Noha a koronavírus miatt 2020-ban kis időre megtört a lakásárak és lakbérek emelkedése, a piac gyorsan magára talált, és a növekedés azóta is töretlen – már ami az árak színvonalát illeti, a keresletet pedig nem tudják kompenzálni a lakásépítések.

Az állami lakáscélú támogatások nemcsak azért igazságtalanok, mert a jómódúak tudják elsősorban igénybe venni, de azért is, mert a lakásárakat viszont mindenki számára érezhetően emelik.

A GKI és a Masterplast MTI által idézett kutatásából kiderül, hogy a lakossági jövedelmek látványos emelkedése és a gyerekes vagy gyerekeket vállaló családokat célzó állami támogatások erősen ösztönzik a keresleti oldalt, ahol a felpörgő infláció miatt a befektetőkkel is számolni kell. Ez Budapesten a használt lakások árának 3-4, az újak 7-8 százalékos emelkedésével járhat.

Szintén árfelhajtó hatása van a nyersanyagok drágulásának, valamint a szakemberek hiányának, pontosabban annak, hogy rengetegen vállalnak inkább nyugaton munkát, ahol magasabbak a fizetések. Ami az Európai Unió egyik strukturális problémájára is rávilágít, miszerint a magasabb nyugati ár- és bérszínvonalak mellett a szűkös munkaerő- és nyersanyagkínálat mellett a periférián is emelkednek az árak, miközben a keresleti oldal vásárlóereje jóval kisebb.

Az áremelkedés kompenzációjára azonban nincs olyan nagyszabású állami program, mint ami a tehetősek lakásépítését támogatja, a nagy társasházprojektek befektetői számára pedig anyagilag értelemszerűen nem kifizetődő a társadalom szegényebb rétegei számára is megfizethető bérlakások építése.

Ahogy a Napi által korábban ismertetett tanulmány ismerteti, az elmúlt évek tapasztalatai alapján a CSOK jóval nagyobb mértékben emelte a lakások árát, mint a gyerekvállalási kedvet, hovatovább sokan befektetési célú ingatlanok vásárlására használták fel a támogatást.

Ráadásul a támogatások 75 százalékát a lakásárak drágulása szívta fel, miután a támogatás árfelhajtó hatásként jelentkezett. Vagyis azzal, hogy az állam a piacra bízta a lakhatási megoldások kidolgozását és a lakásfejlesztés felpörgetését, ehhez pedig a szektorra borított egy rahedli pénzt, valójában újabb problémát okozott a piacon, és saját, deklarált célját is nagyon alacsony hatékonysággal teljesítette.

Ahogy arra korábbi elemzésünkben is felhívtuk a figyelmet, a lakhatási válságra a kormány akkor tudna megfelelő módon reagálni, ha nem a piaci szereplőktől várná a megoldásokat állami ösztönzők mellett, hanem valóban a rászorulók helyzetét javító programokat finanszírozna.

Ilyen lenne például egy állami bérlakásépítési program, aminek keretében megfizethető, államilag támogatott lakhatást biztosítanának a rászorulóknak, de a jól célzott lakásfelújítási támogatások, valamint az önkormányzati tulajdonban lévő bérlakások felújításának támogatása is pozitív társadalmi következményekkel járhat.

A jelenlegi kormány eddigi gazdaság- és társadalompolitikai intézkedései és programjai alapján azonban nem valószínű, hogy egyhamar olyan állami, vagy államilag facilitált programot indítana, ami a szegények lakhatását komolyabban segítené – ami volt, még azt is kiszervezte egyházi fenntartásba.