A Fordulat folyóirat élelmiszer-önrendelkezésről szóló lapszáma vitán felül létkérdést tárgyal olyan kritikai értelmezésben, aminek a körülöttünk lángoló világban ma már alapkövetelménynek kellene lennie. A szerzőktől azt is elleshetjük, hogy hogyan érdemes az önrendelkezés szelleméhez méltóan tudományos munkát végezni.

A Fordulat folyóirat szerkesztői az új lapszámmal szokás szerint olyan témakörhöz nyúltak, aminek az értő feldolgozása kiemelkedő fontossággal bír (nem csak) a hazai kontextusban. Ha azt mondanám, hogy mindaz, amiről a 29. szám szól, élet-halál kérdése, akkor sem mondanék nagyot, hiszen enni vitán felül kell. Nemcsak az nem mindegy, hogy mit és mennyit, hanem az sem, hogy az élelmet hogyan, milyen termelési technológiával és társadalmi feltételek mellett állítják elő.

A vajas kenyértől a homár-mangó crème fraîche-ig ugyanis minden élelem egyben társadalmi viszonyrendszer is – ahogy a cukor kapcsán ezt Kozák Sándor lapszámbéli könyvrecenziója találóan meg is állapítja.

Ez az az alapvető fontosságú meglátás, ami összeköti az „Élelmiszer-önrendelkezés” szám cikkeit, de a szerkesztők helyesen egy másik alapvetést is e mellé rendelnek: az a társadalmi viszonyrendszer, amiben az élelem elhelyezkedik, egy tágabb, ökológiai viszonyrendszerbe is ágyazódik – a tőke logikája pedig ugyanúgy töri kerékbe mind a kettőt. Nemcsak azt fontos látnunk, hogy e viszonyok ezer szállal kötődnek egymáshoz, de azt is, hogy a határaik össze is mosódnak. Ennek az egységnek az értelmezésére kiváló választás Jason Moore elmélete, aminek a bemutatásával indul a lapszám. Ahogy a szerkesztők fogalmaznak, „ez a keretezés világossá teszi mind az antikapitalista baloldali, mind a zöld mozgalmak számára, hogy problémáik gyökere és megoldásaik horizontja közös” (3. o.).

Ilyen az „önrendelkező” tudomány

A tét az új lapszám esetében sem csupán az élelmezés kérdésének tudományos igényű tárgyalása volt. Azzal, hogy a szerkesztők a lapszámot az élelmiszer-önrendelkezés globális mozgalmi jelszava köré szervezték, világossá tették, hogy számos egyéb mellett

az élelmünk is a politika terepe, akár akarjuk, akár nem.

Ahelyett tehát, hogy erről erősen próbálunk nem tudomást venni, és örülni annak, hogy a vajas kenyerünk (vagy persze a homár-mangó crème fraîche-ünk) elmajszolása közben legalább békén hagy minket a politika, életbevágó lenne rádöbbennünk arra, hogy ez az alaphelyzet – kényelmes struccpozíció ide vagy oda.

A kérdés tehát nem az, hogy politika-e az élelem, hanem az, hogy szeretnénk-e meg-, illetve visszaszerezni a kontrollt saját élelmünk felett, avagy továbbra is hajlandóak vagyunk megadóan elfogadni a hatalmasok által diktált feltételeket.

A szerkesztők és a szerzők pozíciója e kérdésben világos, hiszen az élelmiszer-önrendelkezés globális mozgalma pont erről (az élelmiszer-rendszerek feletti demokratikus kontroll gyakorlásáról) szól. Ehhez azonban az is szervesen hozzátartozik, hogy a cikkeknek nemcsak tartalmilag kell a demokrácia radikális felfogását tükrözniük, hanem a kutatáshoz használt módszereikben is. A társadalom felett lebegő, arra a tudomány piedesztáljáról rátekintő megfigyelő szokásos szerepét elhagyva a cikkek jelentős részének valóban szerves része az élelmiszer-önrendelkezés terén végzett társadalmi munka, az ahhoz tartozó értékekkel és az ezekből szervesen kialakuló empatikus és felszabadító módszertannal.

A lapszám másik fontos stratégiai értéke, hogy szemlátomást hozzá kíván tenni ahhoz a munkához, amely az élelmiszer-önrendelkezésért folytatott küzdelemben szerencsére már Magyarországon is elkezdődött. A globális kapitalizmus szülte, a vidéket, a mezőgazdaságot vagy az élelmezést érintő társadalmi problémák itthon is összetalálkoztak az ökológiai válság problémahalmazával, és a megoldásokon dolgozók között megindult a közeledés. A Fordulat friss száma e folyamatba illeszkedik. A cikkek, a szerzők, a megjelenített problémák mind arról tanúskodnak, hogy a cél a kialakulóban lévő együttműködés és egyetértés megerősítése volt, valamint annak nyomatékosítása, hogy az emberek és a természet kizsákmányolása ugyanazon gazdasági-társadalmi rendszerben, a globális kapitalizmusban zajlik. A lapszámot olvasva tehát nemcsak érdekfeszítő és informatív, körültekintően megírt cikkeket és gondosan válogatott recenziókat olvashatunk, hanem egy radikális programot is, melynek kimondottan célja, hogy a baloldali és a zöld mozgalmak közötti tudáscserét előmozdítsa.

Ahogy tehát a bevezetőben a lapszám szerkesztői is megállapítják: az élelmiszer-önrendelkezés hívószóként és globális mozgalomként több egy mezőgazdasági modellnél.

Egy olyan radikális követelésről van itt szó, amely életünk, ételünk, értékeink gyökeres újragondolásán alapul.

Az ebből következő megoldási javaslatokból olyan élelmezési rendszerek rajzolódnak ki, amelyek a környezet és társadalom pusztítása helyett ezeket regenerálják, kivonva az emberi élet alapvető feltételét a tőke logikája alól. Így és csakis így van arra esély, hogy idővel „a gazdasági demokráciának egy olyan komplex intézményrendszerét tudjuk felépíteni, melyben az élelmezési rendszerek szerepe az emberek helyi és jó minőségű, ökológiai módszerekkel és társadalmilag is igazságos módon termelt élelmiszerrel való ellátása lesz” (6. o.).

Olcsó-e az élelmiszer?

Élelmiszer-önrendelkezés csak akkor lehetséges, ha minél átfogóbb (holisztikusabb) szemlélettel, azt minél kreatívabban alkalmazva munkálkodunk a változáson: összefüggésbe hozzuk az élelmezés társadalmi és ökológiai feltételeit, az ide vonatkozó tudományos és politikai munkát, a globális és mikroszintű perspektívákat, a tudományos módszereket és a hagyományos tudást. Jason Moore elmélete remek kiindulópont ehhez. Moore-t az tette híressé, hogy a kapitalizmusban nemcsak a társadalom vagy a gazdaság sajátos szerveződését látja, hanem a környezetét is. Pontosabban, szerinte nem is érdemes ezeket egymástól elválasztani, sőt: a hangsúly épp arra kellene, hogy kerüljön, hogy lássuk együvé tartozásukat.

A cikk, amit Bodor Krisztofer, Csurgó Dénes és Rosenfeld Annajuli fordítottak magyarra (Olcsó élelmiszer és klímaváltozás, avagy hogyan jutottunk az értéktöbblettől a negatív értékig a kapitalista világökológiában), illeszkedik Moore azon munkái sorába, melyekben a társadalmi/természeti tényezőket valóban integráltan értelmezi. Az éghajlat itt nem külső korlátozó tényező, hanem a tőkés rendszer ellentmondásainak része – állítja Moore, a „negatív érték” koncepciójával. A fogalom a kapitalizmus végnapjait jövendöli, és valóban:

ha már az elsajátított értéktöbblet helyett is valamiféle negatív értékről van szó, akkor a legmegátalkodottabb kapitalisták szeme előtt is rémálmaik elevenednek meg, és joggal.

A történet nagyjából onnan indul, amit egy átlagos kedd reggel a közértbe lépve magunk is tapasztalhatunk: az élelmiszer borzasztó drága, és ez a drágaság tendenciózusnak tűnik. Mivel Moore híres megfogalmazása szerint a kapitalizmus működésének egyik kulcsa az olcsó élelmiszer, ez legalábbis gyanakvásra adhat okot. Válságok természetesen korábban is voltak, de ezeket „termelékenység és kifosztás” tökélyre fejlesztett kombinációin keresztül eddig sikeresen meg lehetett oldani. A negatív érték, amiről a cikk szól, azonban „értelmezhető úgy, mint a tőke biofizikai korlátainak felhalmozódása az élet szövedékében, ezek a korlátok pedig most a Négy Olcsó Erőforrás (élelmiszer, munka, energia és nyersanyagok) helyreállítását fékezik”.

A kialakult helyzet kiszámíthatatlan társadalmi-ökológiai hatásait tekintve, a fel-felbukkanó és egyre sokasodó problémák egyre tágítják a tőkés hatalom építményének repedéseit. Arról nem is beszélve, hogy ami ma problémának tűnik, nagy valószínűséggel csak egy felfoghatatlanul nagy jéghegy csúcsa, és mi már a csúcs láttán is szörnyülködve temetjük arcunkat a kanapé párnáiba.

Moore megközelítésmódja ténylegesen a cikkek elméleti háttereként szolgál, és vissza-visszaköszön a témák tárgyalásában. A holisztikus szemlélet a keretezésen túl a témák válogatásában is megjelenik. Természetesen a teljes körű tárgyalásra egy hasonló lapszám sem vállalkozhat, az alapvető kérdések közül mégis jó néhányat sikerült beválogatni. Külön figyelemreméltó az arra irányuló erőfeszítés, hogy megfelelő hangsúlyt kapjon a sajátos közép-kelet-európai (és ezen belül magyar) tapasztalatok feldolgozása, elhelyezése és beillesztése a globális összefüggések rendszerébe.

Pillanatképekben a magyar agrárium és a vidék helyzetéről

Barta L. Tamás Földreform és agrárdemokrácia Magyarországon a 20. század első felében című írása máris az olcsó élelmiszer moore-i gondolatának a hazai viszonyai felé fordul azzal, hogy az élelmiszerek (főleg a gabona) világpiaci áringadozásainak hatását, valamint a magyar mezőgazdaság és a vidéki társadalom kapitalista átalakulását vizsgálja. A fő kérdés, hogy e strukturális változások hogyan hatnak a szolidaritásra és a mozgalmi mintázatokra a magyar agráriumban. A történet gyönyörűen rávilágít az agrárium problémáinak folytonosságára. Megdöbbentő azzal szembesülni, hogy mennyire kevéssé sikerült a 19-20. század óta orvosolni javarészt ugyanazokat a problémákat.

A „földkérdés” ijesztően hasonló napjainkban is: a földhöz jutás nehézségei, a birtokszerkezet aránytalanságai, a földkoncentráció és ennek kapcsán a földművelésből élő népesség növekvő kiszolgáltatottsága, ellehetetlenülése mind megegyezik azokkal a következtetésekkel, amelyek napjaink helyzetértékeléseiben is rendre felszínre bukkannak.

A cikk következtetése árnyalja a köztudatban élő képet arról, hogy hogyan tette tönkre a kollektivizálás a magyar vidéket: „a magyar parasztság válsága, mint láttuk, az 1880-as években kezdődött, és valóban nemzetközi folyamatok: egy globális kapitalista piac mozgásainak eredménye volt” (98. o.). A szerző e fontos megállapítással segít újraértelmezni saját korlátos történelmi tudásunkat, illetve hosszabb történelmi távlatban mélyebb dinamikákat is meglátni az eseményhorizont mögött.

Más szemszögből, a fennálló viszonyokon belül kialakítható alternatívákat vizsgálja Balogh Pál Géza, Michels Ambrus, Nemes Gusztáv és Szegedyné Fricz Ágnes cikke. A hiányzó láncszem – termelők és fogyasztók összekötésének dilemmái a rövid élelmiszerláncokban arra kíváncsi, hogy milyen közvetítők (a cikkben „reflexív ágensek”) segíthetnek áthidalni a hazánkban nagy többségben jelen levő hagyományos kisgazdálkodók és a lehetőség szerint az ő termékeiket kereső fizetőképes kereslet közti szakadékot. A szerzők az élelmiszer-árucsere jellegzetességeit történeti összefüggésben is vizsgálják, alaposabban számba véve az élelmiszer-adásvétel napjainkban jellemző tereit. Jól működő alternatívákként a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesületet és a Nyíregyházi Kosárközösséget emelik ki, bemutatva a közvetítői szerep működését a gyakorlatban. A cikk annyiban kilóg a sorból, hogy nem kap benne akkora hangsúlyt a rendszerkritika, mint a többiben, mégis bérelt helye van a lapszámban, hiszen az élelmiszerrendszerek jelenleg az országban működő alternatíváit jeleníti meg. Bár ezek természetesen tökéletlen modellek, hiszen például a középosztályon túl kevéssé hozzáférhetően működnek, mégis fontos őket bevonni az élelmiszer-önrendelkezés jelszava alá.

Itt ugyanis a megoldások minél szélesebb skálájának együttesére lesz szükség ahelyett, hogy a baloldal legrosszabb hagyományait felelevenítve figyelmen kívül hagyjunk minden olyan megoldást, amely nem akar azonnal forradalmat kirobbantani.

Sajátos olvasata a magyar gazdálkodók problémáinak a Herstory-kollektíva által jegyzett cikk, ami ismerősebb vizekre evez, mint azt a címe alapján talán elsőre gondolnánk (A hazai élelem-önrendelkezés centrális mozgalmainak és periférikus szerveződéseinek feminista olvasata). A kutatói csapat az élelmiszer-önrendelkezés társadalmi hátterére szinte zavarba ejtően intim közelségből tekint rá, amikor rátapint a mozgalom gerincét alkotó, de valójában gyakran háttérbe szoruló kérdésekre: a mindennapokra és azok megélésére női szemmel és női szempontok szerint. A szerzők megállapítása szerint az az integrált mozgalmi tér, amelyben az élelmiszer-önrendelkezés jelszava alatt összekovácsolódott számos terület civil szereplője, méltánylandó eredményei ellenére sem lát rá a mindennapok női valóságára, nem képes azt sem megfelelően tematizálni, sem hathatós támogatást nyújtani a felmerülő problémákban. A gazdálkodó nőkre háruló, gyakran láthatatlan többletterhek (tipikusan a reproduktív munka, a gondoskodás) középpontba állítása mellett a cikk másik fontos hozzáadott értéke az a mélyen önreflexív módszertan, amellyel a szerzők dolgoztak. A tudományos megismerésen túlmenő, mozgalmi és társadalmi célokról ritka átláthatósággal nyilatkoznak a kollektíva tagjai, akik azt is világossá teszik, hogy értékeiket a terep-, illetve az elemző munkába is szervesen beépítették.

A cél tehát bevallottan nemcsak az új tudás létrehozása volt, hanem elmélet és empíria, kutató és nem kutató viszonyának újragondolása is – ami az élelmiszer-önrendelkezésnek egy kevéssé magától értetődő, de annál fontosabb eleme.

Gál Izóra, Mihály Melinda és Velkey Gábor Dániel a szentesi TÉSZ jellegzetes esetén keresztül a magyar agrárium problémáinak egy újabb szeletét mutatják be: hogy mit is jelent az élelmiszer előállítása és értékesítése szempontjából az a sokat és általában nehezen érthető formában kárhoztatott világszintű gazdasági rendszer, amit globális kapitalizmusnak nevezünk. Az élelemtermelés társadalmi és környezeti dilemmái egy Termelési és Értékesítési Szövetkezet példáján keresztül azt vizsgálja, hogy hogyan navigál a szervezet a kapitalizmus struktu­rális nyomásai között. Ezt pedig a lapszám ars poeticájához híven úgy teszi, hogy a társadalmi (munkaerő-olcsósítás) és környezeti (talajdegradálódás, műanyag- és vegyszerhasználat) tényezőket egymással összefüggésben vizsgálja. A lapszám integrátori céljai szempontjából különösen fontos, hogy a szerzők között agrármérnök is van. Ez az írás olyan együttműködési lehetőségre hívja fel a figyelmet, amely sajnos súlyosan kihasználatlan a hazai közegben. A kutatási módszerek megválasztása itt is egyszerre empatikus és felszabadító (interjúkon és résztvevői megfigyelésen alapuló kutatás), amellett, hogy természetesen részletezi az eset történeti és gazdasági összefüggéseit is (a kollektivizálást, az olajválságot, az államszocialista gazdasági reformokat, a KGST összeomlását és a piaci nyitás hatásait).

A vizsgálat világosan megmutatja, hogy az egyre erősödő kitettség a globális piaci viszonyoknak egyre inkább sarokba szorítja a TÉSZ-t, ami a kapitalista logikának megfelelően a társadalomra és a környezetre terheli a versenyképesség többletköltségeit.

Merre tovább, agroökológia? című írásukkal Balázs Bálint, Balogh Lili és Réthy Katalin világos és szemléletes összefoglalását adja az agroökológia Magyarországon még kevéssé ismert fogalmának. A tág és az élelmiszer-önrendelkezés szempontjából leghasznosabb meghatározás szerint az agroökológia nemcsak (ökológiai) mezőgazdálkodási gyakorlatok összessége, hanem tudományos irányzat és társadalmi mozgalom is egyben. A szerzők igyekeznek nyomatékosítani, hogy e komplex értelmezés leegyszerűsítése megfosztja az agroökológiát attól az átalakítóerőtől, amivel egyébként nagyon is rendelkezik. És valóban: mostanra akár az EU-s agrárpolitika legmagasabb polcain is rendre puffogtatják a fogalmat, így, ha egyébként nem tennénk, már el is kezdhetünk gyanakodni, hogy divatos fogalomként eredeti jelentésétől megfosztva könnyen a zöldre festés (greenwashing) eszközévé silányulhat (a géntechnológiát agroökológiának nevezni például nagyjából olyan, mint a nukleáris energiára zöldként hivatkozni). A cikk éppen ezért az agroökológia rendszerkritikus tartalmának megtartására és tudatosítására buzdít, és összefoglalja annak a fontos munkának az eredményeit, amelyet az utóbbi években civil szereplők az intézményesülés érdekében elvégeztek. A sikerek mellett természetesen látható, hogy a párbeszéd hiánya, az agráriumban működő megkövült struktúrák és a területet irányító intézményrendszer, a termelésben és oktatásban egyaránt uralkodó profitlogika erős gátló tényezők.

Édesség, parasztháborúk és a kapitalista Kádár: recenziók terítéken

Végül, a cikkeken kívül a szám ezúttal is felvonultat könyvrecenziókat. Kozák Sándor Sidney Mintz klasszikusát (Sweetness and Power: The Place of Sugar in Modern History) ismerteti, ami a politikai gazdaságtan és az antropológia kivételes ötvözete, amellett, hogy a cukor (társadalmi viszonyrendszerként, ugye) történeti értelmezése is. A könyv fő kérdése (Mi az oka annak, hogy a cukor luxuscikkből hétköznapi, olcsó élelmiszer lett?) a cikkekhez hasonlóan visszautal a moore-i bevezető írásra.

Sajátosan fog össze ezáltal olyan, első látásra távoli kérdésköröket, mint a munka, a környezet, a gyarmati rendszer vagy az ízlés és az attitűdök a társadalomban, és egy mindenki számára ismerős példán keresztül mutatja be, hogy hogyan is lenne érdemes rátekintenünk életünk természetesnek tartott elemeire.

Ádám Zsófia recenziója Eric Wolf: Peasant Wars of the Twentieth Century című könyvét mutatja be a magyar közönségnek. A recenzió egyrészt a lapszámban megjelenő mozgalmi, másrészt pedig a globális perspektívát támogatja, hiszen Wolf „Mexikó, Oroszország, Kína, Vietnám, Algéria és Kuba paraszti társadalmait vizsgálva mutatja be azt a kedvezőtlen és erőszakos gazdasági, társadalmi és kulturális hatást, amit a kapitalizmus betörése okozott a helyi társadalmakban” (280. o.) A történet egyben a parasztság forradalmi cselekvésének története is, ami alapján világos a következtetés: a mozgalmak akkor tudtak sikeresek lenni, ha a megfelelő pillanatban már rendelkezésre álltak azok az intézmények, amelyekre építeni lehetett. Régi, de örök tanulság, amely amolyan házi áldásként helyet követel minden – szándéka szerint – forradalmi cselekvő előszobája falán.

A Fordulat 29. számában Domschitz Mátyás recenziója zárja a sort Martha Lampland Object of Labor: Commodification in Socialist Hungary című könyvéről. Talán nem véletlen, hogy hasonlóan az első cikkhez, itt is egy olyan felvetéssel találkozunk, amely történeti tudásunk újragondolására késztet, elsősorban az államszocialista örökség kapcsán.

Lampland fő mondanivalója, hogy a magyarországi államszocialista időszak megértésének kulcsát nem annyira a munkásság, mint inkább a parasztság jelenti.

Vizsgálata a mezőgazdasági dolgozók munkájukhoz való viszonyára irányul, eredményei pedig ellentmondásosak, hiszen nemcsak a szocialista értékek megjelenését fedezi fel a 28 hónapos sárosdi terepmunkája során, de a haszonelvűséget és az individualizmust is. Talán a legmeghökkentőbb állítása, hogy Kádár János vezetésével épültek ki a kapitalista Magyar­ország alapjai – értve ezalatt, hogy a társadalmi változásról a szokásos rendszerváltás-központú narratívák helyett érdemesebb (ezúttal is) hosszú történelmi folyamatokban gondolkodni.

A fentiek alapján meggyőződéssel állítható, hogy ételünk a történelmi emlékezetünk, a politikai programunk, a kapcsolódási pontjaink, a gondoskodó mindennapjaink, őrlődésünk a kapitalizmus „ördögi malmában” (Polányi Károly), a társadalmi viszonyaink és egészséges (vagy éppen egészségtelen) környezetünk – az életünk.

Érdemes forgatni a legújabb Fordulat-lapszámot, amely segít jobban rálátnunk minderre és saját önrendelkező tennivalóinkra.