A liberális média egykori kedvence, a sorozatos botrányok miatt azóta igencsak megkopott renoméjú kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau 19-re húzott lapot akkor, amikor bejelentette: előrehozott választásokat tartanak az észak-amerikai országban.

Kanadában nem is olyan régen, 2019 októberében tartottak országgyűlési választásokat (amelyről annak idején mi is részletesen beszámoltunk). Azonban a politikai erőviszonyok alakulása igencsak nehézzé tette a hatékony kormányzást az országban. A választáson a legtöbb szavazatot a jobboldali konzervatívok szerezték, azonban – köszönhetően az Egyesült Királyságból is ismerős választási rendszernek, ahol a képviselőket egyéni körzetekben választják meg relatív többséggel – a legtöbb mandátumot a centrista-balközép Liberális Párt szerezte (szám szerint 157-et, szemben a Konzervatívok 121 képviselőhelyével).

A két történelmi nagy párt mellett még három kisebb párt is bejutott a törvényhozás 338 fős alsóházába, a Közrendűek Házába: a frankofón Québec régió nagyobb autonómiájáért küzdő, ideológiailag inkább balra sorolható Bloc Québécois (32 képviselőhely), a kanadai zöld párt (2 képviselőhely), valamint az újbaloldali Új Demokrata Párt (New Democratic Party – NDP).

Utóbbit az előzetes elemzések a választás nagy reménységének tartották, ám végül a párt nem kis részben a választási rendszer sajátosságai miatt 15 képviselőt vesztett, és frakciója 24 főre zsugorodott.

A kulturálisan-etnikailag a világ egyik legsokszínűbb országának számító Kanadában a szélsőjobb sem örülhetett a 2019-es választásoknak: a bevándorlásellenes Kanadai Néppárt (PPC) egyetlen képviselőhelyet sem szerzett, a párt vezetője, a korábban a konzervatívoknál politizáló – és a toryk elnökségét 2017-ben kis híján megszerző – Maxime Bernier is alulmaradt a québec-i ridingjában (a választókerületekre használt kanadai kifejezés), és kiesett a parlamentből.

Trudeau 19-re húzott lapot az előrehozott választás kiírásával

Mivel Trudeau pártja nem szerezte meg a többséget, 2008 óta először kisebbségi kormány alakult Kanadában. A liberálisoknak a törvények elfogadásához a tőlük ideológiailag elviekben nem távol álló NDP-re kellett hagyatkozniuk. A két párt közötti együttműködés eddig olajozottan működött és Trudeau-nak is viszonylag kevés elképzelésének megvalósításáról kellett lemondania, ám a miniszterelnök néhány hónapja elkezdte azzal vádolni a parlamentben többséggel rendelkező ellenzéket, hogy folyamatosan obstruálnak, és mérgező légkört teremtenek.

Elemzők szerint azonban Trudeau-nak most van a legjobb esélye arra, hogy a liberálisok frakciójának a létszámát az abszolút többséget jelentő bűvös 170 fölé vagy legalább ahhoz közeli szintre emelje. A 2019-es választások óta tartott tartományi választásokon (Kanada közigazgatásilag 10 tartományra és három területre van osztva, amelyek bizonyos fokú autonómiát élveznek a döntéshozatalban) a liberálisokat nem érték olyan nagy pofonok, mint mikor 2018-ban 15 év kormányzás után elvesztették az ország legnépesebb tartományát, a Toronto központú Ontariót. A legutóbbi szövetségi voksolás óta leginkább csak olyan, politikailag kisebb súlyú térségekben tartottak választásokat, mint a közel Spanyolország méretű, de Salgótarjánnál alig népesebb, Alaszkával szomszédos Yukonban, a liberálisokhoz húzó Newfouland and Labradorban, a szintén kis lakosságú New Brunswickben vagy a Saskatchewanban, ahol az országos pártok közül egyedül az NDP képviselteti magát. Továbbá a Vancouver-székhelyű British Columbiában nem tudták megtörni az NDP dominanciáját, valamint néhány hete elveszítették Nova Scotia politikailag ismételten nem túl jelentős tartományát.

A választási kampányban Trudeau felhasználhatja a koronavírus-járványra adott relatíve botránymentes kormányzati válaszreakciót, amelyről a felmérések szerint a lakosság fele pozitívan és csupán 23 százaléka vélekedik negatívan. A kanadai járványkezelésnek a lezárások, kijárási tilalmak és maszkviselési kötelezettség mellett részét alkották e a bajba jutott vállalkozásoknak és magánszemélyeknek járó közvetlen állami támogatások, továbbá egy olyan oltási kampány, amely a kezdeti nehézségek után repülőrajtot vett, és a G7 országok „legátoltottabbiká” tette Kanadát.

Ennek ellenére a közvélemény-kutatások kiélezett versenyt jósolnak az idei választásra. A legutóbbi felmérések a Liberális és a Konzervatív Párt támogatottságát egyaránt 30-31 százalékra becsülik. Ezek alapján nem valószínű, hogy teljesül Trudeau álma az abszolút többségről a Parlamentben.

A legvalószínűbb forgatókönyvnek az tűnik, hogy a liberálisok szerzik a legtöbb mandátumot, de nem ugorják meg a 170 képviselőhelyet, tehát továbbra is szükségük lesz más pártok támogatására a kormányzáshoz.

A legutóbbi választások óta Erin O’Toole egykori veteránügyi miniszter személyében új elnököt választó konzervatívok frakciójának létszáma a 2019-es eredmény körül vagy valamivel afelett alakulhat, tehát valódi előrelépést várhatóan ők sem könyvelhetnek el. A felmérések alapján az országosan 18-20 százalékos támogatottsággal rendelkező NDP valószínűleg növelheti a nem túl népes frakciója létszámát, ám népszerűségük nem növekedett kiugróan az elmúlt két évben.

Kifulladóban a Trudeaumánia

A liberálisok azért sem tudták növelni a támogatottságukat az elmúlt években, mert egyre inkább elkopni látszik Justin Trudeau jól felépített imázsa. Trudeau Kanada egyik legfontosabb politikus dinasztiájából származik, apja, Pierre Eliot Trudeau egy néhány hónapos időszakon kívül, 1968 és 1984 között megszakítás nélkül vezette Kanadát. Kormányzása idején fogadták el az országot az egykori gyarmattartó Nagy-Britanniától jogi értelemben véglegesen leválasztó új alkotmányt. Emellett az egyébként francia anyanyelvű, montreali származású és a kétnyelvűség mellett elkötelezett politikus sokak szerint megmentette az országot a széteséstől az 1970-es „Októberi Válságban” mutatott kemény fellépésével, amikor a Québec függetlenségért küzdő fegyveres csoport, a Front de libération du Québec (Québeci Felszabadítási Front) túszul ejtett egy brit diplomatát és a tartományi miniszterelnök-helyettest, amire válaszul Trudeau berendelte a katonaságot a frankofón tartományba.

Pierre Trudeau 2000-ben bekövetkező halála sokként érte Kanadát. A nagy média-nyilvánosságot kapott temetésen elmondott érzelmes beszéd egy csapásra sztárt faragott az akkor 19 éves Trudeau-ból, akinek rögvest komoly politikai karriert kezdtek jósolni. Trudeau 2013-ban vette át a két évvel azelőtti választási bukást (amely során az egykori CEU-rektor, Michael Ignatieff vezette liberálisok a harmadik helyre szorultak vissza) épp csak kiheverő Liberális Párt elnöki posztját, majd két évvel később, 2015-ben a párt történelmének második legjobb eredményét felmutatva vezette győzelemre a liberálisokat.

A fiatal Trudeau nemzetközi ismertségre is szert tett dinamikus személyiségével, közvetlenségével, színes zoknijaival és páratlanul progresszív nézeteivel. Ez nemcsak a konzervatívok miniszterelnökének, a tehetséges politikusnak számító, de kissé sótlan Steven Harpernek a nyugdíjba küldésében segítette Trudeau-t, de – köszönhetően annak is, hogy miniszterelnöksége nagy részében déli szomszédját Donald Trump vezette – tovább erősíthette azt a Kanadáról kialakult képet, hogy szemben az USA-val „ez egy jó fej, kedves ország”. Ez a kép annyira erősen átitatja a közbeszédet, hogy sokszor elfelejtjük:

Kanada a világ egyik legnagyobb fegyverexportőre, több évtizedes gyakorlata volt a őslakos gyerekek brutális körülményeket biztosító magániskolába küldésében (ahol aztán több ezren meg is haltak közülük). Valamint azt, hogy a kanadai nagytőke élen jár az olyan környezetpusztító iparágakban, mint az olajkitermelés és a bányászat.

Az elmúlt hat évben azonban igencsak elhasználódott a Trudeau-brand. Ez leginkább a be nem tartott ígéreteknek és a sorozatos botrányoknak köszönhető. Utóbbira híres példa, amikor kiderült, hogy Trudeau megpróbálta rákényszeríteni egykori igazságügyi miniszterét (aki pozíciójából fakadóan az ország legfőbb ügyésze is), hogy hagyjon fel az SNC-Lavalin nevű építkezési vállalat líbiai ügyleteivel kapcsolatos nyomozással, hiszen a vállalat több tízezer embert foglalkoztat, valamint egyes feltételezések szerint a Liberális Pártot is részesítette már nagymértékű illegális kampánytámogatásokban.

A miniszterelnök magáról kialakított buzgó környezetvédő képének nem segített, hogy kormánya 4,5 milliárd kanadai dollárért vásárolt meg egy olajvezetéket egy magánvállalattól, aminek gondjai akadtak az olajipar számára fontos vezeték megépítésével.

Ráadásul a szavakban nagyon ambiciózus környezetvédelmi politika ellenére Kanada az egyetlen G7 ország, ahol a károsanyag-kibocsátás növekedett a Párizsi Egyezmény 2016-os ratifikálása óta.

Emellett Trudeau sem veti meg az – itthon is gyakori – haveri-alapú közbeszerzéseket. Tavaly derült fény arra, hogy kormánya azután adott egy 43 millió kanadai dollár értékű megbízást a WE Charity nevű, gyerekekkel foglalkozó civil szervezetnek egy egyetemistáknak szóló állami ösztöndíj-program lebonyolítására, hogy Trudeau anyja és öccse is több tízezer dollárt kaptak a szervezet rendezvényein elmondott beszédeikért. A botrány hatására a WE-vel kötött szerződést visszavonták, a konzervatívok pedig bizalmatlansági indítványt nyújtottak be a kormányfő ellen, amit csak az NDP támogatásával sikerült túlélnie Trudeau-nak . Ezekhez a botrányokhoz képest már tényleg csak apró adalék, hogy két éve kiderült, a magát progresszív liberálisnak lefestő, korábban tanárként dolgozó Trudeau fiatalkorában szívesen tetszelgett egy 1910-es évekbeli rasszista szerepében, amikor barnára mázolt arccal turbánt öltve jelent meg egy arab tematikájú iskolai mulatságon.

Ezek fényében a liberálisok kevésbé vezérük népszerűségére, semmint a választási programjuk ígéreteire számíthatnak. Programpontjaik között szerepel:

• az egymilliárdos árbevételt meghaladó bankok és biztosító társaságok által fizetendő (jelenleg 15 százalékos) társasági adó 18 százalékra való megemelése,
• a nagy értékű személyautókat, hajókat és magánrepülőgépeket érintő luxusadó bevezetése,
• különadó kivetése a legnyereségesebb digitális szolgáltatásokat biztosító vállalatokra, és
• az adóelkerülés ellen való fellépés.

Emellett a kormánypárt 15 kanadai dolláros szövetségi minimálbért vezetne be a szövetségi munka törvénykönyv által szabályozott szakmákban (amibe a közalkalmazottakon kívül a versenyszféra egyes, törvényileg meghatározott ágai tartoznak). Trudeau pártja továbbá háromról 10 napra növelné a szövetségi szakmákban dolgozók által kivehető fizetett betegszabadság idejét (összehasonlításképpen: Magyarországon jelenleg egy dolgozónak 15 nap fizetett betegszabadság jár).

Azonban látván a maga módján ambiciózusnak is mondható programot, érdemes észben tartani, hogy a liberálisok hajlamosak nagyívű elképzeléseket meghirdetni, amelyek aztán végül kormányra kerülésükkor mégsem valósulnak meg.

Az ellenzék ígéretei nem sokat változtak az elmúlt két évben

A konzervatívok a hagyományos adócsökkentésre és kedvezményekre, a bürokrácia visszavágására és a költségvetési hiány csökkentésére épülő programjukat vették elő az idei választásokra, valamint visszavonnák a Trudeau-kormányzat azon intézkedéscsomagját, amely napi 10 dollárra csökkentené a jelenleg sok szülő számára megfizethetetlen bölcsődei és óvodai ellátás költségeit. A Konzervatív Párt inkább évi 6000 dollárt biztosítana a szülők számára, hogy eldönthessék, milyen intézményekbe járatják a gyerekeiket. Az elképzelés kritikusai azonban felhívták rá a figyelmet, hogy egy nagyobb városban egy kétgyerekes családnak havi 3000 dollárt kell fizetnie az óvodai ellátásért, így az évi 6000 dollár nem sok mindenre elég.

A konzervatívok miniszterelnök-jelöltje, Erin O’Toole tavaly augusztusban vette át a legnagyobb ellenzéki párt vezetését, és annak ellenére, hogy korábban nem jósoltak nagy jövőt a politikusnak, az elemzők szerint az egykori veteránügyi miniszter hatékony kampányolónak bizonyult, aki sikeresen tartja össze a sokszínű jobboldali szavazótábort. Az alapvetően mérsékelt üzenetekkel operáló politikus sok más ország jobboldali vezetőivel szemben kerüli a szélsőjobboldali elképzelésekkel való kacérkodást, azonban nagyon szívesen beszél a „baloldal által gerjesztett cancel culture” káros hatásairól, ígéretet téve arra, hogy kormányfőként aktívan küzdene ezen jelenség ellen.

A liberálisoktól balrább álló Új Demokrata Párt választási programjáról elmondható, hogy hasonlóan a 2019-es manifesztóhoz, sok tekintetben merít olyan amerikai baloldali politikusok elképzeléseiből, mint Bernie Sanders, Alexandria Ocasio-Cortez. A párt miniszterelnök-jelöltje idén is az a Jagmeet Singh lesz, aki indiai szikh származásával a modern, multikulturális Kanadát jeleníti meg, valamint energikus személyiségének és aktív közösségi médiás jelenlétnek hála komoly rajongótáborral rendelkezik.

Kormányra kerülve az NDP jobban megadóztatná a vagyonosabbakat, megvalósítaná az USA-ban Bernie Sanders által is propagált elképzelést arról, hogy az országos postaszolgálat banki tevékenységet is végezzen (ezzel segítve azokat, akik olyan helyen élnek, ahol egyik kereskedelmi banknak sincs fiókja), valamint az általános egészségbiztosítás részévé tenné a vényre kapható gyógyszereket is. Erre azért lenne szükség, mert Kanada az egyetlen olyan fejlett ország, ahol miközben a kórházi ellátás finanszírozása a Medicare névre hallgató állami egészségbiztosítási rendszeren keresztül történik, addig a vényköteles gyógyszerek kiváltását az állampolgároknak saját zsebből vagy magánbiztosítások igénybevételével kell kifizetniük. Ez pedig sokaknak óriási anyagi megterhelést jelent, az OECD-országokhoz hasonlítva kifejezetten költséges a vényköteles gyógyszerek kiváltása az országban.

A kampányban az NDP az egyre megfizethetetlenebb lakhatási költségekkel is kiemelten foglalkozott. Látván a növekvő lakbéreket, a párt egy olyan javaslatot terjesztett be, amely egy 20 százalékos különadót vetne ki azokra a tartós letelepedési engedéllyel nem rendelkező külföldiekre, akik ingatlant kívánnak vásárolni. Az elmúlt években a nagyvárosokban tapasztalható lakbér-növekedést sokan a külföldi ingatlanspekulánsok nyakába varrta a legtöbb párt, a liberálisok és a konzervatívok egyenesen kétéves vásárlási moratóriumot vezetnének be a külföldiek lakásvásárlására. Azonban jobb– és baloldalról egyaránt számos kritika érte azt az elképzelést, hogy a növekvő lakbérekért elsősorban az ingatlanspekulánsok tehetnének. Az amerikai szocialista lap, a Jacobin szerint

ez a politika figyelmen kívül hagyja, hogy a kapitalista, piaci logika egésze teszi megfizethetetlenné a lakhatást, nem pedig a spekulánsok relatíve elhanyagolható szerepe a kanadai lakáspiacon.

A választáshoz közeledve több vitát is szerveztek, amelyen a három említett párt mellett a két kisebb párt, a Zöld Párt és a Bloc Québécois miniszterelnök-jelöltjei is kifejthették az álláspontjukat az országot érintő legfontosabb problémákról, kérdésekről. Az angol mellett francia nyelven megtartott vitákon sok kritika érte Trudeau-t azért, hogy akkor írt ki egy új választást, amikor Kanadában is kezdi felütni a fejét a járvány negyedik hulláma, valamint az országnak olyan krízisekkel kell szembenéznie, mint az afganisztáni kivonulás. Az elemzők szerint Trudeau-nak nem igazán sikerült megvédeni a választás kiírásával kapcsolatos döntését, ezért ellenfelei könnyedén kampányolhatnak azzal, hogy a miniszterelnök egy vészterhes időkben pusztán politikai érdekből hívja urnákhoz a kanadaiakat.

A választásra az elmúlt hetekben országszerte szerveződő lockdown-ellenes tüntetések is komoly hatással lesznek. Egyes elemzők úgy látják, hogy Trudeau kerülhet ki győztesként a sokszor erőszakos tüntetésekből, főleg miután az Ontario tartománybeli London városában tartott kampányrendezvényen a feldühödött tüntetők kövekkel dobálták meg a miniszterelnököt és stábját.

Az idei kissé okafogyott kanadai választás, úgy tűnik, nem fog radikális változásokat hozni az ország politikai életében. Azonban a kampányban elhangzó szociális, környezetvédelmi és gazdasági témák sok tekintetben előrevetíthetik, hogy milyen ügyek mentén szerveződhet a járvány utáni világ politikai közbeszéde globális szinten.

A koronavírus-járvány elmúlt másfél éve rámutatott arra, hogy a szociális háló megerősítése nélkül lehetetlen kezelni egy pandémiát, illetve a klímaváltozás egyre nyilvánvalóbb megnyilvánulási formáit megtapasztalva egyre több ember ébred rá, hogy elkerülhetetlen a fennálló gazdasági-társadalmi rendszerrel való szakítás. Az állampolgárok pedig olyan vezetőket kívánnak választani maguknak, akiknek valódi megoldásaik vannak ezekre a kihívásokra.