2021-ben az online szabadúszók eddig példátlan megmozdulásának lehettünk tanúi Szerbiában. Több ezer, különböző digitális platformokon különféle online munkát végző és közös egyesületbe szerveződött ember vonult fel Belgrád utcáin, hogy tiltakozzon a kormány azon lépése ellen, amely a külföldről származó jövedelmek megadóztatását célozta.

Hat hónapnyi küzdelem után az egyesület jelentős engedményeket kapott a kormánytól, de sok online szabadúszónak maradt komoly tartozása, és mindannyiuknak rendkívül kedvezőtlen adótörvénnyel kell szembenézniük a jövőben.

A tiltakozások mérsékelt sikere, a korlátozott mobilizáció és a szabadúszók keserű megosztottsága kérdéseket vet fel azokkal a strukturális folyamatokkal kapcsolatban, amelyek meghatározzák a digitális dolgozók, a tőke és az állam viszonyát. Ebben a cikkben megvizsgáljuk a szerbiai tiltakozásokat meghatározó folyamatokat, és azt, hogy milyen következményekkel járnak a jövőbeli digitális munkaügyi küzdelmekre nézve.

Az online szabadúszók helyzete

A digitális munkaerő-platformok lehetővé teszik a közvetítést a távmunka kereslete és kínálata között. A munkaadókat vagy ügyfeleket összekötik a munkavállalókkal vagy szabadúszókkal bizonyos projektek vagy feladatok kapcsán, és itt zajlik a kommunikáció, a munkafolyamat és a kifizetések is.

A digitális munkaerő-platformok a 2008-as pénzügyi válságot követően, a nagy technológiai beruházások és a munkaerő rugalmassá válásának kontextusában váltak elterjedtté. Lehetővé tették a kiszervezés  új formáját, ahol a munkáltatók gyorsan és olcsón alkalmazhattak milliónyi ideiglenes munkavállalót szerte a világon, kihasználva a munkaerőköltségek különbségeit, és elkerülve az adott országokban az üzleti tevékenységgel járó díjakat. A platformmunkába beletartozhat minden, ami távolról végezhető, a szoftverfejlesztéstől és a designtól a virtuális asszisztensi munkáig, írásig és korrepetálásig.

A platformok arra is lehetőséget biztosítanak a szabadúszóknak, hogy a globális piacon magasabb béreket kapjanak, mint otthoni viszonylatban, de mindez éles globális versenyhelyzetben történik. A szabadúszók nem alkalmazottai sem a platformnak, amelyen keresztül dolgoznak, sem az ügyfeleknek, akik számára a feladatokat végzik. Ők csupán digitális bérleti díjat fizetnek a platformoknak, hogy részt vehessenek ezeken a piacokon, és országaikban különböző bánásmódokban részesülnek, többnyire önfoglalkoztató vállalkozóként.

Ez a fajta kiszervezés kiszolgáltatja a szabadúszókat a globális piacnak, amiből a képzett szakemberek kis csoportja profitál, míg a többség osztályrésze a bizonytalan munka, a rendszertelen jövedelem és a védőháló hiánya.

A szabadúszók közössége fragmentált: különböző munkát végeznek, különböző ügyfeleknek vagy munkaadóknak dolgoznak, mély egyenlőtlenségek vannak közöttük, és nincsenek kapcsolatban egymással. Ez a sajátos státusz felveti a kérdést: hogyan tudnak a szabadúszók egyáltalán szerveződni, hogy kollektíven javítsanak helyzetükön?

A Szerbiában nemrég zajlott tiltakozások tökéletes esettanulmányt nyújtanak e kérdés megválaszolásához.

A szerbiai szabadúszók tiltakozásai

Az Oxford online munkaügyi index szerint a fő kiszervezési célországok közül Szerbiában a legmagasabb az egy főre jutó online platformon kínált munkahelyek száma (1. ábra). A legfrissebb becslések szerint Szerbiában a platformokon heti tíz óránál többet dolgozó emberek száma kb. 70 000, ami a nemzeti munkaerő több mint 2%-át teszi ki. Ezek a munkavállalók többnyire fiatalok és képzettek, és a platformmunka magasabb jövedelmet és szakmai mobilitást biztosít számukra.

A digitális munkavállalók közössége rendkívül heterogén, alacsony és magas jövedelmű munkavállalókból, vállalkozókból és részmunkaidőben dolgozókból áll. Számuk az elmúlt évtizedben folyamatosan nőtt, egészen a közelmúltig kormányzati érdeklődés és nyilvános viták nélkül.

2020 októberében a szerb adóhatóság bejelentette, hogy a rendkívül nagymértékű adóelkerülésre válaszul elkezdi megadóztatni az előző öt évben külföldön szerzett jövedelmeket. Az adókra, társadalombiztosítási járulékokra és egészségügyi ellátásra befizetendő teljes összeg a jövedelem mintegy 56%-át tette ki, és a késedelmi kamatokkal együtt elérte az előző öt év alatt szerzett jövedelem mintegy 80%-át.

Ez a szigorú lépés elsősorban a szabadúszókat sújtotta, súlyos adósságokat terhelt rájuk, akadályozta munkájukat, és azzal fenyegetett, hogy megszűnik a tömeges szabadúszó munka Szerbiában. Bár néhányan be voltak jegyezve vállalkozóként, a szabadúszók többsége nem fizetett adót, elsősorban a megfelelő jogi megoldások hiánya miatt. Az érintettek közé tartoztak még a külföldi munkáltatókkal rendelkező, de nem platformon dolgozó távmunkások, az online kereskedők, a járadékokból élők, a szerencsejátékosok és mások. Az intézkedés tehát, közvetlenül vagy közvetett módon, a lakosság jelentős részét érintette.

Nem sokkal a bejelentés és az első számlák kibocsátása után a szabadúszók szerveződni kezdtek. Számos online csoport közül az Udruženje radnika an internetu vagy URI (Internetmunkások Szövetsége) vált a legjelentősebbé. Az URI az állítólagos tartozások teljes törlését, a szabadúszók státuszának rendezését és a jövőbeni tisztességes adózást követelte. A mozgalom több érvvel támasztotta alá követeléseit.

Egyrészt a 2001-es adótörvényt nem tartották megfelelőnek az akkor még nem létező digitális munka megadóztatására. Másrészt, a kormány egyáltalán nem hajtotta végre ezeket az intézkedéseket, és azok, akik szerettek volna adózni, nem kaptak tájékoztatást arról, hogy ezt hogyan kellene megtenniük. Harmadrészt, a visszamenőleges kifizetések olyan szociális és egészségügyi járulékokat tartalmaztak, amelyekből a szabadúszók a múltban nem részesültek, így nem lenne jogos, hogy fizessenek valamiért, amit nem kaptak meg. Végül az URI azzal érvelt, hogy a legtöbb szabadúszó szerény összegeket keres, és nem lenne képes visszafizetni a tartozásokat, és hogy az adók alapvetően véget vetnének a szerbiai platformgazdaságnak.

A tiltakozók nem voltak hajlandóak kompromisszumra, fő szlogenjük, „mindenki egyként”, azt jelentette, hogy az adósság eltörlését követelték mindenki számára, és hogy ez a rendkívül heterogén csoport nem hagyja magát megosztani. A tiltakozások eredményeképpen több egymást követő ajánlat érkezett a kormány részéről a tárgyalások során.

A januári tömeges tüntetések idején a kormány felvette a kapcsolatot az egyesülettel, és felajánlotta, hogy eltörli a kamatokat, lehetővé teszi a tízéves futamidőn keresztüli fizetést, és növeli az adómentességet élvező kiadások számát.

A szervezet elfogadhatatlannak ítélte az ajánlatot, a tiltakozás folytatódott, a kormány pedig a nem adóköteles alap további emelését ajánlotta fel. Ezt az ajánlatot is visszautasították, és április 6-án valamivel kisebb tüntetésekre került sor.

Hatalmas nyomás alatt, közvetlenül a javaslat parlamentbe kerülése előtt az URI néhány tagja megállapodott a kormány tisztviselőivel, akik felhívták őket. Azoknak, akik havonta körülbelül 533 euró alatt kerestek, minden adósságát törölték volna, az ennél többet keresőknek pedig progresszív adózást ajánlottak (például 13%-os adót 1000 euró feletti kereset esetén, és 20%-os adót 2000 euró felett). Azok, akik adót fizetnek, foglalkoztatási előnyöket  is élveznének, bár ez még vitatott, mivel még nem egyértelmű, hogyan fogják ezt gyakorlatba ültetni. A megállapodás a korábbi évekre és a 2022. január 1-jéig tartó időszakra érvényes, amikortól is az új rendeletek lépnek érvénybe.

A megállapodást indokló nyilatkozatában az URI hangsúlyozta, hogy a legtöbb szabadúszó számára sikerült csökkenteniük az adókötelezettséget. Azt, hogy nem sikerült mindenki számára biztosítani az adósság eltörlését, azzal magyarázták, hogy a tüntetéseken való alacsony részvétel miatt gyenge tárgyalási pozícióba kerültek az állammal szemben.

Az érintettek közül azonban sokan nem fogadták el az URI által biztosított megoldást. Azzal érveltek, hogy a mozgalom nem védett meg mindenkit az állam jogtalan rablásától. Egyes tagok és külsősök egyaránt elhatárolódtak az URI-tól, elutasították a megállapodást, és további lépéseket jelentettek be.

Ezek többnyire olyan szabadúszók, akik korábban magasabb jövedelemmel rendelkeztek, vagy akiknek másfajta forrásból (pl. e-kereskedelemből) származó jövedelmeik vannak, amelyek nem adóztathatóak ugyanúgy. Emellett olyan, kisebb keresettel rendelkező szabadúszók is vannak, akik elárulva érzik magukat a mozgalom nem-demokratikus jellege miatt, és akiket aggaszt a digitális munka 2021 utáni szabályozása. A megosztottság miatt ma már legalább négy nagyobb, szabadúszókból álló szövetség vesz részt a küzdelmekben, különböző követelésekkel.

A visszamenőleges adósságok nyilvánvalóan égető problémát jelentenek az érintettek számára, és a legtöbb kérés és vita e körül forog. Ugyanilyen fontos azonban a platformmunka jövőbeli szabályozásáért folytatott küzdelem is. A 2021 utáni időszakra vonatkozó jelenlegi javaslat szerint azoknak a szabadúszóknak, akik nincsenek vállalkozóként bejegyezve, jövedelmük több mint felét be kell majd fizetniük az államnak. Ha a szabadúszók nem alkudnak ki jobb körülményeket a jövőre nézve, akkor ez az alacsonyabb vagy rendszertelen jövedelemmel rendelkezők munkáját lehetetleníti el, vagyis, végső soron, éppen a legkiszolgáltatottabbak veszítenék el a munkájukat. A jobb szabályozás biztosításához erős, egységes mozgalomra lesz szükség. A mozgalom megosztottsága és vitatott legitimitása könnyen a platformgazdaság szerbiai megszűnéséhez vezethet, tehát elengedhetetlen a szabadúszók jobb szerveződése.

A digitális munkavállalók szerveződésének lehetőségei

A tiltakozások sikeresen összehozták a korábban elszigetelt szabadúszókat, bekerültek a politikai viták középpontjába, és jelentős engedményeket értek el a szabadúszók többsége számára. Ezt a kezdeti sikert a mozgalom gyors szerveződésének, politikai eltökéltségének, és a mindenkire vonatkozó, egyetemes követelések megfogalmazásának tulajdonítanám.

Az URI-t azonban a mozgalmon belülről és kívülről is érték kritikák elégedetlen szabadúszók részéről, amiért a szabadúszókat különböző kategóriákba sorolja, ésszerűtlen adóztatásba egyezett bele, és alapvetően veszélybe sodorja a szabadúszók jövőjét. Jelenleg heves viták folynak arról, hogy ki a felelős a megmozdulások részleges sikeréért, ki számít munkavállalónak, és ki nem, kinek mennyi adót kell fizetnie, és hogy a szabadúszók státuszának mennyire kell különböznie a többi munkavállaló vagy vállalkozó státuszától. Ebben az írásban azonban nem erre fókuszálok. Amellett érvelek, hogy ezek az ellentétek szélesebb strukturális folyamatokra mutatnak rá a szabadúszók szerveződésében, és fontos következményekkel járnak a jövőbeli küzdelmekre nézve.

Először is, a digitális munkavállalók szerveződési lehetősége eleve korlátozott. A tiltakozók csoportja rendkívül sokszínű volt, egyenlőtlenségekkel, jelentős osztálykülönbségekkel. Vállalkozók, munkások és mellékállásban dolgozók alkották, akiknek a jövedelme havi pár száz eurótól több ezer euróig terjedt. Ráadásul mindezek az emberek különböző platformokon, különböző munkáltatóknál dolgoznak, Szerbia különböző részein élnek, rendkívül fragmentáltak, közös pontok nélkül.

Sok tüntető apolitikus, fél az adóhatóságtól, és különböző egyéni túlélési stratégiákat alkalmaz a fizetés elkerülése érdekében. A tiltakozásnak tehát számos törést kellett áthidalnia. Ez abból is látszik, hogy csak néhány ezer ember vett részt a tüntetéseken, miközben több tízezren érintettek voltak. Még azok között is, akik csatlakoztak, aligha érvényesülhetett a „mindenki egyként” elve, mivel egyesek csupán a túlélésre törekednek, míg mások nagyobb felhalmozott jövedelmet akarnak biztosítani maguknak.

Mivel nem voltak azonos anyagi vagy politikai helyzetben, és fő közös céljuk az adók eltörlése volt, a tiltakozók sebezhetőek voltak a kormány nyomásgyakorlásával szemben. Ráadásul nem sok szövetségesük volt a helyi gazdaságtól való strukturális elszigeteltségük, politikai elidenegedésük és az általános szolidaritás hiánya miatt, de azért is, mert a közvélemény jelentős része a szabadúszókat magas jövedelemmel rendelkező adóelkerülőknek tekinti.

Másodszor, a szabadúszók nem rendelkeznek elég felforgató erővel, legalábbis nem a szokásos értelemben. Egyrészt nem tudják eltéríteni a tőkét, mivel egy már eleve telített piacon versenyeznek, az ügyfelektől és a platformtól távol, munkaviszony nélkül. Fontos továbbá, hogy ez a tőke teljesen független attól az államtól, amely ellen tiltakoznak. Másfelől hagyományos módon sem tudják megbénítani az állam működését, mivel nem tudják blokkolni az alapvető szolgáltatásokat vagy a kritikus infrastruktúrát, ahogy arra a postai dolgozók, az egészségügyi személyzet vagy akár a taxisok képesek.

A digitális munkavállalók azonban legalább két másik erőforrással rendelkeznek. Az első az, hogy Szerbia, más szomszédos országokhoz hasonlóan, munkaerő-exportáló ország, amely a munkaerő-migrációtól és az online munkából származó átutalásoktól függ. Ezt a pénzt nagyon magas fogyasztási adókon keresztül hozzák forgalomba és nyerik ki, az ország GDP-jének nem elhanyagolható részét teszi ki, és sokak számára lehetővé teszi a megélhetést az országban.

A második erőforrás az agyelszívásról szóló erős közbeszéd. A mozgalom ezt ki is használta a tüntetések során, olyan üzenetek formájában, mint a „Mi maradunk, ti menjetek” vagy a „Nem akarok elmenni” (4. ábra). Bár a tüntetéseket a legtöbben nem támogatták, az agyelszívásról mint a digitális munka alternatívájáról szóló diskurzusnak erős politikai visszhangja van a lakosság körében. Így a szabadúszóknak még mindig van némi befolyásuk az állammal szemben a platformmunka megőrzése érdekében. Sikerük végső soron attól függ, hogy képesek lesznek-e szerveződni és áthidalni a fent említett strukturális töréseket.

A digitális munka jövője Szerbiában és azon túl

Ahogyan a 2008-as válság életre hívta a digitális platformokat, úgy a jelenlegi világjárvány és a hozzá kapcsolódó gazdasági válság is felerősíti ezek globális használatát. Bár ez az időszak sokak számára nyomorúságot hozott Szerbiában, a munkahelyek hirtelen megszűnése és a vállalkozások online működésre való átállása miatt globális szinten drámaian megnőtt a platformokon munkát keresők száma. Ez is része annak a tágabb történetnek, ahogyan a világjárvány okozta lezárások miatt világszerte elterjedt a távmunka.

A kiszervezett távmunka szelleme tehát kiszabadult a palackból, mivel azok a vállalatok, amelyek már átálltak a távmunkára, a munkaerő nagy részét online fogják fenntartani, és a költségek csökkentése érdekében e munkahelyek jó részét a határokon túlra is áthelyezik. A világjárvány tehát bővíteni fogja az online végezhető munkák globális munkaerőpiacát, mind a távmunka iránti kereslet, mind a munkaerő-kínálat tekintetében. Ez az átszervezés jelentősen átrajzolhatja a globális munka térképét, és elmozdíthatja a munkavégzés helyszíneit.

Ebben az összefüggésben a szerbiai szabadúszók tiltakozásainak sokkal nagyobb a tétje, mint az egyéni anyagi túlélésért folytatott harc.

A tüntetések a foglalkoztatás kibontakozóban levő globális tendenciáit tükrözik, valamint megvilágítják a platformokon dolgozók és más távmunkások helyzetének és küzdelmeinek sajátosságait. A tiltakozások tehát láthatóvá teszik a mobil globális tőke, a prekárius munka és az ettől függő perifériás államok konjunktúráját.

A megosztott, heterogén és egyenlőtlen munkavállalók, akik az állami adórendszer ellen harcolnak, nem pedig a globális technológiai platformok és a tőke ellen, meglehetősen disztópikus képet festenek a munkavállalók küzdelmeiről.

Bár a globális távmunkaerőpiac bővülése a munkavállalók jövedelmének viszonylagos kiegyenlítődéséhez vezethet az egyenlőtlenül fejlett térségek között, és jólétet hozhat egyes munkavállalók számára, ez végső soron a mobil globális tőke győzelmét jelenti a munkaerő és az állam felett. A szerbiai szabadúszók az online munkáért mint a számukra a legjobb jövőt biztosító alternatíváért harcolnak, de közben létbizonytalanságban élnek, lecserélhetőek, és nincs alkuerejük.

A távmunka ilyen kiszervezésétől függő perifériás államok számára a szabályozás két ellentétes pólusa adódik: vagy az eleve kizsákmányolt digitális munkavállalók további kizsákmányolása aránytalan adóztatással, ahogyan azt Szerbiában kísérelték meg. Vagy pedig az adókról és járulékokról való teljes lemondás a globális deregularizációs versenyben, ahogyan az Észak-Macedónia esetében történik.

Bár a szerbiai szabadúszók jogosan küzdenek az első forgatókönyv ellen, hosszú távon a másik, ultraliberális forgatókönyv megakadályozhatja az államokat abban, hogy feltöltsék az állami költségvetést és alapvető szolgáltatásokat biztosítsanak a lakosságnak, továbbá ez alááshatja a hagyományos foglalkoztatottságot is.

Az, hogy a különböző országok hol helyezkednek el ezen a kontinuumon, függ a globális munkamegosztásban elfoglalt helyüktől, az online szabadúszók politikai és gazdasági helyzetétől az adott országban, valamint a szerbiaihoz hasonló, újszerű digitális munkaügyi küzdelmek sikerétől. Szerbia esete azt mutatja, hogy az online szabadúszók újszerű mobilizációja sikeres lehet, de azt is, hogy a szabadúszóknak különböző pozíciókat és érdekeket kell áthidalniuk, és képzeletre lesz szükségük, hogy kitalálják, miből meríthetik erejüket.