Sinkó Ervin önéletrajzi írásának IX. fejezetét a pedagógus világnap, egyúttal a szerző születésnapja apropóján közöljük.

IX.

Minden emberélet szent és sérthetetlen értékének megismerése nyilván nemcsak azt jelentette, hogy nekem nem szabad ölni, hanem hogy minden erőszakot, nemcsak a kapitalizmusét, hanem azt is, melyet a legigézetesebb jövő érdekében alkalmaznak, meg kell tagadni. A június 23-iki budapesti központi munkástanácsülésre azzal a szándékkal mentem, hogy nyílt hitvallást teszek. Meg akartam vallani, hogy nem vagyok már kommunista, minden államhatalmat gonosznak tartok, s bár tudom ennek minden konzekvenciáját, nem akarhatok különb lenni Krisztusnál, akinél nagyobb és látóbb szeretet még nem járt a földön, s aki, bár elnyomók és elnyomottak közepette élt, mégis azt tanította s mutatta meg a saját példáján, hogy „nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki az ő életét adja az ő barátaiért”. (János evangéliuma 15:13.) Mielőtt azonban erre a bejelentésre került volna a sor, Szamuely Tibor öccse azzal a hírrel rontott be, hogy Pesten kitört az ellenforradalom, s a Dunáról monitorok bombázzák a Szovjetházat. A hírre a munkástanácsülésen pánik támadt, csak a kommunisták maradtak együtt, s én velük a városparancsnokságra siettem. A városban vad izgalom, puskaropogás, s mindenütt pogromra uszító, vérszomjas röpcédulák. A városparancsnokságon mindenki fegyvert kért, én is.

Hiába tudtam, amit a szentkirályi per óta tudtam: semmit se tenni nemcsak azt jelentette, hogy a szociáldemokrata szövetségesektől elárult elvtársaimat, a forradalmat én is elárulom, hanem azt is, hogy amennyiben nem állok fegyverrel a kézben melléjük, elősegítem az ellenforradalom győzelmét.

A városparancsnokságról a közoktatásügyi népbiztossal a Szovjetház felé mentünk. A népbiztosok feleségeit és gyerekeit a monitorok első lövéseire eltávolították, úgyhogy a Szovjetház üresen állt, s körülötte ott hullámzott az ellenforradalmi úri csőcselék. Nem lehetett telefonálni, mert a József-telefonközpontnál folyt a harc az épületet megszállva tartó tisztjelöltek és vörösök közt. Lukács elvtárs azt mondta, vegyem át a Szovjetház parancsnokságát, míg ő elmegy megfelelő őrséget hozni. Hogy ezt kell tennem, ez teljesen magától értetődő volt, s hiába tudtam, amit tudtam: az ellenforradalom alatt én voltam a Szovjetház parancsnoka.

Hiszem, hogy lesz egyszer egy világ, melyben minden ember a legjobb érzései szerint cselekedhet. Amit azonban a júniusi ellenforradalom tapasztalatától megtanulhattam volna, csak később, több mint tíz évvel később ismertem fel: ennek a társadalomnak mai ellentétei, adott harcai közepette az ember nem választja a helyét, hanem kikerülhetetlen morális kényszerrel adva van a helye a forradalmi proletariátus oldalán.

A Ludovika Akadémia növendékei több órás harc után megadták magukat. A mieink közül ebben, a telefonközpont visszafoglalásáért vívott harcban sokan vesztették életüket. Miután a forradalmi törvényszék a ludovikások parancsnokát halálra ítélte, a növendékek ügyében való ítélet is aktuálissá vált. Száznál többen voltak, a legidősebb 22 éves, a legfiatalabb 16 éves, de mind, a tizenhat évesek is lőttek a mieinkre. Korvin Ottó volt az, aki gondoskodott arról, hogy a gyilkos harc után elfogott úri fiúkat a tömeg meg ne lincselje.

– Mi lesz ezekkel a nagyobbrészt fiatal gyerekekkel, akik nyilvánvalóan csak egy embertelen nevelésnek, beléjük oltott hamis ideáloknak áldozatai? – ezzel a kérdéssel állítottam be pár nappal a forradalmi törvényszék tárgyalása előtt Korvin Ottóhoz. Írást kaptam tőle, mellyel felkereshettem a Martinovics-laktanyában őrzött ludovikásokat. S mikor onnan visszatérve beszámoltam Korvinnak a látogatásomról, előadtam neki tervemet: internálják a ludovikásokat, hangozzék az ítélet nevelőmunkára, én fogom tanítani őket. Sose fogom elfelejteni azt a mosolyt, mellyel ezt a tervet s a hozzá fűzött optimista indoklást meghallgatta. De megszorította a kezemet, magáévá tette tervemet, és nem nyugodott, míg – nagyon is érthető ellenállások legyőzésével – keresztül nem vitte, hogy a ludovikásokat, a kiskorú munkásgyilkosokat, a budapesti Horánszky utcai, majd a Gyep utcai zárdában internálják, az én nevelésemre bízva őket.

Én naponta hat órát töltöttem a ludovikásokkal. Munkám sikerének feltétele volt, hogy ne lássák bennem az ellenséges diktatúra képviselőjét. Eddigi őreiket visszaküldtem, az őrség helyébe a növendékek közül állítottam általuk választott bizalmakat. – Ha valaki megszökne, ezért nemcsak a bizalmiakat vonnák felelősségre, hanem engem is – mondtam nekik, és mint egész idő alatt, parancs helyett csak kértem –, kértem, hogy bizalmamat hasonló bizalommal viszonozzák. Ebben nem volt hazugság; idővel személy szerint ismertem mindegyiket, és őszintén szerettem őket: úgy látszott, ők is engem, mert második nap már nem bizonygatták, hogy kommunisták, hanem meg merték mondani, mit gondolnak rólunk, vörösökről. – Nem fogom követelni, hogy máról holnapra kommunisták legyenek; ahhoz akarom csak segíteni magukat, hogy gondolkodó, lelkileg szabad, döntésre képes emberekké váljanak – mondtam nekik, s a Kommunista Kiáltvány mellett Tolsztoj- és Dosztojevszkij-szemináriumokat tartottam velük…

Mindez szörnyű naivitás volt? Igen, azért, mert a diktatúra akkor már az utolsó heteit élte. Ha azonban a diktatúra nem bukik meg, akkor talán ezeknek a ludovikásoknak nagyobb része ma nem fehér tiszt, hanem munkás tagja a magyar szovjetköztársaságnak, s mi akkor, egész az utolsó napokig a közeli világforradalom, s nem a magyar proletárdiktatúra lehetséges bukásának perspektívájában éltünk.

Utoljára a diktatúra bukása napján találkoztam Korvin Ottóval. Budapesten akkor már ott voltak a falakon az új szociáldemokrata kormány első plakátjai, melyek a magántulajdon teljes visszaállítását hirdették, s a házakon nemzetiszínű zászlók. Korvin Ottó még mindig az üres Szovjetházban ült, hogy az elvtársakat utasításokkal lássa el, s főleg, hogy búvóhelyeket jelöljön ki nekik. – Mi van a ludovikásokkal? – kérdeztem, mert az utolsó két napot a fronton töltöttem. – Fehérterrort fognak csinálni – válaszolta Korvin Ottó, akit pár nappal később elfogtak az utcán, s éjjel-nappal verték, rúgták, bosszúból és azért, hogy megtudják tőle, ki hol bújt el. Korvin Ottónak már nem mondhattam el, hogy mikor a fehérterror idején búvóhelyet kellett cserélnem, két volt ludovikás jött velem szemben az utcán. Mikor megláttak, lesütötték a szemüket, és zavartan tisztelegve, szótlanul mentek tovább. Mert ilyenek is voltak köztük.