A berlini fal leomlása a liberális optimizmus korszakának nyitánya volt. A liberális elitek Nyugaton és Keleten egyaránt ünnepelték a 400 millió volt szocialista polgár újonnan szerzett politikai szabadságát. Azt ígérték, a kapitalizmusra való áttérés — mindig egyes számban — gyors és fájdalommentes lesz. A neoliberális tervezőmérnökök tudták, hogy a posztszocialista átmenet kihívásokkal jár, de úgy vélték, hogy a nyereségek felülmúlják majd a fájdalmakat.

Az új szabadságjogok egyesek számára valóban nyereséget hoztak. Az átalakulás fájdalmai azonban sokakat maguk alá temettek. Illiberális rendszerek alakultak ki még a legsikeresebbként számontartott rendszerváltó országokban is, kétségbe vonva a liberális optimizmus alapjait. Az átmenetet mérlegre téve Branko Milanovic, a Világbank egyköri közgazdásza arra a következtetésre jutott, hogy „a fal csak egyesek számára dőlt le” — ez a provokatív esszé inspirálta Ghodsee és Orenstein új könyvprojektjét.

Ghodsee és Orenstein abból indul ki, hogy „hatalmas világtörténelmi léptéke ellenére az átmenet értékelései élesen megoszlanak” (3. o.). A közgazdászok, a liberális elitek és a nemzetközi pénzügyi intézmények még mindig történelmi sikernek tartják a posztszocialista átalakulást, bár elismerik, hogy voltak előre nem tervezett fájdalmak. Másfelől viszont nem csak illiberális politikusok kételkednek a liberális siker narratívájában, hanem a társadalomtudósok egyre növekvő tábora és az új baloldali szcéna is, mely egyszerre kritikus az illiberalizmussal és a neoliberalizmussal szemben. Hogyan válhatott a posztszocialista történet megítélése ennyire eltérővé? Milyen társadalmi hatásai vannak a neoliberalizmus három évtizedének Kelet-Európában és Közép-Ázsiában? E kérdések megválaszolása hatalmas tudományos projekt, amely interdiszciplináris párbeszédet és a helyi tapasztalatok meghallgatását igényli. Ghodsee és Orenstein könyve jelentős hozzájárulás ehhez a széles körű és fontos vállalkozáshoz.

Mindkét szerző a Pennsylvaniai Egyetem Kelet-Európa Tanulmányok Programjának professzora. Kristen Ghodsee etnográfusként huszonöt éve végez terepmunkát és kutatást Kelet-Európában. Mitchell Orenstein politológusként hasonlóan hosszú ideje foglalkozik Kelet-Európa politikai gazdaságtanával. Együtt tizenöt könyvet és több mint kilencven folyóiratcikket és esszét publikáltak Kelet-Európáról és az átmenet folyamatáról. Branko Milanovic esszéjére adott eltérő válaszaik — Ghodsee egyetértett, de úgy vélte, hogy Milanovic túl gyengén fogalmazott, míg Orenstein szerint túl lesújtó volt Milanovic ítélete — a társadalomtudományok teljes skáláján átívelő, termékeny párbeszédet eredményeztek.

A kvantitatív és kvalitatív adatok elképesztő tárházát ötvöző Taking Stock of Shock átfogó képet nyújt a posztszocialista átalakulás hatásairól, az egyenlőtlenségek előtérbe helyezésével szintetizálva a széttartó narratívákat.

A sokk közgazdaságtana

Dióhéjban, az adatok széles körét áttekintve Ghodsee és Orenstein bizonyítékot talál mind a siker-, mind a katasztrófanarratívára. A gazdasági bizonyítékok áttekintésével kezdik. Az átmenet sikeréről szóló narratíva azon alapul, amit a szerzők „J-görbe nézetnek” neveznek. A gazdasági növekedés és a háztartások fogyasztása eleinte visszaesik, majd hosszú távon J-görbe alakú növekedés következik. Az olyan nemzetközi szervezetek, mint az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) és a Világbank, illetve a rendszerváltás nyertesei, valamint a neoliberális közgazdászok ezt a perspektívát képviselik.

A szerzők tömör áttekintést nyújtanak a J-görbe perspektívát hirdető sokkterápia és a fokozatosság hívei közötti közgazdasági vitáról. A sokkterapeuták a gyors monetáris stabilizációt, a gazdasági liberalizációt és a privatizációt szorgalmazták. Úgy vélték, minél radikálisabbak és alaposabbak a gazdasági reformok, annál gyorsabb lesz a növekedéshez való visszatérés.

A fokozatosság hívei arra figyelmeztettek, hogy a társadalmi kohézióhoz és a működő piacokhoz szükséges társadalmi és gazdasági intézmények nem jönnek létre automatikusan pusztán azáltal, hogy lerombolják a régi szocialista intézményeket.

A sikeres kelet-ázsiai fejlesztő államokat tekintették példának, amelyek a piacokat a társadalmi kohézió fenntartására gondosan ügyelve vezették be. A sokkterápiát elkerülő Kína és az azt követő Oroszország közötti éles eltérés eldöntötte a két tábor közötti vitát, végérvényesen megnehezítve a sokkterápia érv fenntartását.

Ghodsee és Orenstein szerint a Visegrádi Térség — Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia —, valamint Szlovénia és Észtország mutatják a J-görbe működését. Sok tekintetben ezek az országok valóban jól szemléltetik a posztszocialista átalakulás bizonyos sikereit. A szerzők azonban tudják, hogy még ezek az országok is jelentős recessziót éltek át az átmenet korai éveiben, ami számos dimenzióban elhúzódó szenvedéssel párosult, ahogy azt a könyvhöz kapcsolódóan online közzétett adatokkal is részletesen dokumentálják.

Még a legsikeresebb rendszerváltó országok is az 1930-as évek Nagy Gazdasági Világválságához hasonló recessziót éltek át.

Csaknem száz évvel később a nyugati társadalomtudósok még mindig a Nagy Gazdasági Világválságot tartják az egyik legtraumatikusabb eseménynek, amely mélyen átformálta az Egyesült Államokat. A posztszocialista sikernarratíva hívei azonban a hasonló mértékű posztszocialista recessziót jelentős eredménynek tekintik. Hogy kontextusba helyezzük ezt a „sikert”, az egy főre jutó reál-GDP-t tekintve (2011-es USD-ben) Magyarországnak tizenkét évbe telt, mire visszanőtt az 1989-es szintre. Csehország és Lengyelország gyorsabb volt; ők „csak” hét évet veszítettek.

A legsúlyosabban érintett posztszocialista országok a 2010-es évek végéig nem érték el a késő szocialista időszak gazdasági fejlettségi szintjét.

2016-ban Ukrajna, Moldova, Szerbia, Montenegró, Tádzsikisztán vagy Grúzia egy főre jutó reál-GDP-je (2011-es USD-ben) még mindig az 1989-es szint alatt volt. A középmezőnyben azokat az országokat találjuk, amelyek valamikor a 2000-es évek közepe táján értek vissza oda, ahol 1989-ben voltak. E hatalmas visszaesésekkel szembesülve néhány közgazdász megkérdőjelezte a kelet-európai gazdasági statisztikák megbízhatóságát. Ghodsee és Orenstein áttekintik azokat az erőfeszítéseket, amelyek a hivatalos GDP-statisztikákon túlmutatva újraértékelték a gazdasági átmenetet. Megállapítják azonban, hogy ezek a tanulmányok is jelentős recesszióra utalnak. A témában készült legátfogóbb felmérés szerint a recesszió mértéke valamivel alacsonyabb volt, de nagyon közel áll ahhoz, amit a hivatalos gazdasági statisztikák mutatnak.

Bizonyos országok viszonylag jobban teljesítenek, mint mások. Az egyenlőtlenség azonban még a legsikeresebb esetekben is torzítja e nyereségek társadalmi eloszlását. Több országban, köztük Lengyelországban a háztartások átlagos jövedelme 1992 és 2010 között csak fele akkora ütemben nőtt, mint az egy főre jutó GDP.

Magyarországon az egy főre jutó GDP 1991 és 2012 között évente átlagosan 1,92 százalékkal nőtt. A háztartások reáljövedelme azonban ugyanebben az időszakban évente átlagosan 0,22 százalékkal csökkent.

A posztszocialista térségben a gazdasági növekedés csaknem kétharmadát a felső 10 százalék kaparintotta meg. A növekedési átlagok mögött a szegénység masszív növekedése húzódik meg: 1999-ben, a posztszocialista szegénységi válság csúcspontján 191 millió ember – a térség lakosságának 47 százaléka – élt napi 5,50 dollárnál kevesebből, ami a Világbank szegénységi küszöbe.

A sokk megélt tapasztalata

A pénzügyi szervezetek és közgazdászok értékelései általában megállnak a gazdasági bizonyítékoknál. Ghodsee és Orenstein könyvének legérdekesebb és legsokkolóbb része itt kezdődik.

A demográfiai kutatások áttekintése során epikus méretű szenvedésre utaló bizonyítékokat találnak.

Ahogy a szerzők megjegyzik: „lenyűgözött bennünket, ahogyan ezeket az adatokat mások, akik az átmenet sikerét hirdették, elhallgatták vagy figyelmen kívül hagyták, különösen annak fényében, hogy az átmenet egybeesett a történelem legsúlyosabb békeidőszaki népességcsökkenésével” (86. o.).

A könyv egyik legfelkavaróbb fejezetében Ghodsee és Orenstein a szocializmus utáni halálozási válságot tekinti át. Amint azt egy korábbi írásomban összefoglaltam, a volt szocialista országok kapitalizmusra való átállásával példátlan halálozási válság sújtotta Kelet-Európát. A többlethalálozások száma Kelet-Európában 1991-1999 között mintegy hétmillió lehetett, ebből 5 millió Oroszországban. Bár a várható élettartam javult az 1990-es évek elejének viharos évei után, a halálozási válság maradandó sebeket hagyott a posztszocialista országokban, hozzájárulva a mai napig fennálló mély egészségügyi egyenlőtlenségekhez.

A posztszocialista halálozási válság az egyik legnagyobb demográfiai katasztrófa a közelmúlt történelmében az éhínségeken vagy háborúkon kívül.

Ahogy Ghodsee és Orenstein is összefoglalja, a posztszocialista halálozási válság gazdasági okainak kutatásában mérföldkövet jelentett a Lancet nevű vezető egészségügyi folyóirat egy 2009-ben megjelent, sokat vitatott, a rapid privatizációról és a halálozásról szóló cikke. Ezt a tanulmányt módszertanilag tovább fejlesztve közelmúltban fejeződött be az a PrivMort kutatási projekt, mely a rendszerváltó gazdaságpolitikák és a halálozási válság legkiterjedtebb adatgyűjtésére épül. E kutatás keretében szintén a Lancetben közölt tanulmányokban kimutattuk, hogy a neoliberális reformok, a privatizáció és a dezindusztrializáció valószínűleg fontos okai voltak ennek a példátlan halálozási hullámnak. Az emberek hajlama arra, hogy az alkoholt stresszoldóként használják, egy másik kritikus tényező. A posztszocialista Közép-Ázsiában az emberek jelentős gazdasági sokkot éltek át, de nem tapasztaltak halálozási válságot. A muszlim társadalmak korlátozzák az alkoholfogyasztást, így amikor gazdasági káosz következett be, kevesebb ember itta magát halálra, hogy így „oldja meg” a kétségbeesést és a hosszan tartó stresszt.

Ugyanilyen fontos a posztszocialista népesség ezzel összefüggő zsugorodása. Az ENSZ 2018-as becslései szerint a világ leggyorsabban fogyó népességei közül az első tíz helyezett mind Kelet-Európában található. Az IMF egyik tanulmánya szintén azt hangsúlyozta, hogy

a posztszocialista országokban az elvándorlás olyan szintet ért el, amely „a máshol tapasztalt kivándorláshoz képest példátlan gyorsaságú, mértékű és tartós” (6. o.).

Néhány országnak, ahol a népesség zsugorodott, sikerült a kivándorlást a környező országokból történő bevándorlással ellensúlyozni, pl. Magyarországra a határon túlról vándorolt be rengeteg magyar, Oroszországba pedig a volt szovjet tagköztársaságokból érkeztek oroszok.

Orenstein és Ghodsee a kivándorlás történetét áttekintve rámutatnak, hogy a romániai bevándorlók ma Olaszország legnagyobb külföldi nemzetiségű népességét alkotják. A lengyel a második leggyakrabban beszélt nyelv az angol után az Egyesült Királyságban. A nyugati lakosság egy része ellenségesen viszonyul a kelet-európai migránsokhoz. A rasszizmus nemcsak a bőrszínről szól, hanem egy szimbolikus hierarchiáról, ahol a „polákok” ugyanazt a pozíciót foglalják el, mint a távolabbról érkező bevándorlók. Kutatások kimutatták, hogy a kelet-európai migráció szintje korrelál a nyugat-európai lakosság EU-val szembeni bizalmatlanságával.

A megemelkedett halálozási arányok és az elvándorlás mellett az alacsony termékenység a harmadik döntő összetevő a posztszocialista népesség zsugorodása mögött. A szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet mélyreható hatással volt a családokra és a gyermekvállalásra. A teljes termékenységi ráta Kelet-Európában a 2000-es évek elején érte el mélypontját, több országban 1,3 alá csökkent. A legdrámaibb módon Kelet-Németországban (NDK) csökkent az élve születések száma 46%-kal 1989-1991 között. A halandósági válsághoz hasonlóan a termékenység ilyen drámai csökkenése is példátlan az iparosodott társadalmak körében békeidőben. Ilyesmi csak háború vagy éhínség idején fordul elő.

Egyes tanulmányok mind a termékenység csökkenését, mind a halálozási válságot a posztszocialista gazdasági válsággal hozzák összefüggésbe, rámutatva a privatizáció, a munkanélküliség, a csökkenő jövedelmek, az infláció és a jóléti állam leépítésének szerepére.

Mások azt állítják, hogy ezek a szocialista múltból örökölt diszfunkcionális egészségügyi magatartás, illetve a családot gyengítő, az autonómiát, az individualizmust és a fogyasztást előtérbe helyező nyugati értékek átvételéből adódtak. Ghodsee és Orenstein, akik továbbra is az empirikus minták áttekintésére összpontosítanak, úgy vélik, hogy a posztszocialista demográfiai válságot lehetetlen megérteni a politikai-gazdasági kontextus nélkül. A neoliberális reformok központi szerepet játszottak. Ehhez kapcsolódóan egy másik tanulmányunkban mi is robusztus bizonyítékot találunk arra, hogy a privatizáció valószínűleg hozzájárult a termékenység csökkenéséhez azáltal, hogy a társadalmi reprodukció költségeit a családokra (azaz elsősorban a nőkre) hárította.

A neoliberális átmenet megélt tapasztalatai és az elitek narratívái közötti eltérés teszi érthetővé, hogy miért váltak tömegek politikailag kiábrándulttá. Az EBRD „Life in Transition” című felmérése már 2006-ban kimutatta ezt a kiábrándultságot, annak ellenére, hogy a 2000-es évek elejének válság előtti évei gazdaságilag a térség lesikeresebb évei voltak. A Life in Transition felmérés nem az első volt, amelyik megkérdezte az emberek véleményét a rendszerváltásról, de az első, amelyik az egész posztszocialista régiót lefedő összehasonlítható adatokat szolgáltatott.

A felmérésekből kiderült, hogy a válaszadók mindössze 30 százaléka gondolta úgy, hogy országa gazdasági helyzete 2006-ban jobb volt, mint 1989 körül.

A Pew Research egy másik, széles körben idézett összehasonlító felmérése a kapitalizmus támogatottságának masszív csökkenését mutatta ki 1991 és 2009 között. A legnagyobb, 34 százalékpontos visszaesés Magyarországon volt, amelyet Litvánia (26%) és Bulgária (20%) követett. A Pew Research szintén azt találta, hogy a magyarok 72 százaléka szerint „a legtöbb ember rosszabbul él” 2009-ben, mint 1989-ben. A Life in Transition felmérések második része, amelyet 2010-ben, a globális pénzügyi válság közepette végeztek, még szélesebb körű problémákat mutatott.

Ha megkérdezzük az emberek véleményét arról, hogy az átmenet hogyan hatott a társadalom egészére, más eredményt kapunk, mint ha az egyéni helyzetükről kérdezzük őket. Ez utóbbi jobb képet mutat. A legtöbb felmérés azt találta, hogy 1989 után Kelet-Európában nőtt az egyéni jólét és boldogság. A robbanásszerűen növekvő egyenlőtlenségek ismét kulcsfontosságúak annak megértéséhez, hogy miért térnek el az egyéni és a társadalmi szintű értékelések.

A posztszocialista polgárok olyan tisztességes piacgazdaságot akartak, amely nekik és másoknak is előnyös.

Az államszocializmusban tapasztalt alacsony egyenlőtlenség és biztonság az északi szociáldemokráciára emlékeztető értékrendet alakított ki.

Az átmenet tervezői azonban az északi modelltől jelentősen eltérő rendszereket építettek ki. Hilary Appel és Mitchel Orenstein 2018-as könyvükben részletesen leírták, hogy a politikai döntéshozók hogyan versengtek a külföldi figyelemért és befektetésekért a neoliberális „erényjelzés” révén. Ez volt a régió versenyállamainak ideológiai alapja, amelyek a külföldi befektetéseket minden más politikával szemben előnyben részesítették. Ez sikeres feldolgozóipari exportgazdaságokat eredményezett, amelyeket ugyanakkor gyorsan növekvő jövedelmi egyenlőtlenségek, munkaerő-piaci bizonytalanság és gazdasági dualizmus sújt. Ez táplálja az átmenetből való széles körű kiábrándultságot.

A könyv utolsó empirikus része az etnográfiai kutatások legfontosabb megállapítását összegzi. A könyvben vizsgált tudományágak közül az antropológusok hajlamosak a legkritikusabban viszonyulni a posztszocialista átalakulás hatásaihoz. A közgazdászok a gazdasági növekedésre vonatkozó összesített statisztikákat helyezik előtérbe, és háttérbe szorítják vagy teljesen figyelmen kívül hagyják az egyenlőtlenséget, a bizonytalanságot és a személyes tapasztalatokat. Az etnográfusok elmerülnek a helyi kultúrákban, és így érzékenyek a személyes szenvedés dinamikáira. Ahogy Fabio Mattioli Dark Finance című, a macedóniai illiberalizmus politikai gazdaságtanát bemutató etnográfiájáról szóló recenziómban érveltem, a kelet-európai antropológusok előrelátók voltak a régió válságát illetően. Ők adták a posztszocialista neoliberalizmus ellentmondásainak első mélyreható elemzéseit.

Míg a legtöbb, a makrotrendekre koncentráló elemző a piacok terjeszkedését ünnepelte, a néprajzosok megmutatták azt a mélyen átélt szenvedést, amelyet ez a folyamat okozott.

Ők voltak az elsők között, akik felismerték azt is, hogy ez a posztszocialista piacosítás hogyan váltott ki egy Polányi-féle „kettős mozgást” a társadalmi önvédelem nacionalista formái felé. Ghodsee és Orenstein könyve összefoglalja ezt a mérhetetlenül gazdag empirikus anyagot, amelyet az etnográfusok három évtized alatt produkáltak. Lehetetlen itt ezt a gazdag irodalmat érdemben tárgyalni — erősen ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el a Taking Stock of Shock vonatkozó fejezeteit, valamint az ott idézett és a könyvet kísérő honlapon alaposan áttekintett antropológiai könyveket és cikkeket.

A néprajzkutatók sok hasonlóságot találtak Üzbegisztántól Litvániáig, Romániától Oroszországig, Bulgáriától Magyarországig. A közösségek széthullása, a munkáskultúra hanyatlása, a teljes identitásvesztés, a pénzügyi nehézségekkel való megküzdés premodern formái, a társadalom újrafeudalizálódása az államszocializmus összeomlása után (amit magyar nyelven Szalai Erzsébet elemzett), a nacionalizmus újjáéledése, valamint az átmenet nyerteseinek az új lehetőségeket hangsúlyozó piacpárti diskurzusai és az emberek mindennapi elbeszélései közötti hatalmas eltérések olyan közös tapasztalatot jelentenek, amely összeköti a posztszocialista térség történelmileg és földrajzilag rendkívül sokféle országait.

A falakon túl

A könyv egyik kétségtelen erőssége a széleskörűség. A rendkívül széles merítésből azonban korlátok is fakadnak, amivel a szerzők is tisztában vannak. A könyv nem az okokról szól; Ghodsee és Orenstein határozottan az átmenet eredményeire helyezik a hangsúlyt. Igazuk van abban, hogy az egyenlőtlenséget helyezik előtérbe.

Az is egyértelmű, hogy a szerzők szerint ez a megsebzett posztszocialista táj az, ahogyan a neoliberális kapitalizmus kinéz.

A széles körű szenvedés politikai-gazdasági okairól szóló szakirodalom azonban háttérbe kerül a szerzők által szintetizált demográfiai, szociológiai, politológiai és etnográfiai adatokhoz képest. Nem lehet persze egyszerre két könyvet írni. A szerzők szerint a Taking Stock of Shock a posztszocializmus újra-értékelésének első lépése.

A siker- és katasztrófanarratívák szembeállítása politikai szinten jól működik. Egyik oldalon az átmenet nyertesei, a közgazdászok, a liberális elitek és a nemzetközi pénzügyi intézmények a sikernarratívát részesítik előnyben. Másik oldalon a nemzeti populisták a katasztrófanarratívát árulják politikai termékként szavazóiknak.

A jobboldali populisták teljes egészében elvetik a liberalizmust, nemcsak a korlátlan piacokat, hanem a politikai intézmények, jogok és kulturális sokszínűség liberális rendszerét is.

Az egyenlőtlenség narratíva ügyesen haladja meg ezeket a narratívákat. Ebben hasonlít az átmenet gyakran háttérbe szorított, de egyre növekvő új baloldali narratívájához is, amelyet a meggyőződéses szociáldemokraták és az aktivisták egy új generációja részesít előnyben, és amely egyaránt kritikus a neoliberalizmussal és a jobboldali populizmussal szemben.

A siker- és katasztrófanarratívák ellentétére épülő keretezés azonban kevésbé illeszkedik a tudományos vitákba. A szerzők a legsúlyosabb ütéseket a neoliberális közgazdászoknak viszik be.

A könyv nem meghaladja a katasztrófanarratívát, hanem inkább integrálja azt a főáramú tudományos diskurzusba.

Még a legkritikusabb társadalomtudósok is egyetértenének a szerzők összefoglalójával, amely szerint a posztszocializmus egyesek számára sikert, sokak számára szenvedést hozott. Ebben az értelemben mind a siker-, mind a katasztrófanarratívának igaza van. Az átmenet kritikusai azonban ritkán állítják, hogy nincsenek nyereségek. Kevesen tagadják, hogy a nyitott határok, az oktatási rendszer kínálta előnyök, vagy a bővülő politikai szabadságjogok jelentős előrelépést hoztak a szocializmushoz képest. Abban is egyetért a nagy többség, hogy a transznacionális vállalatok hozzájárultak a visegrádi országok exportplatformjainak kialakulásához — az már más kérdés, hogy ez milyen káros mellékhatásokkal járt. Az egyenlőtlenségről szóló narratíva tehát nem két ellentétes akadémiai tábor között helyezkedik el középen. Ehelyett inkább úgy olvasható, mint a katasztrófanarratíva új változata, mely jobban integrálja a sikereket is.

A Taking Stock of Shock egy hatalmas interdiszciplináris vállalkozás eredménye, időszerű és kulcsfontosságú hozzájárulás a posztszocializmusról szóló vitához. A diszciplináris falakat ledöntve Ghodsee és Orenstein egyedülállóan széleskörű betekintést nyújt a posztszocialista tájba. Ez több mint pusztán tudományos teljesítmény. A meggyőző új narratíva megalkotása kulcsfontosságú ahhoz, hogy segítsen lebontani az egyenlőtlenség és a bizonytalanság neoliberális falait, amelyek korlátozzák, hogy a posztszocialista polgárok élni tudjanak a berlini fal leomlásával nominálisan megszerzett új politikai szabadsággal.