A Mércén rengeteget foglalkozunk nemzetközi politikával, igyekszünk saját életünk, társadalmunk kihívásait minél szélesebb kontextusban bemutatni, és értelmezni. Akik szintén szeretnek más országokban élő emberek történetein keresztül magukra, küzdelmeikre ismerni, vagy csak kitekintenének a Kárpát-medence hétköznapjaiból, azoknak jó szívvel ajánljuk az idei Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (január 22-30.) vetítéseit.

Az alábbi cikksorozatban a Mérce újságírói mutatják be a számukra legizgalmasabb filmeket, és mindenkit bátorítunk, hogy tekintse meg a fesztivál versenyprogramját, mert nagyon könnyű izgalmas filmekbe botlani.

Sodródó lelkek

Czékmán Bendegúz

„Szép jövő vár Kongóra, de ehhez minden kongóinak ki kell vennie a részét az ország függetlenségének és  méltóságának visszaszerzéséért folytatott küzdelemből, hiszen méltóság nélkül nincs szabadság, igazság nélkül nincs méltóság, függetlenség nélkül pedig az ember nem lehet szabad.”

A nyolcvan évnyi belga gyarmati rémuralom után felszabaduló Kongói Demokratikus Köztársaság első miniszterelnöke, Patrice Lumumba ezekkel a szavakkal búcsúzott el feleségétől, nem sokkal azelőtt, hogy a nyugati bányász vállalatok által finanszírozott szakadár államban, Katangában egy belga katonák által levezényelt sortűz áldozatává vált.

Lumumba álma egy szabad, jólétben élő és békében fejlődő Kongóról azóta sem valósulhatott meg. A halálakor alig 35 éves miniszterelnököt a CIA és a belga titkosszolgálatok által hatalomba segített Josep Désiré Mobutu követte, aki miután egy véres polgárháborúban megszilárdította a hatalmát, az afrikai kontinens egyik legkorruptabb, legkegyetlenebb – ám a nyugati hatalmak által sokáig támogatott – rezsimjét építette ki. Mobutu 1997-es bukása azonban nem jelentette Kongó valódi felszabadulását, mivel a környező országok érzékelvén a politikai instabilitás jelentette lehetőséget, elérkezettnek látták az időt, hogy a befolyási övezetükbe vonják a szub-szaharai régió legnagyobb, ásványkincsekben felfoghatatlanul gazdag országát, ezért katonákat küldtek Kongóba, hogy a kinshasai kormány mellett vagy ellen harcoljanak.

A kibontakozó konfliktusra szokás „Afrika világháborújaként” hivatkozni a számos résztvevő (összesen 9 ország vett részt a háborúban) és a második világégés óta nem látott, hatmilliónyi áldozat miatt.

A kongói háború egyik legtragikusabb mozzanata az volt, amikor 2000. június 5-e és 10- között az ugandai és a ruandai hadsereg katonái (akik egyébként a konfliktus nagy részében egymással karöltve fosztották ki a kongói bányákat és támogatták a kormányellenes lázadókat) összecsaptak a közel egymilliós, nyugat-kongói Kisangani városában, hogy az irányításuk alá vonják ezt a gyémántlelőhelyekben gazdag térséget. A hatnapos háborúként elhíresült konfliktus legfőbb áldozataivá a szinte teljesen elpusztított Kisangani polgárai váltak, akik közül ezren haltak meg az összecsapásokban, és 3 ezerre tehető a sebesültek, megcsonkítottak és megkínzottak száma. Az elkövetett kegyetlenkedések miatt a hágai Nemzetközi Bíróság 2005-ben 10 milliárd dollár kártérítés megfizetésére kötelezte Ugandát, amelyből egymilliárd dollár a háború miatt szeretteiket elvesztőknek és egy életre megnyomorítottaknak járt volna, ám Kongó azóta sem látott egy centet sem ebből a pénzből.

Ezt elégelte meg 2018-ban (a feszült politikai helyzet jellemezte, de történelmi jelentőségű elnökválasztási kampány időszakában) kisanghani áldozatok egy nagyrészt tolószékbe került, végtagjaikat vesztett csoportja amely úgy döntött, lehajózik a Kongó-folyón az 1740 kilométerre található fővárosba, Kinshasába, hogy a nekik folyamatosan hátat fordító politikai osztálytól követeljen igazságtételt. Velük tartott egy helyi dokumentumfilmes, Dieudonné Hamadi is, aki a viszontagságos útból és az áldozatok küzdelméből egy másfél órás dokumentumfilmet forgatott 2021-ben Sodródó lelkek (En route pour le milliard) címen, amely számos rangos nemzetközi díját hozott el. A filmben végigkísérhetjük ahogy a fedetlen bárkájukban, a monszunszerű esővel dacoló kisanganiak az átélt fájdalmak megosztásával és a közös zenélés erejével tartják egymásban a lelket, majd pedig a fővárosba megérkezve szakadatlan kitartással küzdenek azért, hogy az ország vezetői végre meghallgassák őket.

A Sodródó lelkek erejét nemcsak a kiváló operatőri munka és gyönyörű kongói zene adja, hanem az a tény is, hogy a film végre arcot ad annak a közel kilencven millió embernek, akinek hazájához leginkább a kizsákmányolás fémjelezte gyarmati múltat, a bányákban robotoló gyermekmunkásokat, a folyamatos politikai instabilitást és a különböző hadurak által elkövetett kegyetlenkedést kötjük. A Hamadi által megszólított kongóiak ugyanis nem egyszerű áldozatok, hanem olyan harcosok, akiket az elmúlt évtizedek, évszázadok tragédiái mindentől megfosztottak egyetlen dolgot kivéve: a lenyűgöző bátorságot, hogy szembeszálljanak az őket megnyomorítókkal és a legnehezebb körülmények között is lankadatlan kitartással küzdjenek az igazságért.

A Sodródó lelkek ezért egy kötelező darab, amit mindenkinek érdemes megtekintenie.

Dida és mi, a család

Fazekas Lázár Benjámin

„Hogyan segíthetnék édesanyámnak abban, hogy élje az életét anélkül, hogy elveszíteném a sajátomat?”

A Dida és mi, a család Nikola és Corina Ilić szerzőpáros első egész estés dokumentumfilmje. Az életben is házastárs Nikola és Corina felváltva, mintegy kilenc éven keresztül készítettek felvételeket egymásról, Nikola nagymamájáról és a címszereplő édesanyjáról, Didáról.

A film első jelenetében rögtön mindannyiukkal találkozunk is, amint a temetőben Nikola nagyapjának sírja felett a halála évfordulóján jó hangulatban rakiát isznak és sarmát esznek. E jelenet kettőssége, a halál, a más környezetben nyomasztó, szomorú és tragikus események vidáman, kedvesen kezelése jól jellemzi az egész filmet. A család történetének fonalát is akkor vesszük fel, amikor Didánál egy súlyos gyomordaganatot diagnosztizálnak, ezért a Belgrádból 15 évvel korábban Svájcba költöző Nikolához és Corinához költözik a kezelésének időtartamára.

Amíg a narrátor által elbeszélt tények szerint lehetséges, hogy Didának csak hónapjai vannak hátra addig a szinte mindig mosolygó asszony a festői kisváros folyópartján játszik kedvesen a kacsákkal.

Dida, akiről Nikola narrációjából megtudjuk, hogy kétéves korában egy rohamot kapott, amiből a mai napig sem épült fel, tanulási nehézségekkel küzdött, és képtelen volt a gyermekét felnevelni vagy saját magáról gondoskodni. Így mind Nikoláról, mind Didáról a nagymama, Bábá gondoskodott egész életükben egy apró, főút melletti kétszobás lakásban, aminek egyik hálószobáján évtizedek óta osztozik a két nő.

A film első harmadának központi témája a két idősödő nő viszonya, amiben „Bábá az agy, Dida a kéz”. Együtt főznek, vezetik a háztartást, élik a mindennapjaikat, amibe a Nikola és Corina látogatásainak alkalmával nyerünk betekintést. Az idő előrehaladtával azonban egyre inkább kialakul a film központi kérdése. Bábá a saját halálára készül. A felemelő, jazz aláfestésű jelenetekben többek között Corinával közösen átnézik, hogy milyen ruhákban szeretne utolsó útjára indulni, és hosszan beszélnek arról, mi lesz a lánya sorsa miután ő nem lesz. Ezt gyakran Dida jelenlétében, aki látszólag keveset ért meg gondoskodó édesanyja végleges távozásából. Bábá segít felkészülni Nikolának is abban, hogyan kell majd gondoskodnia saját édesanyjáról, elmondja, hogy Dida képtelen a pénzügyei kezelésére – ez a későbbiekben ki is derül: amint megkapja a nyugdíját, azt azonnal elveri kacatokra egy közeli kínai boltban. Mindezzel ő is tisztában van.

Bábá halála után, a film kettősségének megfelelően nem a gyász, hanem az új kezdet adja a történések gerincét.

„Dida végre kidobhatta a kanapét, amihez a nagyi ragaszkodott, Bábá pedig végre ismét a férjével lehet. Mindenki boldog.”

Ezzel együtt elindul Nikola, sok százezer nyugatra vándorolt kelet-európai számára ismerős dilemmája is. Hogyan segítsen, a saját magáról gondoskodni képtelen anyját úgy, hogy közben a saját életét se veszítse el?

Előbb egy időre magához veszi svájci otthonukban Didát, de hamar kiderül – és ezt az asszony is belátja – ez nem fog működni. Dida hazavágyik, a fiataloknak a saját család alapítása és a munka mellett pedig nincs idejük és erejük, hogy Bábához hasonlóan egész nap társasága legyenek.

Így végül Dida egyedül költözik vissza Belgrádba, ahol ismét pár havonta kapunk rövid pillanatképeket a mindennapjairól. Üres hűtő, egyre gyarapodó kacatpolc, megrendítően sok paplan és pokróc, kollázsfüzetek növekvő stócai. Dida magányos. Szinte senkit sem enged be, kivéve a havi egyszer az ajtaján kopogtató Jehova tanúkat, akiknek előadásaiból ugyan nem sokat ért, saját vallásához nincs különösebb viszonya, mégis valamelyest örül nekik és még jobban örül a kiadványaiknak, amikből elképesztő beleéléssel készített, túlzsúfolt montázs-albumaiba vághat be képeket, cikkeket.

Magányát enyhítendő Nikola megajándékozza édesanyját egy kiskutyával, Tinával, amihez Dida olyan szívmelengető gyermeki kedvességgel viszonyul, ami örömkönnyeket csal az ember szemébe – ugyanígy nehéz érzelmek nélkül maradni akkor, amikor születésnapján úgy örül egy Hobbit-könyvnek, mint más legalábbis egy új autónak. Azonban hamar kiderül az is, ahogy magáról is egyre kevésbé, úgy a kiskutyáról is nehezen tud gondoskodni – kihívás neki megfegyelmezni „Tinát”.

Így egy Nikolaék egy szintén magányos idős asszony segítségét kérik, hogy valamelyest felügyelje Dida pénzügyeit, legyen segítsége abban, hogy az asszonynak legyen mit ennie – és persze, hogy ne legyen magányos.

Bár Dida világlátása és naivitása, az apró tárgyak, az otthon melegét jelentő színes takarók és az állatok iránti szeretete gyermekiek, és a legalapvetőbb szorzási feladatok is gondot jelentenek számára, Dida mégis intelligens, ha másképp is, mint azt klasszikusan értjük.

Eközben pedig árad belőle az öröm, a szeretet, a kíváncsiság és a jóindulat, ami ragadós: mind a családra, mind a nézőre átterjed.

A Dida és mi, a család nagyon személyes film, a többszörös tragédiák ellenére mégis jobb kedvűen hagyja magára a nézőt végül, az emberiségbe vetett hit részlegesen helyreáll, ha csak pár másodpercre is, és teszi mindezt anélkül, hogy feleslegesen giccses lenne, vagy agresszívan behatoltatná a megfigyelőt a család magánszférájába.

Az egészen egyedi történeten keresztül valahogy mégis feltárul tömegek kérdése a gondoskodásról, a jobb élet reményében külföldre költözésről, a szüleink gondozásáról – és legfőképpen a feltétel nélküli szeretetről.