A most száz éve született Király Istvánt nem ismertem személyesen. Amikor diákként az ELTE Bölcsészkarára kerültem, ő már nem élt. 1989 őszén halt meg, egy olyan korszak végnapjaiban, amelynek úgy volt, és csak úgy lehetett alakítója, hogy egész élettörténete és emlékezete e korszakba szervesült, és ma, harminckét évvel később ehhez az élethez alighanem csak e korszak archeológiai munkálatai során lehet hozzáférni.

A róla szóló beszédet mégsem itt kezdem, hanem azzal, ahogyan mégiscsak találkoztam vele. 1995-ben, amikor az egyetem elvégzése után tanítani kezdtem azon a tanszéken, amelyet ő hosszú időn át vezetett, az ELTE Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén, az emléke még eleven volt, és jó ideig, amíg többségben voltak egykori kollégái, az is maradt.

Voltak, akik ebben a jellegzetes egyetemi férfivilágban elveszített apaként vagy bátyként emlékeztek rá és idézték tanácsait, mások a hely diktátoraként. Voltak, akik a türelmes vezetőről meséltek, mások a cinikus manipulátorról, és voltak, akik egyszerűen csak gyűlölték. Csak egy valamit nem lehetett rá mondani. Azt, hogy nincs jelen.

Nem ismertem Király Istvánt, de találkoztam a szellemével. Igen, egy szellemmel találkoztam, amelyet az a tanszék, az az egyetem éltetett, amelynek immár én is huszonhat éve tanára vagyok, és ezért, bár szívesen tenném, nem tehetem meg, hogy ne próbáljam megérteni, ki is volt ez az ember, hogyan képzelte el önmagát abban a korban, amelyben élnie adatott, hogyan képzelte el magát tudósként, politikusként és, ami mindenekelőtt volt, egyetemi tanárként.

Király Istvánt családi indíttatásai a vidéki reformátussághoz kötötték. Apja Ragály, egy gömöri falu lelkésze volt, az ő útja pedig bátyjával, Király Kálmánnal, a későbbi orvosprofesszorral együtt a nagyhírű Sárospataki Református Kollégiumba vezetett. A faluban a család a tehetősek közé tartozott, éppen ezért alakulhatott ki a lelkész fiában erős, bűntudattal teli elköteleződés a szegények iránt, akiknek az életét azonban soha nem ismerte, és nem kellett megélnie belülről.

Sárospatak egyszerre jelenthette számára az apai világ kitágítását és az otthoninál nagyobb szabadságot. Nehéz rekonstruálni, mi az, amit innen magával vitt. Az apja iránti föltétlen szeretet mellett alighanem az etikai önvizsgálat belénevelt kényszerét, ami konfliktusba fog kerülni a hatalmi gondolkodással és a folytonos, pusztító gyanúval, hogy abban a világban, ahová innen majd kilép, használják csupán, de nem szeretik.

A második világháború kitörésekor 18 éves volt. Ezek Magyarországon még viszonylag nyugalmas évek. A jogfosztások ekkoriban aligha érintették meg Király érzékenységét. Magyar-német szakos bölcsészként Budapestre került, a korabeli elitnevelés egyik központjában, a tudós tanárokat és politikusokat képző Eötvös Collegium falai közt élte mindennapjait.

A politikai feszültségek e falak közt is éreztették hatásukat. Királyt német szakosként gyanakvás övezte. E gyanakvást alátámasztotta, hogy 1943-ban és 1944-ben legalább kétszer, de lehet, hogy többször is néhány hónapos ösztöndíjakkal Münchenben és Bécsben tanult. Az állami ösztöndíjakkal a katonai behívót is el lehetett kerülni.

A célja mindössze annyi lehetett, hogy tökéletesítse német nyelvtudását. De nem volt-e szükség az apolitikus kívülállásnak egy olyan fokára ahhoz, hogy valaki komolyabb gyomorbántalmak nélkül hónapokat töltsön a Harmadik Birodalom sötét autodafékkal megtisztított városaiban, amit nehéz bármiféle erkölcsi tartással összeegyeztetni? Utólag emiatt bőségesen volt bűntudata.

Túlzásokba esnünk pedig nem volna helyes. Aligha igaz az a halála után is terjedő vád, amelyet egyik professzortársa még ötven évvel később is fontosnak tartott velünk, a tanítványaival megosztani, hogy Király István ekkoriban a Mein Kampfot fordította. Másrészt jól tudjuk azt is, hogy e nemzedék tagjai közül Európában sokaknak az életében vannak évek, amelyeket ennél sokkal súlyosabb dolgok, valódi bűnök, halált hozó beszédek terhelnek. Hogy az irodalomtörténet közegében maradjak, gondoljunk csak olyan ma is nagyhatású szerzőkre, mint Heidegger, Hans Robert Jauss vagy Paul de Man. Később egyiküknek sem volt egyetlen szava sem arra, amit ekkoriban mondtak és tettek.

Király a háború után a Parasztpárttal rokonszenvezett, bátyjával együtt 1945 tavaszán mégis a Magyar Kommunista Pártba (MKP) lépett be. Miért döntött így? A két pártban közös volt, hogy mindkettő a korábban kisemmizett rétegek felemelését tűzte zászlajára. Az MKP azonban azt is vallotta, hogy ehhez a társadalom gyökeres átalakítására van szükség, e program pedig csak a hatalom által, a teljes politikai hatalom birtokában hajtható végre, mert nincs tudatos tömegbázisa.

Király, aki az ostrom idején Lenin 1918-ban kiadott Állam és forradalom című munkáját olvasta, osztotta ezt a nézetet. Lenini-sztálini értelemben vett kommunista lett belőle, és azt is hihette, hogy a pártnak szüksége van rá. 1947 után abban is bízhatott, hogy az MKP tagjaként nagyobb eséllyel védheti meg az apját, akinek az új világ nem sok jót ígért. A vasárnapi prédikációk szövegét jóval később is a kommunista Király István írta és postázta Szatmárba, Cégénydányádra, biztos, ami biztos.

Akárhogyan is, Király István ettől kezdve utolsó leheletéig kommunista volt, ő legalábbis így tudta. Mit jelentett ez az ő helyzetében?

Attól tartok, nem a „hit ugrását”, amit egy gyökeresen más történeti pillanatban Lukács György emlegetett kierkegaardi ihletettséggel, amikor 1918 decemberében anélkül lépett be a Kommunisták Magyarországi Pártjába, hogy előtte akár csak egy mondatot is leírt volna Marxról vagy a marxizmusról. Ő akkor ezzel elhagyta az apja által kínált biztos polgári egzisztenciát, a heidelbergi katedra reményét, és egy illegális pártba lépett be.

Király egy olyan legális párt tagja lett, amelynek a szovjet megszállási övezetben már 1945-ben is nagy hatalmi reményei lehettek. Király ettől kezdve szigorúan azok között a keretek között próbálta egységbe rendezni élete ellentmondásait, és igyekezett megvalósítani személyes ügyét, amelyeket a hidegháború világpolitikai körülményei között az MKP, majd 1956 után az MSZMP biztosított számára.

Ettől kezdve magán- és közélet, irodalom és politika egy pillanatra sem vált szét számára. Ő azonban mégis a párt kevésszámú olyan prominensei közé tartozott, akiknek mindvégig volt személyes ügyük.

Királyt a maga személyes ügye egyszerre kapcsolta Révai Józsefhez és Németh Lászlóhoz, akik néhány alapvető dologban nem is álltak annyira távol egymástól, mint hinnénk. Mindketten egy új, nem polgári értelmiség létrejöttétől remélték Magyarország emelkedését.

Németh László ennek az új értelmiségnek a társadalmi alapját a fölemelkedő gazdag parasztság és a református egyházi kultúra szövetségében kereste, mert úgy vélte, az ebben rejlő etnikai és kulturális szervesség lesz képes ellensúlyozni a német és a zsidó városi lakosság által vezetett polgárosodás alternatíváját. Révai már a háború előtt világosan látta, hogy a Kommunista Pártnak csak a népi értelmiséggel kötött szövetség kínálhat reális esélyt a hatalom tartós birtoklására, és zsidó származása ellenére is úgy vélte, ennek érdekében a pártban háttérbe kell szorítani az illegalitás kockázatát vállaló zsidó származású vezetőket. Ez a törekvés 1948-től kezdve erőteljesen jelen van az MKP és még inkább az MSZMP történetében.

Király a kétféle perspektíva egyeztetésén, kibékítésén fáradozott. Azonban az élettörténeti csomag, amelynek belső ellentmondásait hordozta, szemlátomást ennél is bonyolultabb volt. Második felesége a pesti, több generációs értelmiségi családból származó Landler Mária, az utóbb 1938-ban Moszkvában kivégzett Landler Ernő, a Tanácsköztársaság belügyi népbiztoshelyettesének lánya volt, akihez egész életében kölcsönös megértés és szövetség kötötte.

Királyból igen korán egyetemi tanár lett, folyóiratok szerkesztője, irodalomtörténész, befolyásos ember, később Aczél György munkatársa és tanácsadója, országgyűlési képviselő, a hatalom pártjának vezető kultúrpolitikusa.

Csakhogy amiképpen 1948 után az MKP sem volt egyéb, mint a szovjet imperializmus külföldi bástyája, jellegzetes sztálini képződmény, hiszen más nem is lehetett, úgy 1956 után az MSZMP sem lehetett más, mint politikai identitás nélküli, örökösen egyensúlyozó és hezitáló hatalompárt, amelynek semmi köze nem volt Marx szövegeinek olvasáshagyományához, különösen az 1932-ben megjelent korai írásokéhoz, amelyek az 1960-as években, a marxizmus második reneszánszának idején a nyugat-európai fiatal értelmiség számára valódi revelációt jelentettek.

Az MSZMP uralkodásának idején a hatalmon különböző értelmiségi csoportok osztoztak. A korszak percepciója szerint az egyik ilyen csoport azoké a „népi” értelmiségieké volt, akik Királynál szegényebb sorból származtak, és a párttól elsősorban azt várták volna, hogy a maga politikai súlyával kiálljon a határon túli magyarok érdekében, majd amikor azt látták, hogy erre a kádári párt nem hajlandó, elveszítették lojalitásukat, mégis bizalmas tárgyalópartnerei maradtak, mert csak így őrizhették meg befolyásukat.

A másik csoport, amely elsősorban nagyvárosi értelmiségiekből tevődött össze, a Szovjetuniótól való távolodást látta az ország legfontosabb érdekének, és ennek lehetőségét a hidegháború adottságai között kezdetben a Közép- és Nyugat-Európa felé tájékozódó eurokommunizmus illúziójában kereste. Később, a 70-es évek közepére, végére ez az értelmiségi csoport egyre nyíltabb ellenzéki, demokratikus alternatívákat keresett. Hozzájuk csatlakoztak ekkor azok a technokrata értelmiségiek, akik elsősorban nem ideológiai kategóriákban gondolkodtak, hanem szakmaiakban, így szintén a fejlettebb nyugat felé orientálódtak, és a fennálló politikai viszonyokat egyre szűkösebbnek érezték ahhoz, hogy szakmai lelkiismeretük és ambíciójuk ne szenvedjen csorbát. Közülük sokan emigráltak.

A harmadik csoport, az, amelyhez Király is tartozott, nem igen rendelkezett önálló politikai arculattal, rendelkezett viszont adminisztratív hatalommal, és a célja a hatalmi egyensúly megőrzése volt, mert úgy tudták, és talán nem is tévedtek nagyot, hogy az adott világpolitikai keretek közt csak e hatalom fenntartása mellett van esély az ország korlátozott modernizációjára, a szegénység fokozatos felszámolására. Ennek érdekében folyamatos egyensúlyozásra kényszerültek, ami nem volt egyéb, mint a csoportok és a befolyásos személyek állandó kijátszása egymás ellen, vigasztalan hatalmi machinációk sorozata, manipuláció.

Ezek a csoportosulások, világszemléletek és érdekközöségek a teljes magyar értelmiségi közeget átszőtték, vagyis a párt belső világát éppen úgy, mint az adminisztratívan rajta kívül eső zónákat. Másrészt e három csoport is egymással sokszor feloldhatatlan személyes ellentétekbe keveredő, békülő, majd újra összevesző, instabil alcsoportokra oszlott. Az így létrejövő mintázat mozgásai, a helyezkedés, a befolyásolás ügyes és ügyetlen hadmozdulatai határozták meg sok-sok felnőtt ember életének tartalmait. Mindezen tulajdonképpen csak az önmagát minden kezdeményező erőtől megfosztó, inkább csak reagáló, közvetlenül csak egy nagyon szűk kör számára elérhető Kádár állt felül.

Közben az adminisztratív hatalmat birtoklók alapvető élménye az volt az 70-es, majd még inkább a 80-as években, hogy tulajdonképpeni hatalmuk egyre csökken, és hogy útközben valahogy elsikkadt, amiért az egészet érdemes volt csinálni. Azért is érdekes ma erre a viszonyrendszerre visszatekinteni, mert gyökeresen más körülmények között a Fidesz Orbán Viktor vezetésével ennek a hatalompártnak egy változatát hozta létre, és semmi kétség, hogy hasonlóan vigasztalan örökséget fog maga után hagyni, mint politikatörténeti elődje, Kádár pártja.

Király István kultúrpolitikusi és intézményvezetői tevékenysége elsősorban a „népfrontosnak” nevezett egyensúlyozást szolgálta. Fárasztó és hosszú távon kudarcra ítélt munka volt ez. Aczél György mellett Szabolcsi Miklóssal és Pándi Pállal hármasban láttak el afféle tanácsadói feladatokat. Ady, József Attila és Petőfi monográfusa.

Közülük Király volt az, aki nem volt hajlandó elfelejteni, hogy a modern magyar irodalom akkor érvényesnek tekintett szemléleti kereteit Révai József alakította ki. Az ő nevéhez fűződött az említett három költő központi történeti szerepének rögzítése csakúgy, mint a 20. században a Nyugat kánonjának átszabása. Révai nevének pozitív tartalmú emlegetése és a Rákosi-rezsimmel sok tekintetben valóban fenntartott folytonosság vállalása azonban a Kádár-korban tabunak számított, és mint dogmatikus konzervativizmust rendszeresen elítélték.

A másik ok, ami Király politikai jelentőségének hanyatlásához vezetett, sajátos módon a lehetőségeivel függ össze. Szabolcsi, Pándi és az ő hármasából csak neki volt esélye arra, hogy a népi értelmiség csoportosulásaival közvetlen viszonyt alakítson ki, és befolyásolni próbálja őket. Ebben azonban elkövetett egy súlyos hibát. Túl közel került Czine Mihályhoz, akit ő vett oda a tanszékre, kitartóan támogatta, és akit a barátjának vélt. Emiatt magára vonta mindazok bizalmatlanságát, akik Czinében nem csak a kompromisszumokra képtelen nacionalistát látták, mert ez alkalom adtán még jól is jöhetett volna pártnak, hanem a kompromittáló antiszemitát is.

Naplója tanúbizonysága szerint Király nem nagyon tudott megbékülni azzal, hogy e bonyodalmas és artikulálatlan viszonyok közepette a kapcsolatok csakis érdekvezéreltek és funkcionálisak lehetnek.

A hatalom berkeiben, ahol élt, nyilvánosság híján bizalom és barátság sem teremhetett. Nem csupán ő nem talált megbízható barátra, barátként benne sem bízott meg senki. Nem ő lehetett az egyedüli, aki mindeközben csalódásait mélyülő sértődöttséggel kitartóan elkönyvelte, és szép lassan minden kedve elszivárgott, hogy e funkcionális hatalmi kapcsolatokban őrölje föl az életét. Csak hát nem nagyon volt más választása. Ráadásul a tanszéki kollégákat is nem egyszer rossz minőségérzékkel választotta ki. Ami ekkor is szellemi tartalékkal szolgált, és amihez mindig vissza tudott nyúlni, az nem szűnő intellektuális kíváncsisága volt a világ iránt, amit az utazásokon kívül elsősorban az irodalom, a képzőművészet, a színház és a film közvetített számára.

Az esztétikai szféra autonómiájának megélésére azonban a puszta élmény szintjén sem volt benne lehetőség. A műalkotások jelentése számára az esztétikai szférán áthaladva végül mindig szigorúan véve társadalometikai és politikai volt. Szemléletében ez adta a tétjüket, ennek közvetlen felmutatása nélkül dekadens léhaságnak vélte a művészetet. Ezért azt is pontosan tudta, hol húzódik a határ, ahol a műalkotásokról szóló vita immár hatalmi kérdéssé válik, és ezen a határon akár tanszéki vitákon sem habozott hatalmi retorikával állást foglalni. E tanszéki összejöveteleket, amelyeken a belső népfrontosság jegyében mindenkinek ki volt osztva a maga állandó szerepe, én már csak hírből ismertem, de még a hírük is vérfagyasztó volt. Csupa szenvedő ember, akik szenvedéseikről egyetlen őszinte szót sem válthatnak sem egymással, sem magukkal.

Király István önmagát nem politikusnak, hanem mindenekelőtt tanárnak látta. A tanári munka szépsége és tragédiája, hogy ugyanúgy a pillanatnak szól, mint a színészé a színpadon. Egész biztosan nagyhatású tanár volt, akármit jelentsen ez a szó, nekem azonban a tanár Király Istvánról nincsenek tapasztalataim. Ami a tudóst és az intézményvezetőt illeti, szomorú a kép. A tudósi életmű terjedelmében grandiózus. Gerincét három nagy mű, a Mikszáthról, az Adyról és a Kosztolányiról szóló monográfia adja.

A három mű Király pályájának három korszakát jelöli. A Mikszáth-könyv a felkészülés műve, az Adyról szóló négy kötetes, összesen háromezer oldal terjedelmű nagymonográfia a beérkezett irodalomtörténész és ideológiaformáló teljesítménye, a Kosztolányi-könyv pedig, amely már inkább tanulmánygyűjtemény, mint összefüggő alkotás, a hatalmát vesztett, de a világot ekkor is fáradhatatlanul érteni próbáló irodalmár kísérlete volt az új irodalom megértésére.

Az új irodalom számára elsősorban Tandorit és Esterházyt jelentette. Ha azt kérdezzük, hogy az életmű legjelentősebb darabja, a terjedelme dacára torzóban maradt Ady-monográfia hivatkozott része maradt-e a kortárs irodalomtörténeti gondolkodásnak, a válasz egyértelműen nem, és ez volt a válasz már Király halálának idején is. Itt van egy ember, aki egész életében elgondolhatatlanul sokat dolgozott, cédulázott, írt, az említett könyveken kívül tanulmányok sokaságát hagyta hátra úgy, hogy mindezt a rendkívül időrabló tudomány- és oktatáspolitikusi tevékenység, valamint a tanítás mellett végezte, és mára talán ha egy kötetnyi tanulmánynak, az Ady-monográfiából kiemelhető verselemzésnek van esélye, hogy visszakerüljön a szakmabeliek olvasmányai közé.

Kívánom, hogy így legyen. De miért olyan szomorú a kép ezen a területen is? Az egyik ok az, hogy Ady recepciója mindmáig nem volt képes megújulni. Az elsősorban Kosztolányira alapozott esztétista modernségszemlélet alternatívájaként nem született olyan átfogó irodalomtörténeti koncepció, amely Adyt ismét helyzetbe hozhatta volna. Király halála után az Ady-filológia is egyre döcögősebben haladt azok kezén, akiket utódjául kijelölt, utóbb teljesen elakadt.

A másik okot megvilágítandó hadd említsek röviden két másik nevet az övé mellett, két másik, az övével kortárs tudósi magatartást. Tarnai Andorét és Szabolcsi Miklósét. Vele egy időben mindketten az ELTE Bölcsészkarán tanítottak magyar irodalmat.

Tarnai Andor régi magyar irodalommal és 18. századi művelődéstörténettel foglalkozott. Elsősorban filológus volt, alapos és szellemes. A munkáját lényegében függetlenítette attól a kortól, amelyben élnie adatott. Úgy látom, ezt sikeresen tette. Szövegkiadásain és művelődéstörténeti alapmunkáin nem hagytak nyomot ideológiai stratégiák vagy politika taktikák. Emlékezete a maga szakterületén ma is eleven.

A másik magatartás Szabolcsi Miklósé, aki Királyhoz hasonlóan 1921-ben született. Ő az 50-es években mélyen belekeverte magát a magyar irodalom szovjetizálásának folyamatába, és a 60-as, 70-es években is folyamatosan részese volt az irodalom körüli ideológiai játszmáknak. Szereplése sok esetben csúfosnak mondható. Ő azonban Királynál sokkal ironikusabb alkat volt. Miközben a háború után minden időszakhoz sikeresen adaptálódott, nem tudom, valaha is egészen komolyan gondolta-e kommunista elkötelezettségét.

Alapos franciás műveltsége mindenesetre olyan kitekintést biztosított számára, és a relativitásnak olyan tudatát, amilyennel Király nem rendelkezett. Munkája a József Attila-filológiában máig megkerülhetetlen, jelentős teljesítményekkel bizonyító tanítványok és utódok kineveléséről időben gondoskodott. Négy kötetes, 1998-ban befejezett József Attila-monográfiájának 1963-as első kötete is könnyedén olvasható úgy, hogy az ember egyszerűen átugorja az ideológiai futamokat. Az elemzések és a filológiai leírások így is épek maradnak.

Királynál ugyanezt nem lehet megtenni.

Irodalom és ideológia nála kölcsönösen meghatározzák egymást. Miközben irodalmi érzékenysége tagadhatatlanul finom, nem ritkán bámulatos ráérzésekkel revelál, az olvasást minden részletében, főként persze a történeti konstrukció alapvonásait, az ideológiai kérdések határozzák meg, olyanok, amelyek szervesen hordozzák egy korszak hamis történeti tudatának tabuit, ismerethiányait, őszintétlenségeit.

Király István személyét és történetét 1956 és 1989 között vezetett naplójának 2017-es kiadása váratlanul visszahelyezte a kortársi emlékezet szélesebb közegébe. Tapasztalatom szerint nincs még egy olyan könyv, amelyből ilyen pontosan megérthető a Kádár-kor története egy, a hatalom belsőségében élő, rendkívül összetett és kiterjedt szereptudattal rendelkező kommunista értelmiségi tudatvilágának szempontjából.

Befejezésül hadd idézzek egy 1978. július 26-án kelt bejegyzést, amely egy két nappal korábbi beszélgetés emlékét őrzi. A beszélgetés résztvevői Király mellett Kiss Ferenc és Czine Mihály voltak. Király fájdalma épp olyan őszinte, mint a rezignált elszámolás saját egységvágyával, ami a Szovjetunió iránti lojalitással együtt egész közéleti tevékenységének a tengelyében állt:

„Nagyon fájt, amikor minden alkotóerő egyesítését szorgalmazó szavaimat úgy fordították le, mint valamiféle manipulációt Aczél érdekében. Meggyőződésem, hogy nekik ‒ jobban mondva Kissnek ‒ van egy meghatározott politikai csoportja. Azt éreztem ezen az estén, hogy az egység, amelyet az intellektuális életben Aczél hozott létre, nem valóságos, csupán valamiféle negatív egység. Negatív meghatározásokon alapszik: jobb, mint az orosz modell; nekünk nem kell az orosz modell; nem akarunk dogmatizmust; mi nem tehetünk egyebet ‒ ilyesfajta gondolatokkal sikerült Aczélnak összehoznia az intellektuális élet különböző hangadóit, de hiányzott az eszme, nem volt valódi cél, elmulasztotta felvállalni azt, ami egyedül képes lett volna biztosítani a valódi egységet”.^[1]

Attól tartok, ilyen eszme, valódi cél 1978-ban már régóta nem volt, és nem is lehetett. Íme, egy kor, egy konkrét emberi élet rezignált katasztrófája katarzis nélkül. Egy koré, amelyből a ma született.