hogy a „tőke” meddig tűri ezt. A 20. század történetéből igen szomorú tanulságok (is) következnek. Ha egyáltalán lennének születő munkásmozgalmak, vagy nagyon nő a kirekesztett tömegek elégedetlensége, azt igen könnyű becsatornázni a kapitalizmusnak egy másik, könyörtelenül antikommunista, etnikai-nemzeti köntösbe öltöztetett, szélsőjobboldali kiadásába. A kapitalizmusnak ezt az alakváltozatát pedig – parafrazálva Peter Gowant – a régi időkben úgy hívták, hogy fasizmus.