Életének 84. életévében elhunyt Colin Powell, az ifj. Bush kormányának külügyminisztere, aki leginkább arról emlékezetes, hogy 2003-ban, az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésén hamis információkkal próbálta meggyőzni a világ közvéleményét a Szaddám Huszein birtokában található tömegpusztító fegyverek (WMD – weapons of mass destruction) létezéséről.

A magyar tömegmédia jellemzően csak azt tartotta fontosnak megosztani Powell-lel kapcsolatban, hogy ő volt az első fekete, aki külügyminiszteri posztig jutott. Powell mindamellett viszonylag jól teljesített tabudöntögetésben: a ’80-as években Ronald Reagan elnöksége idején az első fekete nemzetbiztonsági tanácsadó, majd az id. Bush alatt az amerikai hadsereg első fekete vezérkari főnöke is ő volt. Ez utóbbi azt is jelentette, hogy az Öböl-háború idején már főszerepet játszott a Szaddám Huszein által megszállt Kuvait felszabadításában.

De ne szaladjunk ennyire előre: Powell jamaikai szülők gyermekeként született 1937-ben, Harlemben. Katonai pályafutásának kezdete volt az első alkalom, amikor Powell jókor volt jó helyen. Truman elnök 1948-ban kiadott rendelete nyomán ugyanis elindult a szegregáció eltörlése az amerikai hadseregben. Így lett lehetősége a fiatal Powellnek tartalékosként az alapkiképzéseken részt vennie.

Powell 1962-ben érkezett először Dél-Vietnámba, ahol az amerikai bábállam hadseregének tanácsadójaként dolgozott. Egy felderítési művelet során az ellenséges vonalak mögött taposóaknára lépett, ami után az Egyesült Államokban lábadozott. 1968-ban tért csak vissza, immár őrnagyi rangban, ami jelentős időszaknak bizonyult Powell életében. Egyrészt nemcsak túlélt egy helikopter balesetet, de társait, köztük felettesét, Charles Gettys tábornokot is kimentette az égő roncsok közül.

Másrészt viszont nemcsak részt vett a Mỹ Lai-i mészárlásban, ahol több mint 500 vietnámi fegyvertelen civilt, köztük nőket, gyerekeket és csecsemőket gyilkolt meg az amerikai hadsereg C-századának néhány szakasza, hanem segített az eset feltárását is megakadályozni.

Történt ugyanis, hogy a mészárlás után a 21 éves Tom Glenn, a 11. gyalogezred egyik katonája levelet írt az amerikai katonák extrém brutalitásáról és rasszizmusáról a vietnámi civilekkel szemben. Az eset kivizsgálásával Powellt bízták meg, aki jelentésében nem talált semmi olyat, ami megkérdőjelezte volna a megszálló hadsereg és a vietnámi civilek közötti kiváló kapcsolatot. 2004-ben, már külügyminiszterként végül Larry King műsorában elismerte, hogy az egysége volt felelős a mészárlásért,

„de egy háborúban ilyen dolgok sajnos megtörténnek”.

Powell egyértelműen bűncselekményt követett el az Irán-kontra ügyként  elhíresült titkos manőverben, ahol amerikai tisztviselők Ronald Reagan elnökkel együtt a Kongresszust megkerülve kezdtek az ellenséges Iránnak fegyvereket szállítani a számukra még inkább ellenségnek minősített Izrael közreműködésével. (Ekkoriban az amerikai hadsereg Szaddám Huszein iraki diktátor számára szállított különböző, köztük biológiai, fegyvereket az Irán ellen vívott háborúhoz.)

Reagan a Hezbollah fogságába esett amerikai katonák elengedéséért cserébe kezdett titokban üzletelni Iránnal. Ez azért is volt fontos, mert bár Irán az iszlám forradalom óta ellenséges országnak minősült, az amerikaiak mégis féltek, hogy  idővel a szovjet érdekszférában fog kikötni. Az iszlám forradalom előtt Irán az USA első számú közel-keleti szövetségese volt, az iráni arzenál gyakorlatilag csak amerikai technológiát használt, ezért nekik is fontos szempont volt az üzlet létrejötte.

Az amerikaiak itt még egyet csavartak a történeten:

az üzletből befolyt pénzt a nicaraguai fasiszta paramilitáris kontra csoport finanszírozására fordították a marxista Sandinista-kormány megdöntésének érdekében.

Az amerikai Kongresszus viszont a Boland-indítvány alapján megtiltotta a kontrák további finanszírozását. Az ügy nyilvánosságra kerülése után Powell felettesét, Caspar Weinberger védelmi minisztert öt pontban is bűncselekménnyel vádolták meg. Powell vallomást tett, de válaszait elégtelennek és nem teljesnek minősítették, bár végül őt nem állították elő. Weinberger a tárgyalása előtt elnöki kegyelmet kapott az idősebb Bush-tól.

Vezérkari főnökként aztán Powell felelős volt a panamai invázióért, az Öböl-háborúért.

Hadászati stratégaként sokat agitált amellett, hogy katonai intervenciót csak bizonyos szempontok figyelembevételével szabad megindítani. Ezek között szerepelt az amerikai nép támogatása, az abszolút túlerő alkalmazása és a világos célok meghatározása. Ezt kezdték akkoriban Powell-doktrínának nevezni a médiamunkások.

Powell karrierje csúcsát azonban kétségkívül külügyminiszterré történő kinevezése jelentette. Bennfentesek szerint Bush már nagyon korán eldöntötte Irak megtámadását, ám mivel semmilyen bizonyítéka nem volt arra, hogy Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverekkel rendelkezne, vagy hogy segítette volna az Al-Kaidát a szeptember 11-i események megtervezésében; szükséges volt, hogy egy elismert és nem utolsósorban szavahihető politikus nyíltan kiálljon Irak megtámadása mellett. Ez a szerep jutott Colin Powell külügyminiszternek.

Vezérkari főnöke, Lawrence Wilkerson nyilatkozta, hogy akkoriban Powellnél már csak Teréz anya bizonyult népszerűbbnek humanitárius kérdésekben. Bush ezért is akarta, hogy Powell vigye el a balhét, ugyanis amit ő mondott, az gyakorlatilag megkérdőjelezhetetlenül őszintének minősült. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésén elmondott beszéde és a bemutatott „bizonyítékok” azonban nem Powelltől származtak. A szöveget Dick Cheney alelnök csapata írta a meglehetősen kérdéses eredetű hírszerzési információk alapján. Powell ezért is ragaszkodott ahhoz, hogy George Tenet CIA vezető végig ott legyen mögötte. De ez csak a felszín volt, ugyanis Powell tudta, hogy amit prezentálni készül, nem elégséges az intervenció megindításához, ugyanis a Powell-doktrínát teljes mértékben figyelmen kívül hagyták.

Sem az amerikai nép, sem az USA szövetségesei nem támogatták Irak megtámadását, ill. nem volt semmilyen stratégia arra vonatkozólag, mi fog történni a rezsim megbuktatása után.

Powell többször is kifejezte nemtetszését Bush-nak, figyelmeztetve az elnököt arra, hogy ha megdönti a bagdadi kormányt, akkor a felelősség onnantól az övé. Robin Wright a Washington Post újságírója szerint is Powell volt a legegyértelműbben a háború ellen a teljes adminisztrációban: többször beszélt a potenciális veszteségekről legyen az politikai, emberi vagy diplomáciai. De Colin Powell csapatjátékos is volt, és bár itt komoly konfliktusba került a kötelesség és a megítélése, mégis jó katonaként teljesítette a rábízott feladatot, az ENSZ előtti szereplésével legitimmé tette az USA-ban a háborút. Nehéz is lett volna ellenállni, amikor a Bush-kormányzat olyan legendás héjákkal volt tele, mint Donald Rumsfeld, Dick Cheney vagy Paul Wolfowitz.

Az elhíresült beszédnek volt még egy kevésbé értékelt mozzanata is. Powell ugyanis kitért a jordániai dzsihádista Abu Muszab al-Zarkavira mint Bin Laden és Szaddám Huszein (állítólagos) összekötő emberére. Az azóta is nagy kérdés, hogy ki vehette ezt komolyan, elvégre Szaddám nemcsak megfigyelte, de már csírájában is irtott mindent, ami potenciálisan veszélyeztethette volna a hatalmát, különösképpen igaz ez az iszlám köré szerveződő (Szaddám esetében baathista) csoportokra. Zarkavinak és az amerikaiaknak rövidtávon viszont jól jött a marketing, amelyet előbbi Irakba érkezve ki is használt, és komoly szerepet játszott a közel-kelet legvéresebb polgárháborújának kirobbanásában.

A Szaddám Huszein rezsimjének megdöntése után kialakult hatalmi vákuumban éppen csak elszabaduló vérontás gyakorlatilag a korábban szinte teljesen ismeretlen Zarkavi soraiba lökte Irak szunnita kisebbségét. És ebből a csoportból alakult ki később az iraki Al-Kaida, majd az Iszlám Állam. Egy megalomán diktátor Irakjából Powell beszédének segítségével sikerült egy olyan „államot” csinálni, ahol a háború 2021-re sem ért teljesen véget, de a legnagyobb befolyással már az USA legnagyobb ellensége, Irán rendelkezik.

Colin Powell otthon, a családja és szerettei körében hunyt el, csakúgy mint minden amerikai háborús bűnös.