„Kompromisszumos megoldásokat javaslunk, jóval kevesebbet, mint amire az ember vágyik. De ezek a kompromisszumok már most érzékelhető változást hoznának a hatalom és a társadalom viszonyában. S ha megvalósulnának, lehetővé tennék a rendezett továbbfejlődést egy demokratikus önkormányzatú, önálló Magyarország felé”^[1], áll az 1987 júniusában megjelent Társadalmi szerződés (továbbiakban: TSz.) I. részének zárlatában.

Arra teszek kísérletet, hogy bemutassam e politikai kibontakozási javaslat által kínált kompromisszum feltételrendszerét, deklarált és igazolható, procedurális és tartalmi előképeit, a történelmi-politikai kontextusból adódó eklekticizmusának részleteit és feszültségeit. Mindezeken és a dokumentum recepcióján keresztül tisztább képet kaphatunk a szamizdat Beszélő körének mint a demokratikus ellenzék egyik kiemelten fontos csoportjának változó ideológiai profiljáról, amely a TSz.-t követően, a rendszerváltás gyorsuló idejében, a pártprogram(ok) írása idején is a (belső) viták kereszttüzében állt.

A TSz. mindjárt a legelső mondatában mint a gazdasági hanyatlás következményét rögzíti a (kádári) közmegegyezés^[2] végét. Új erőteret észlel, a halogatás, a tehetetlenség és a vegetálás tüneteiből a kádári közmegegyezés (életszínvonal-politika) hallgatólagos és kizsarolt társadalmi szerződésének felbomlását, melynek vákuumában immár új társadalmi szerződés megkötését tartja szükségesnek, sőt javasolja. A szigorúan^[3] a Beszélő programjavaslataként rögzített dokumentum szerzői (a lap szerkesztői közül hárman: Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia) e hallgatólagos közmegegyezés felbomlását tekintik kezdőpontnak a nyílt egyezkedéshez, a kompromisszumhoz, amely helyzetben magától értetődőnek látszik a legfontosabb személyi konzekvencia, hiszen „az általános elégedetlenség megszemélyesíti tárgyát”: Kádárnak mennie kell.

Az adott (geo)politikai-történeti-gazdasági kontextus által determinált kibontakozás feltételeit, a TSz. krédóját, a keveset tehát (ahogy a fentebbi idézetben olvasható), amire az ember vágyhat, a következő pillérek alkotják: a párturalom alkotmányos korlátozása, szuverén törvényhozás, törvényekkel körülírt sajtószabadság, munkahelyi önigazgatás, érdekvédelmi és egyesülési jog, szociális biztonság és méltányos szociálpolitika, állampolgári jogok.

Egy köztes megoldás lehetséges kiindulópontjaként tekint a szöveg önmagára, amely ugyanakkor a jövő felé nyitott, s ekként – nem többet és nem kevesebbet, mint – egy rendezett átmenet garanciáit jelölné ki.

A kompromisszum előfeltételeként tételezi e szerződéskötés partnereit, egy alulról szerveződő társadalmi erő kialakulását, amely az (értelmiségi) közvéleményen túl a lakosság széles rétegeit mozgósítva idővel „tárgyalóféllé” válhat. Itt azonban nem a 1989-es Nemzeti Kerekasztal Tárgyalások csírája tűnik fel, hanem az alulról megszerveződő széles társadalmi erőnek és nyilvánosságának a nyomásgyakorló ereje. A dokumentum azonban hozzáteszi, hogy e partnerként azonosítható társadalmi erő még hiányzik, s egyúttal ennek a társadalmi nyomásnak a hiányára is keresi a magyarázatot, amely mintha az 1956 utáni sajátos magyar fejlődésre, az éppen felbomló kádári közmegegyezésre is visszamutatna.

Azonban a társadalom önszervező erejének hiánya, s ennek a hiánynak a felismerése és felmérése nem zárja ki, hogy a TSz. párhuzamosan kísérletet tegyen a hatalom önkorlátozására és a megegyezésre vonatkozó, kompromisszumos megoldások és stratégiák felvetésére, kidolgozására.

Tehát egy új társadalmi szerződés keretezésére, ekként pedig részben hitet tesz e programnak, e tetté váló szavaknak a hatalmi dinamikákra gyakorolt hatása mellett. Ugyanakkor a dokumentum szemléletében tudomásul és adottnak vett – még ha illegitimnek is tekintett – a létező párturalom: e válságtünetekkel megvert párturalom erejének és lehetőségeinek figyelmen kívül hagyása nélkülözné a politikai realitást.

A TSz. ennek következtében nem is hatalomátvételről vagy hatalommegosztásról beszél. A politikai átalakulás programjának e víziója (melyre szemléletük szerint az elkerülhetetlen gazdasági reformnak is épülnie kell) elsősorban a regnáló hatalom alkotmányos-jogi önkorlátozásának kikényszerítéséről szól, a párt közjogi státuszának tisztázásáról és szűkítéséről, melynek ágense és elszenvedője (szintén) maga a párt. Kompromisszumról (az önkorlátozás kölcsönösségéről) ugyanakkor azért beszélhet a javaslat, mert eközben a másik fél is adottnak kénytelen venni a párt közhatalmi előjogait.

Ekként a TSz. nem jelöli meg közvetlen, rövid távú célként sem a többpártrendszert (az országos választási lista kiszélesítését említi, független jelöltek indulásának és a közjogi státuszú társadalmi, szakmai, érdekvédelmi szervezetek általi delegálásnak a lehetőségét, ezáltal a Parlament szuverén hatalmának és ellenőrző funkciójának megteremtését), sem a szovjet csapatok kivonását (a külügy és hadügy terepét, s így a Varsói Szerződést illető szövetségi politikát kifejezetten a párt illetékességi körében hagyná).

Ezek azok a (reálpolitikai) keretek, melyek között a TSz. szerzői feltehetőnek vélik a forradalom leverése óta elnapolt politikai alapkérdéseket. De melyek azok a programszintű előképek, amelyek részleges adaptálása-aktualizálása megvalósul a dokumentumban, s ezeket miként vette használatba a TSz.?

Amikor a demokratikus ellenzék választott hagyományairól esik szó, akkor ennek egyik legjelentősebb példájaként Bibó Istvánra szokás tekinteni: „A nyolcvanas évek első fele a demokratikus ellenzék bibói korszaka volt – nemcsak abban az értelemben, hogy a bibói politikai magatartást próbálták követni, hanem hogy közös nevezőként Bibó liberális szocialista ideológiai alapállását is elfogadták.”^[4]

E hagyományválasztásnak a deklarációjaként fogható fel az 1979-ben szamizdatban megjelent Bibó-emlékkönyv. Az Emlékkönyv és általa Bibó István jelentőségére élesen rámutat Szabó Miklós, aki a szamizdat Beszélő 1. számában írt kritikát a gyűjteményről, melyben az áll, hogy Bibó nem pusztán történeti folytonosság, hanem a politikai másként gondolkodás egyetlen élő hagyománya^[5]. A Bibó-emlékkönyvben Kis Jánosnak is jelent meg írása, szintén társszerzőségben, akkor Bence Györggyel. A Határolt forradalom, megszorított többpártrendszer, feltételes szuverenitás című tanulmány a legfontosabb elemzési szempontokat már címében felkínálja, tehát az Emlékkönyvbeli szövegnek – s ez a TSz. felől jut relevanciához – a bibói jó kompromisszum lesz a tárgya.

A Bibó-emlékkönyvet is érintő írásában Kenedi János úgy jellemzi Bence György és Kis János tanulmányát, mint amely a tiszteletadás hangján megszólaló szövegektől eltérően a valódi politikai ambíció és cselekvés lehetőségét hordozza, Bibóra pedig mint követhető reálpolitikusra tekint^[6]. Ez nem csupán Kenedi interpretációjában, hanem magában a tanulmányban is felsejlik,

hiszen a politika felől közelíti meg a Bibó képviselte magatartást és a bibói javaslatokat. A Határolt forradalom… a bibói technika elemzésén keresztül, miszerint a megoldás szándékával veti alá nézeteit adott politikai válság próbájának, tehát a gyakorlati alkalmazás igényével dolgoz ki politikai formulákat^[7].

Közben pedig a bibói kompromisszum-koncepció adaptálásának implicit felvállalásáig jut el, mely aztán – további fordításokon keresztül^[8]– a TSz.-ben kéredzkedik egy politikai program központi motívumává.

Érdemes leszögezni persze, hogy A magyar demokrácia válsága, A koalíció egyensúlya és az önkormányzati választások, vagy A koalíció válaszúton olyan Bibó-írások, amelyek 1945 és 1947 között jelentek meg, és amelyek a fennálló és instabil politikai helyzet közelképét adják, illetve a megőrzés és továbbfejlődés módjait igyekeznek rögzíteni.

A történeti-politikai kontextus ekként számos tekintetben eltér a TSz. születési idejének alaphelyzetétől, hiszen Bibó elsősorban a koalíciós viszonyban álló Kisgazdapárt és Kommunista Párt kompromisszumának lehetőségeit tárgyalja, míg a szamizdat Beszélő-program esetében egy válságban lévő egypárti államhatalom és (egy tömegnyomással még nem intézményesített) társadalmi mozgalom kompromisszumának forgatókönyve kerül kidolgozásra. Ez nem hagyható figyelmen kívül akkor sem, ha Bibó ezen írásainak hatása ezúttal a (gondolati előzményként is tekintett) Bence–Kis-tanulmány fénytörésében olvasódik össze a TSz.-szel. Így pedig sokkal inkább az elméleti-procedurális összecsengések teremtik meg e szövegek közös terét.

Bence György és Kis János már tanulmányuk legelején a közvetítő megoldások és a kompromisszumok emberének nevezik Bibót. Ezután bemutatják azt az általuk dominánsnak tartott értelmezői zsákutcát, amelyik Bibó politikai javaslatainak megvalósíthatatlanságát hangsúlyozza. Ez a tehetetlen értelmezői szkepszis vagy cinizmus ezért másutt, az általános történelmi és társadalmi okfejtésekben, vagy a naivitással is terhelt személyiségben leli meg a bibói nagyság nyitját.

Bence és Kis politikai olvasata azonban azokra a bibói formulákra tekint, amelyek a parlamenti demokrácia és az egypártrendszerű diktatúra közti átmeneti formákat dolgozzák ki – ezzel ugyanakkor erősen aktualizálják Bibót, s egyúttal mintha saját közösségük politikai feladatát is olvasnák ki a sorai közül. S bár az 1956 végi, 1957 eleji Bibó-írások már joggal értelmezhetők kiemelten e szempont mentén, a háború utáni koalíciós időszak esetében viszont Bibó két már létező pólus (és párt) együttműködésének fenntartását, radikális változás és konszolidáció, tehát forradalom és szilárd törvényes rend – jól elválasztott érvényesülési körök mentén történő – megvalósítását, tehát a határolt forradalom modelljét szorgalmazza.

Míg viszont ezek a törekvések a kommunisták és a kisgazdák kezén is saját parlamenti pozícióik megerősítését célozzák legelsősorban (s ekként lesz a forradalomból a szabályok felrúgásának kommunista öncélja, a tömegek megmozdulásaitól való rettegésből pedig a reakció kisgazda megerősödése), addig Bibó – a maga megátalkodott jóhiszeműségével (Szabó Zoltán fordulata) – a politikai ellenfelek önkorlátozására alapozza koncepcióját. Ez azonban nem naiv jóhiszeműség, sem opportunista megalkuvás, hanem érdekekre alapozott politikai kompromisszum a közös célnak felfogott demokrácia megteremtéséért.

A TSz. ezzel szemben nem két – már létező – pólus mellérendelő dinamikáját szemlélve szólal meg, hanem egy olyan helyzetben, ahol az egyik félnek már a nyilvános véleménye kifejtésére sincsenek meg a törvényi garanciái, ezért kénytelen az illegális módszerhez, a szamizdathoz folyamodni.

Továbbá a program ajánlata, ahogy arról Tamás Gáspár Miklós írt a TSz.-ről szóló kritikájában, éppen tömegmozgalom támogatta tárgyalópartner híján csak elvi jelentőségű lehet^[9]. S noha a TSz. érinti a választási rendszer kiszélesítésének módjait, amennyiben valami folytán valóban teljesülnének is ezek a feltételek, a párthatalom (ön)korlátozását és a párttörvényt akkor is a Párt dominálta intézmények hoznák meg saját maguk fölött.

A bibói kiegyezéseket azonban éppen a forradalom győztesei kínálják fel (e kiegyezés által lesz forradalmuk határolt) azoknak, akik a megelőző rendszer szerkezeteinek fönntartásában voltak érdekelve^[10]. Így a megszorított többpártrendszer Bibónál lefektetett tétele a TSz.-ben leginkább és legfeljebb tágított egypártrendszerként fogható fel. S akkor talán ezekre a szöveghelyekre érthető rá a dokumentum felütésének idézett kitétele: „Kompromisszumos megoldásokat javaslunk, jóval kevesebbet, mint amire az ember vágyik.”

S noha a TSz. nyitófejezete 1956 novemberének kompromisszumos javaslatait deklarálja előképként, a lengyelországi demokratikus-ellenzéki kísérletek hatása mindvégig inspirációként szolgált a magyar demokratikus ellenzék és a szamizdat Beszélő számára^[11], olyan praktikus kérdésekben, mint a szamizdatnyomtatás, és olyan elméleti-koncepcionális kérdésekben is, mint a társadalmi tömegnyomás és tömegmozgalom lehetősége, valamint hatalom és ellenzék, hatalom és társadalom viszonya.

Adam Michnik új evolucionista elmélete, amelyet először 1976-ban adott elő Párizsban, s amely a párizsi Magyar Füzetekben jelent meg magyarul 1978-ban, történeti perspektívában, az 1956-os Lengyel Októbert bemutatva értékelte az elmúlt évtizedek politikai cselekvéseinek tanulságait.^[12] Michnik azonban a szovjet típusú rendszereknek immár újfajta belső evolúciójával számolt: az államhatalom megdöntésének irreális és akár végzetes vágya (Jacek Kuron ugyanezt kalandorságnak nevezi^[13]), vagy az államhatalmat demokratizáló, reformok általi emberarcúvá javítása helyett (amely a magyar 1956 és a csehszlovák 1968 után újabb szovjet beavatkozással is „kecsegtethet”, s egyszerre vezetne lengyel nemzeti tömeggyilkossághoz és szovjet diplomáciai kudarchoz), a fokozatos és részleges intézményi változtatások oldalán áll.

Ám, és ebben van Michnik jelentős újítása, kikezdi az évtizedes (értelmiségi-technokrata) modellt, elveti a „hatalomnak való súgás” módszerét, s helyette a társadalomnak tett, a hathatós fellépésre vonatkozó ajánlattal áll elő, amely a független közvéleményhez fordul, a politikai öntudat élesztésére törekszik, s ekként a megteremtődő tömegnyomással legitimált ellenállási lépéssel kényszeríti az államhatalmat egy demokratikus szocializmus felé.

Michnik egy másik írásában, amely 1980-ban hangzott el Varsóban, és 1981-ben jelent meg a párizsi Magyar Füzetekben, az új evolucionizmus koncepcióját részletezi tovább. Eszerint az 1956-os lengyel kísérlet nyomán általa Gomulka-mítosznak nevezett demokratizálódási illúzió megbukott. A mítosz nélkül maradt Gomulka-regnálás végpontján az áremelések ellen tiltakozó gdański munkások sztrájkját fegyverrel törték le 1970-ben. Michnik szerint ezzel a hatalom a legitimációját is elvesztette, ennélfogva új társadalmi szerződésre van szükség.

A társadalom újjászerveződése alulról és belülről kezdődött meg, mely 1976 sztrájkjaihoz (valamint a Munkásvédelmi Bizottság megalakulásához) is elvezetett, hogy 1980-ban a Szolidaritás társadalmi mozgalma által a hatalom és a társadalom közt megegyezés szülessen, egyúttal megdöntve az egypárti uralom azon alapelvét, miszerint „a párt ihleti a társadalom cselekvését, ez indokolja a párt vezető szerepét”, lévén immár a társadalom cselekvésére, önszerveződésére, nyomásgyakorlására lesz kénytelen reagálni a párt.

S eközben már nem csupán létező, kodifikált (Helsinki-)jogok valódi elismertetéséről van szó, hanem új, intézményi (elsősorban munkásérdekvédelmi, de más területeket is inspiráló) garanciák törvényi biztosítékáról. Ez a lépéshátrány ki is kezdi a párt vezető szerepének dogmáját, s hiába, hogy objektív adottság, ha a párthatalom körülhatárolásával egyúttal korlátozása is megtörténik. Ez a Michnik-írás az Amit akarunk és amit lehet címet viseli, s e cím összecsengése a TSz. önkorlátozó önpozíciója kínálta lehetőségekkel egyértelmű: „Kompromisszumos megoldásokat javaslunk, jóval kevesebbet, mint amire az ember vágyik”.

Míg tehát 1956-ot követően megtorlás, restauráció, majd konszolidáció, 1968 után pedig „normalizáció” volt a politikai válasz a magyar forradalomra, illetve a csehszlovák reformmozgalomra, addig 1980-ban a lengyel Szolidaritás a gdański egyezménnyel, ha nem is közhatalmi pozíciókig jutott, de független szakszervezetként számos területen meghatározó (ellen)erőként lépett fel, további társadalmi csoportokat hozott mozgásba, még ha ezt 1981 decembere után hadiállapot is követte, mely azonban már – a fentiektől eltérően – a Szovjetunió és a Varsói Szerződés csapatainak beavatkozása nélkül történt meg.

Ezt a történeti-geopolitikai elmozdulást, a szokásos forgatókönyveket felülíró, terjeszkedő válságot, amely az ellenzékeknek és a kibontakozásnak is cselekvési lehetőségeket kínál^[14], a szamizdat Beszélő a lapindítástól kezdve, a térség tágabb perspektíváján keresztül monitorozta. „[A] szükségállapot kihirdetése nem a lengyel válság vége, hanem az általános kelet-európai válság kezdete. De semmi kedvünk ujjongani. A lengyel megújulás azzal kecsegtetett, hogy a fenyegető válság elkerülhető.”^[15], írta Kis János 1982 januárjában, alig pár héttel a hadiállapot december 13-ai kihirdetése után, hozzátéve, hogy a Szolidaritást nem lehet egyetlen jól irányzott csapással kihasítani a társadalom testéből, mint annak idején a Nagy-budapesti Központi Munkástanácsot sikerült.

Az igazán megvilágító erejű azonban az idézet folytatása: „Kompromisszumos megoldásban reménykedtünk, és a minta a szemünk láttára kezdett alakot ölteni: a párt elfogadja vezető szerepének szükséges mértékű korlátozását, a társadalom pedig cserébe tudatos önkorlátozással elfogadja a párt vezető szerepét (…) még nem tudjuk felmérni, min bukott el a kísérlet – de szembe kell néznünk vele, hogy elbukott (…) nem tudjuk azt sem, hogy megint elölről kell-e kezdeni mindent, mint 1956 és 1968 után, vagy ezúttal marad valami közvetlenül folytatható”.^[16] (kiemelések tőlem – F. R.)

A lengyel kísérlet elemzése során Kis János épp azokat az elemeket állítja fókuszba 1982-ben, amelyek öt évvel később a TSz. ajánlatának is pillérei lesznek (kompromisszum, a párt vezető szerepének önként vállalt korlátozása, a társadalmi önkorlátozás a párt vezető szerepének elfogadását illetően). Egyúttal a Szolidaritást jelöli ki mintaként, mint ami marad, amit az illegalitásba szorítás ellenére sem lehet vélhetően eltörölni, így tehát közvetlenül folytatható.

Ám míg Michnik 1976-os írása az öntudat társadalmi élesztéséről szólt, addig az 1980-as írása már a létrejött Szolidaritás és tömegbázis, tömegnyomás birtokában a hatalom megegyezésre kényszerítésének stratégiáiról beszél a tömegmozgalom által^[17], tehát az új evolucionizmus evolúciójának következő fokozatáról.

Jadwiga Staniszkis önkorlátozó forradalomról szóló írásai feltárják a Szolidaritás hierarchizáltságából adódó belső anomáliákat is az „elit” és alsóbb (helyi) képviselők és kezdeményezések között, mely intézményesen a Nemzeti Bizottság felé gravitáló döntéshozatal, s ezzel szemben a decentralizáló, hálózatszerű önkormányzatok koncepciójának feszültségében kerül színre. Ez az 1981 júliusát követő nyílt konfrontációs szakasz (melyben – Staniszkis szerint – a korlátozott politikai forradalom eltolódhat a társadalmi forradalom irányába, rákérdezve a termelőeszközök központi tulajdonának felügyeletére, s ezáltal a hatalom mélystruktúrájára) eltérő orientációkon keresztül is bemutatható.

A pragmatista orientáció az intézményes forradalom taktikája, mely a garanciák kiküzdése és elérése érdekében másodlagosnak tekinti az elvi kérdéseket, míg a fundamentalista orientáció megközelítése morális alapú. Mindeközben a rendszer alapvonásainak megváltoztatása egyik szemléletnek sem szerepel a közvetlen céljai között. „A fundamentalisták alábecsülik egy politikai stratégia szükségességét és így gyakorlatilag kevésbé radikálisak, mint a pragmatisták (…) a pragmatisták számára az állam politikai intézményeket és politikai játszmákat jelent. A fundamentalisták a személyes értékek (szuverenitás, méltóság) oldaláról fogják fel.”^[18]

Ettől függetlenül a Szolidaritás nagy kísérlete mégis abban áll, hogy a szakszervezeti kereteken és az érdekvédelmen túl, valódi társadalmi mozgalomként, állampolgári törekvések kifejezőjeként tekint önmagára.

1980 augusztusa után az álpluralizmus helyett majdnem-felelős pluralizmus áll be, a Szolidaritás szakszervezeti hatalma képes a párthatalom bénítására, az élcsapat helyett pedig a valódi társadalmi szerződés lesz a döntési mechanizmus terepe^[19].

A magyar helyzet eltérő alakulását (a lengyel új evolúció, s ennek nyomán a társadalmi tömegmozgalom és önkorlátozó forradalom elmaradását) már jóval 1987 előtt, a lengyel események értékelésekor is világosan látta Kis János: „sem a társadalomlélektani, sem a szervezeti feltételek nincsenek adva ahhoz, hogy a közeljövőben valamilyen lengyel stílusú tömegmozgalom bontakozzék ki nálunk is”.^[20] Az újdonság a TSz. esetében mégis kettős: politikai program születik, melyben ezek az egymásból következő (részben) michniki modellek egymásra is torlódnak. S míg a lengyel evolúció esetében a gdański egyezménnyel egy gyakorlati megvalósulás is értékelhető, függetlenül a megújulás 1981 decemberi elfojtásától, addig a TSz. megmaradt koncepciónak.

„A lakosság szélesebb köreiben még csak az elégedetlenség erősödik. Nem gondolnak alternatívákra. Nem követelnek.”^[21], áll a TSz.-ben, s mintha e hiány köré lenne kénytelen rendeződni a dokumentum. Így pedig a kibontakozási javaslat egésze, annak realizálódása a jövőbe utalódik. Bibó is felteszi a kérdést egy, a háború alatt született írásában^[22], hogy kik az adott korban a demokrácia lehetőségét hordozó csoportok, s hiába jelentheti ki a TSz., hogy létezik az értelmiségnek egy politizáló magja, mégis „csak az alul lévők bizonyíthatják, hogy szószólóikat vezetőiknek tekintik és hallgatnak rájuk. Ám ehhez meg kell mozdulniuk”^[23].

Ebben is az a bibói felismerés köszön vissza, hogy a társadalom lehető legnagyobb demokratikus teljesítményének kell állnia fedezetként egy ilyen kibontakozási javaslat mögött, tehát társadalmi többségnek, amelyik a válságból kivezető kompromisszumban magáévá tenné a demokrácia távlatát, miként példa erre az 1956-os munkástanácsi mozgalom.

A kádári közmegegyezésnek épp a vége mutat rá legélesebben a természetére, s e demokratikus fedezet hiányának az okaira: a hatalom – szállóigévé váló krédójának szellemében („aki nincs ellenünk, az velünk van”) – az életszínvonal-politika által passzívvá tett tömegekkel megkötött alku révén mindig talált magának szövetségest a dinamizáló(dó) társadalmi csoportokkal szemben.

A TSz. is számol tehát annak szükségességével, amit Bibó a társadalmi értékvilág regenerálódásának hív^[24], s amelyet fontosabbnak tart a hatalom átadásánál, mert a politika újratanulása által a tömegek saját erőtényezőiket kezdik el felismerni, az újabb válságforduló demokratikus fedezetének öntudata pedig politikai egyensúlyhoz, határolt forradalomhoz, a megegyezéses kibontakozás, a kompromisszum lehetőségéhez vezet. Míg ha e kompromisszumból a többség kimarad, és mindez demokratikus teljesítményének hozzájárulása és fedezete nélkül történik meg, az a politikai hisztériát fokozza. E két lehetséges út hátterében Bibó a közösség megrázkódtató történelmi tapasztalatát látja, s ezt a legnagyobb demokratikus teljesítménnyel, 1956-tal azonosítja a TSz., mint ahonnan a szakadozott fejlődés folytatódhat.