Ferge Zsuzsa előtti tisztelgésként, 90. születésnapja alkalmából Egy életmű az egyenlőség szolgálatában címmel a Mérce igen gazdag összeállítást tett közzé. Mint a szerkesztők a bevezetőben írják: „Az alábbi összeállításban, amelynek alapját Ferge Zsuzsa 2008-as ’hevenyészett önéletrajzi jegyzetei’ képezik, több mint 20 munkatársa, barátja működött közre. Hálásak vagyunk nekik, hogy ily módon közös ajándékkal köszönthetjük a kiváló társadalomtudóst, a magyarországi társadalompolitikai gondolkodás legnagyobb hatású kortárs gondolkodóját, az egyenlőség és a szolidaritás következetes szószólóját.”

Merőben technikai okok miatt, az előkészítő ’projektben’ nem volt módom részt venni; a vállalkozásról személyesen csak a megjelent kiváló összeállításból értesülhettem.

Az itt következő írást ezért amolyan megkésett ajánlásnak szánom: Zsuzsa iránti mély tiszteletem és hálám kifejezéseként, és több mint öt évtizedes – olykor konfliktusteli – barátságunknak a nagy évfordulón külön megerősített névjegyeként.

Írásom a nyolcvanas években formálódott szociálpolitikai elképzelésekkel foglalkozik. A koncepció alakítását kísérő vitákról és konfliktusokról az összeállításban a Zsuzsával készült hosszú életút-interjúból^[1] vett részlet és Závada Pál ajánlása szerepel. Ferge Zsuzsa szavai így szólnak:

„A társadalompolitikai osztályon a legfontosabb belső vitáink már úgy ‘87 táján arról szóltak, hogy van-e a rendszer összeomlásához vezető válság, vagy nincs. A többség szerint volt. Azt hiszem, egyedül maradtam a véleményemmel, hogy a rendszer nem tud összeomlani, ezért nem beszélhetünk válságról. Nem mintha azt szerettem volna, hogy maradjon minden a régiben, hanem mert nem tudtam elképzelni, hogy ez összeomlik. Tévedtem, amit elég hamar beláttam. Legalább annyira, hogy a következő szervezkedést, ami 1988 tavaszán a TDDSZ (Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete) megalakulásához vezetett, már együtt csináltuk. […] Látszott, hogy a rendszer gyorsan halad az összeomlás felé, az igazi kockázatok megszűntek. Közben azért az intézetben valószínűleg halmozódtak a feszültségek. Ezek végül ahhoz vezettek, hogy egy nagy osztálybeszélgetés során megkérdőjelezve éreztem a kompetenciámat. Így ‘89-ben eljöttem az intézetből.”(Kiemelés – Sz.J.)

E szavakra reagálva, Závada Pál, a Ferge-osztály egykori kutatójának harmincöt év távlatából megfogalmazott szemérmes bocsánatkérése így szólt: „Tekintve, hogy a Zsuzsa által itt fölidézett beszélgetéseknek – szégyellem, de meglehetősen passzív – részese voltam, számomra máig is megrendítően emlékezetes példái ezek a helyzeteinkről és véleményeinkről szóló vitának, a tévedés tiszteletre méltó belátásának és a kompetencia méltatlan megkérdőjelezésének.”

Mint a Zsuzsa vezette egykori kis kutatócsoport tagja és e beszélgetések aktív részese, (sőt, vitáink mintegy ’főkolomposa’), ezzel az írással saját emlékeimet szeretném felidézni. Ha évtizedekkel megkésve is, ezek az emlékek talán segítenek eloszlatni Zsuzsa máig fájdalomteli visszaemlékezését osztálya illojalitásáról, miszerint az egykori szociálpolitikai reformterveken munkálkodván, a vezetésével dolgozó kollektíva akár egyetlen percre kompetenciáját kérdőjelezte volna meg.

Vitáink valóban voltak. Ezek azonban – az én emlékeim szerint – politikai viták voltak. A nézeteltérések egyetlen percre sem Zsuzsa fölényes tudásával és értékrendjével, beállítódásának erkölcsi tartalmával álltak összefüggésben.

Kiemelkedő kvalitásait feltétlen tiszteletünk övezte: mindnyájan szerencsésnek éreztük magunkat, hogy a tanítványai lehettünk, és máig mesterünknek tekintjük – ezt bizton állíthatom, és nemcsak a magam nevében.

Mint vázlatosan igyekszem megmutatni, inkább arról volt szó, hogy ránk, az akkori idők szociálpolitikai reformelképzelésein Zsuzsa vezetésével dolgozó munkatársakra részben más élmények is hatottak: főként a demokratikus ellenzék, különösen a SZETA egykorú tevékenysége, és szellemi kapcsolódásunk a reformközgazdászokhoz, mindenekelőtt a programjukat a Fordulat és reformban összegző alkotói csoporthoz.

Részben ezekkel a személyi és szellemi kapcsolódásokkal állt összefüggésben, hogy többünknek az állam és a piac leendő szerepéről vallott akkori felfogása eltért Ferge Zsuzsáétól. Főleg pedig eltértek az elgondolások arról, hogy a napirenden lévő és sokak által igényelt szociálpolitikai reformnak lehet-e letéteményese a ’megreformált állam’, vagy annak motorját éppen az államszocialista állam visszanyesegetésétől, a társadalmi önszerveződés és az autonóm cselekvést támogató piaci folyamatok nagyobb terének kiharcolásával lehet-e remélni.

Amit elmondandó vagyok, nem „igazabb” vagy „hitelesebb” annál, ahogyan Ferge Zsuzsa visszaidézi a 80-as évtizedet. Legfeljebb bizonyos részletekre másképp emlékszem. Emlékek állnak tehát emlékekkel szemben, amelyeknek a dialógus irányában való kinyitása – ezt többek között éppen Zsuzsával legmélyebb egyetértésben vallom – gyógyító hatású lehet ki-ki sérelmeire és fájdalmára.

De ezen túl, az évtizedekkel ezelőtti emlékek felidézése mások, mindenekelőtt a nálunknál generációnyival fiatalabbak számára talán elmond valamit az államszocializmus végjátékának szellemi és politikai folyamatairól, és ezzel segítheti az 1990-es rendszerváltás, valamint hamar bekövetkezett megbicsaklásának mélyebb megértését.

Ez a mából való visszapillantás megszólalásom második motivációja. Ez utóbbi szempontból írásom persze csak szerény hozzájárulás. Ismereteim szerint mindmáig hiányzik a rendszerváltás előtörténetének és hazai, három évtizedes történetének szisztematikus tudományos feldolgozása, ami a gazdasági és politikai folyamatok értelmező felfejtése mellett elmélyült jelenkortörténeti társadalom- és szellemtörténeti kutatásokat igényel, a szépirodalomtól a társadalomtudományokig és a politikatudományig ívelő dokumentum-feldolgozást és további kvalitatív kutatások sorát teszi szükségessé.^[2]

A nyolcvanas évek: a szociálpolitika a porondra vonul

Az egykori szociálpolitikai reformok mai értelmezéséhez fel kell idéznünk, hogy a klasszikus államszocialista berendezkedés nem ismerte, és főként nem ismerte el bárminemű elkülönült szociálpolitika létjogosultságát. Az MSzMP és a párt vezette államapparátus – az uralkodó ideológiával összhangban – magát a rendszert tekintette ’társadalompolitikai totalitásnak’.

Ebben a felfogásban a szociális problémák elkülönült kezelése, mindenekelőtt a fedőnevekkel illetett szegénységre adandó válaszok intézményesítésére tett kísérletek nemcsak szükségtelennek, de egyenesen rendszerellenes törekvéseknek számítottak, és kisebb vagy nagyobb retorziókat vontak maguk után.

A hetvenes, nyolcvanas évek fordulójától azonban a szellemet már nem egykönnyen lehetett visszagyömöszölni a palackba. E rövid vázlatban csak utalhatok a korszak ellenzéki megmozdulásaira, a demokratikus ellenzék formálódására, a szamizdat Beszélő (1981-2001) szellemi kisugárzására, a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) 1979-es megalakulására, a liberális gondolkodás szellemi térnyerésére (a repülő egyetem megjelenésére), a reformközgazdászok színre lépésére és a liberális ellenzék és az ’új-népiesek’ közötti viták elmélyülésére.^[3]

Témánk szempontjából itt azt emelném ki, hogy

egymással párhuzamosan, eltérő politikai felfogással, de rokon értékrend és erkölcsi misszió nevében több félhivatalos és ellenzéki csoport, társulás kezdett gondolkodni az egyre nyilvánvalóbb szociális feszültségekre adandó (szociál)politikai válaszokról, a gyorsan növekvő jövedelmi és fogyasztási, valamint települési egyenlőtlenségek megfékezéséről, a szegénység csökkentéséről, különösen az egyenlőtlenségek halmozódása folytán leszakadó csoportok védelméről.

Miközben a fennálló viszonyok elkötelezett kritikusai voltak, ezek a csoportok egymással is élénk vitában álltak.

Ugyanakkor az MSzMP-n belül is az erjedés jelei mutatkoztak. A párt immár a külvilág számára is megjelenítette belső tagozódását. A nyolcvanas években egyre-másra szaporodtak az ún. reformkörök, amelyek nemcsak ideológiai-szellemi csoportosulások voltak, de pragmatikus javaslatokkal látták el a pártvezetést – mindenekelőtt a piaci erőknek biztosítandó nagyobb mozgásnak a rendszer államszocialista alapvetéseit meg nem kérdőjelező lehetőségeiről.

A reformkörök kiemelkedő szereplője és szervezője volt Pozsgay Imre, aki a maga párton belüli szerepét a ’reformerek’ és a ’keményvonalasok’ közötti hídverésben látta. Ennek jegyében az általa 1982 és 1988 között vezetett Hazafias Népfrontot (HNF) egyfajta vitafórummá formálta, ahol kontrollált keretek között napirendre kerültek a mind nyilvánvalóbb válságba sodródó magyar társadalom egyes feszítő problémái a cigány-kérdéstől a szegénység mélyülésén át az egyke-kérdésig.

Pozsgay kifejezett törekvése volt, hogy ’kooptálja’ a vezető értelmiségiek közül mindazokat, akik mintegy kívülről támogathatják a párton belüli reformokat, és bíznak a párt felvilágosításával előmozdítható változásokban. A HNF megbízásából és felügyeletével, a Magyar Tudományos Akadémia szellemi támogatásával és legitimációjával így vette kezdetét az a több éves munka, amelynek a megállapodás szerinti végterméke egy, az MSzMP vezető testületei által elfogadandó komplex szociálpolitikai reform-program kidolgozása volt.

A munkálatok hivatalosan kinevezett vezetője Ferge Zsuzsa volt, aki a Hazafias Népfronttól 1982-ben formálisan is megbízást kapott a szociálpolitikai reformot megalapozó ötéves, átfogó kutatómunkára és egy szociálpolitikai koncepció kidolgozására.

A szociálpolitikai koncepció megalapozását szolgáló kutatómunka igen szerteágazó volt. Az akkori időkben módszereiben is újítónak számító, a kérdőíves felvételt kvalitatív adatgyűjtéssel elegyítő, mélyfúrásos vizsgálat indult Pásztón és környékén, amelynek elsődleges célja a helyi oktatási, egészségügyi és tanácsi felügyeletű szociális szolgáltatások működésének és rendszerfüggő diszfunkcióinak feltárása volt.

A mélyszegénység okainak és önfenntartó mechanizmusainak vizsgálatára úttörő kutatás készült a hajléktalanságról; kutatás indult a gyámhatóságok ’gyermekjóléti’ és segélyezési gyakorlatáról; és elemzés született az (akkor még) rejtett munkanélküliségről. A szociális kérdés hétköznapi konceptualizálásáról és a lakosság egyes szociálpolitikai megoldások iránti attitűdjeiről a szociálpolitikai program megbízásából a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban elkészült az első szociálpolitikai közvélemény-kutatás – hogy hevenyészve csak a nagyobb ívű új empirikus munkákat említsem.

Erre az időre datálódott Ferge Zsuzsának a KSH 1968-as jövedelemfelvételének alapján készített átfogó elemzése a korszak szavával eufemisztikusan ’többoldalúan hátrányos helyzetnek’ nevezett szegénységről, majd az 1972-es és 1978-as jövedelem- és háztartás-statisztikai felvételek adatsorainak beemelésével az egyenlőtlenségeknek a legrosszabb helyzetben lévőket sújtó, megállíthatatlan növekedéséről.

A tények bemutatásán túl, ezek az elemzések elsőként mutattak rá egy leszakadó szegény réteg tartós jelenlétére, és az iskolázottságnak, a foglalkozásnak és a lakóhelynek a szegénység reprodukciójában betöltött szerepére. A szegényekkel és cigányokkal készült interjúk és más kvalitatív kutatások a szegénység természetének feltárásával gazdagították a korabeli társadalmi egyenlőtlenségek hatásmechanizmusairól kirajzolódó képet.

A hivatalosan elismert (megtűrt) kutatások mellett a korabeli társadalom válság-állapotát tükröző fontos ’föld alatti’ vizsgálódások folytak az időközben külföldre távozni kényszerült Kemény István irányításával és a munkatársai által 1979-ben alapított SZETA keretein belül. A Kemény által vezetett – ugyancsak a KSH 1968-as jövedelemfelvételéhez kapcsolódó – szegény- és cigány-vizsgálat interjúerei részben közülünk, a Ferge-osztály tagjai közül kerültek ki.

A kétfelé kötődést kezdetben nem láttuk problémának. De annak ellenére, hogy Zsuzsa nagyvonalúan és megértéssel kezelte a jelenséget, az osztályon belüli feszültségek – ahogy maga is említi – óhatatlanul szaporodtak. Az önképzést az összegyűlt interjúk és dokumentumok kollektív elemzésével ötvöző

SZETA-szemináriumok ugyanis lassan egy válságkezelő szociálpolitikai gondolatmenet kimunkálásának fontos alternatív fórumává váltak. Így a kettős kötődések mintegy beemelték a kutatócsoport munkájába egy ellenzéki alapú szociálpolitikai koncepció formálódásának lehetőségét, és ez potenciális veszélyt jelenthetett Zsuzsának a szociálpolitikai program hivatalos elfogadtatása érdekében vívott harcára.

De a szociálpolitikai reform-gondolatok vitáiban a személyes lojalitásnál talán fontosabbak voltak az egymással ütköző, a különböző műhelyekben születő metaelméletek a szocializmusbeli állami redisztribúció természetéről. Közelebbről arról, hogy az 1968-ban elindult gazdasági reform hatására felerősödő piaci folyamatok vajon korrigálják-e vagy éppenséggel elmélyítik az államszocialista berendezkedés strukturális egyenlőtlenségeit és az azok nyomán keletkező társadalmi válságjelenségeket? A társadalmi-gazdasági válság szociális következményeinek mérsékléséhez vajon a több (’jobb’) állam vagy a több (kontrollált) piac vezet-e el?

Vitázó nézetek

A vita két reprezentatív írása a Medvetánc 1986/2-3-as számában jelent meg. Az egyik Szelényi Iván és Manchin Róbert ’Szociálpolitika az államszocializmusban: Piac, redisztribúció és társadalmi egyenlőtlenségek a kelet-európai szocialista társadalmakban’ című vitairata, a másik Ferge Zsuzsa ’Zsörtölődő megjegyzések Szelényi Iván és Manchin Róbert tanulmányához’ című válasza volt.

A Szelényi-Manchin írás fő állítása így szólt:

„…fenntartjuk kiinduló elméletünk alapvető tételeit, nevezetesen azt, hogy nincs eleve semmi inegalitáriánus a piacban vagy egalitariánus a redisztribúcióban, s fenntartjuk azt is, hogy az alárendelt mechanizmus is létre tudja hozni a saját egyenlőségeit…”

A 70-as évek második felétől szaporodó piaci (és piacias) folyamatok egyenlőtlenségcsökkentő hatásának számos empirikus eredményét felvonultatva, megfogalmazták a Ferge Zsuzsa nevével fémjelzett szociálpolitikai koncepcióval való vitájukat.

Bár a szociális célú redisztribúció jelentőségét és adók útján való növelését maguk is fontosnak tartották, kritikai véleményük sarkalatos pontja volt, hogy az újraelosztás intézményesült letéteményese a bürokratikus-redisztributív központi állam, amely piaci ellenerők nélkül továbbra is az előnyök és hátrányok életre keltésének és az egyenlőtlenségek növelésének fő ágense marad.

Ugyanakkor a gyorsan terjeszkedő piaci folyamatok ellensúlyozását, kontroll alatt tartását javasolták a piac egyenlőtlenségnövelő hatásaival szemben. Vitairatuk politikai misszióját ezzel szoros összefüggésben látták: „…ebben a cikkben az egyik legfontosabb feladatunknak annak feltárását tartottuk, hogy létezik-e közös ’platform’ a társadalmi és a liberális gazdasági reform számára. … Cikkünk konklúziója az, hogy a társadalmi és gazdasági reform efféle integrációja lehetséges, és az egész reformmozgalom szempontjából szükséges is.”

Ferge Zsuzsa Szelényiékkel való vitájának lényegi pontjait így összegzi:

„Rögeszmésen hiszem…, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket eredendően…nem a piac vagy a redisztribúció (az állami bürokrácia) hozza létre. A társadalmi és fizikai életesélyek egyenlőtlenségeit… a társadalmi struktúra alapját alkotó egyenlőtlen társadalmi viszonyok, a tulajdonhoz, hatalomhoz, tudáshoz való egyenlőtlen viszonyok produkálják–reprodukálják, különféle közvetítésekkel…. Az elméleti ütközés lényege az, hogy nem hiszek a Szelényiék javasolta megoldásban, a gazdasági és szociálpolitikai (társadalompolitikai) intézmények, mechanizmusok, szervezetrendszerek, a ’gazdasági’ és a ’politikai’, pontosabban ’szociálpolitikai’ állam szétválasztásának megalapozottságában, lehetőségeiben, célszerűségében.”

A vitairat politikai konklúziója pedig így szól:

„Az igazi probléma az, hogy hogyan működhet úgy az (autonómabb) piac is, meg a (több) redisztribúció is, hogy ezzel egyidejűleg erősödjék a szocializmus demokratikus, az állampolgárok érdekét szolgáló jellege, s ezzel legitimálása. A választ erre ma nem a ’kevesebb államban’ vagy az elkülönült szociálpolitikában véljük megtalálni, hanem a hatalom ellenőrizhetőségében, jogszerűbb működésében… Azt gondolom, hogy ebben Szelényi Ivánnal egyetértünk. A különbség csak annyi, hogy mindezt…nem egy másodlagos, harmadlagos vagy ötödleges mechanizmustól reméljük…, hanem elsősorban az ’elsődlegestől’.”

Mai szemmel, a rendszerváltás óta eltelt három évtized távlatából újraolvasva a vitát, már tudjuk: a történelem rácáfolt az ’elsődleges’, azaz az államszocializmus keretein belül megvívható és sikerre vihető reformelképzelésekre, az állam felvilágosíthatóságára. 1989-cel az egész berendezkedés összeomlott. De érvényét vesztette a ’gazdasági’ és ’szociális’ redisztribúció szétválasztását javasló – ugyancsak a rendszer hosszú távú fennmaradásával számoló – szociálpolitikai elképzelés is.

És érvényét veszítette az a harmadik elgondolás is, amelyet – mintegy a kutatócsoportban a szociálpolitikai reformról érlelődő alternatív nézetek összegzéseként – magam vetettem papírra. Tanulmányom ’Társadalmi válság és reformalternatívák’ címmel a reformvitáknak széles teret adó Medvetánc 1987/2-es számában látott napvilágot.

Írásom kiindulópontja az volt, hogy „a jelenlegi válság nem egyszerűen ’gazdasági nehézségeink’ miatt állt elő, hanem maguk a gazdasági válságjelenségek egy hosszabb ideje tartó, mára mindinkább körvonalazódó általános társadalmi, politikai, ideológiai, legitimációs válság megnyilvánulási formái. Más szavakkal abból indulok ki, hogy a gazdasági konszolidáció önmagában nem oldhatja fel és meg a válságot….Miután a válság megoldásának alapkérdése a távlatokat vesztett társadalom perspektívanyerése, ráadásul a perspektívának tartósnak és gazdaságilag is gyümölcsözőnek kell lennie, írásom feladatának tekinti, hogy bemutassa: ennek egyedüli alternatívája ma a társadalmi önszerveződés alapjain lehetséges. Érvelni igyekszem az egyéni és közösségi autonómia és a piac szükségszerű összefüggése mellett.”

E cél jegyében a tanulmány elemzi a késő-kádári korszak társadalmának polgárosulási potenciálját, és hivatkozik a részben az első, de főként a második gazdaságban fellelhető polgárosodási csírákra, a felemás piacosodásnak a felhalmozódó tudásban, készségekben, új egyéni törekvésekben és a (relatíve autonóm) közösségi fellépés és érdekérvényesítés szaporodó megnyilvánulásaiban azonosítható jelenségeire.

Az írásban megfogalmazott vázlatos javaslat szerint a szociálpolitikai reformnak e polgárosulási potenciált kellene alapul vennie. Ezen a bázison – Ferge Zsuzsa elképzeléseivel való egyezésben, de eltérő politikai premisszákkal – mindenekelőtt a társadalombiztosítás univerzális jogokon nyugvó rendszerének új, önkormányzati alapokra helyezését és a helyi közösségeknek a lakosságtól és a helyi vállalkozásoktól begyűjtött adókra épülő, választott testületeik révén kieszközölhető szociális képviseletét javasoltam. A cikk világossá teszi, hogy mindehhez szükség van a piac korlátok között tartott működésére.

Elképzelésem tehát – későbbi terminológiával élve – ’harmadik utas’ elgondolás volt. Zsuzsával való akkori vitánk ütközési pontja nem az ’állam’ mint olyan civilizatórikus szerepének megtagadása volt valamiféle ’piaci bűvölet’ jegyében. Az ’itt és most’ államot ítéltük meg különbözőképpen. A nyolcvanas évek társadalmi, gazdasági és politikai változásainak érzékelése Zsuzsát arra ösztökélte, hogy megerősített hitével a racionális felvilágosítás lehetőségében, a maga eszközeivel és a szociálpolitikai reform szellemi arzenáljával józan belátásra bírja a párt és a kormány reformszárnyát: maguknak kell a változás élére állniuk.

Mi, a közeli munkatársak nem változást, hanem válságot láttunk magunk körül. Közelebbről – összhangban a demokratikus ellenzékkel, az 1987-ben a Beszélő szerkesztősége által megfogalmazott ’Társadalmi szerződéssel’ –, úgy láttuk, hogy „Kádárnak mennie kell”, s vele mennie kell a berendezkedésnek, amit Kádár-rendszernek hívtunk. Azaz nem hittünk a fennálló állam megreformálhatóságában. Ehelyett a magunk területén, a szociálpolitikában a pártállam uralta központi redisztribúciónak a társadalom lassú polgárosodására építő visszaszorítását és visszanyesegetését javasoltuk.

Ebben a vonatkozásban lényeges hangsúly került a piaci folyamatok szigorú keretek között tartott autonómiájának megteremtésére. Zsuzsa utópikusnak látta, hogy effajta korlátok az állam egyidejű visszaszorítása mellett megteremthetők. Éppen e kétely volt a liberális reformközgazdászokkal – mindenekelőtt Kornai Jánossal – folytatott vitájának is a lényegi pontja. A piaci erők elszabadulását megállíthatatlan folyamatnak látta, és a piac térnyerésétől – elméleti és történeti megfontolások alapján – az egyenlőtlenségek elszabadulását várta. Ebben a vonatkozásban a szociálpolitkai reformról folytatott vitánk éppen abban állt, hogy a kontrollt a válságba került késő-szocialista államnak vagy a társadalom polgárosulási folyamatainak kell-e megteremtenie. A válasz az adott helyzetben kijelölte elgondolásaink potenciális címzettjeit, s ezzel a leendő szövetségesekről való – eltérő – vízióinkat testesítette meg. Ennyiben vitánk viszont nem elméleti, hanem elsősorban politikai–stratégiai vita volt.

A rendszerváltás fordulata

Ma már tudjuk, egymással vitázó vízióink egyaránt illuziónak bizonyultak. Az államszocialista berendezkedés néhány éven belül összeomlott, és maga alá teperte, illetve célrendszerében és működésmódjában gyökeresen átformálta az állami redisztribúció rendszerét. A központi újraelosztás 1990 utáni átalakítása elsődlegesen a piacosítás, közelebbről a gyors privatizáció folyamatait szolgálta.

Az átalakításban a társadalompolitikai megfontolásoknak kevés hely jutott. Ugyanakkor a piaci lehetőségek kiszélesedése segítette a korábbi féllegális második gazdaság átalakulását, ami széles munkás- és fehérgalléros rétegeknek hátteret és az anyagi források mellett mozgósítható tudást, készségeket és kapcsolati tőkét biztosított a sikeres alkalmazkodáshoz, és sokak számára a felemelkedéshez is. Ennek révén pedig a rendszerváltás kezdetén az állami redisztribúció eszközeivel is segített, alulról jövő piacosodás a transzformációs válság mérséklésének és a piaci alapú egyenlőtlenségek féken tartásának fontos csatornájává vált.

A piacosodásban való részvétel azonban nem fogta át a társadalom egészét. Az ’új’ szegények – javarészt a ’régi’ szegények tartósan munkanélkülivé vált nagy csoportjai, a peremhelyzetben élő idősek és gyermekes családok, a cigányság többsége, és a leszakadó települések lakossága – döntő részben kimaradtak a folyamatból, megkapaszkodásuk a piacon gyakorlatilag reménytelenné vált. A tulajdonszerzés és a munkapiaci integráció lehetőségeitől megfosztva, egy széles szegény réteg mind állami, mind piaci támaszok és kapcsolódások nélkül maradt.

Az újraelosztásnak a jövedelmi viszonyokat közvetlenül érintő területén, a jóléti redisztribúció terén véghezvitt átalakítások leképezték, egyszersmind felerősítették a szociális helyzet törésvonalait. E vonatkozásban a legnagyobb horderejű változás a társadalombiztosítás radikális átalakítása és a tőle teljesen elkülönített önkormányzati segélyezési rendszer létrehozatala volt.

A viszonylag nagyvonalú ’hozzájárulási elvű’ és a maradék-gazdálkodásra berendezkedett, minimalista ’szükséglet elvű’ rendszer^[4] kiépítése és radikális kettéválasztása nem mérsékelte, inkább felerősítette a piacon – elsődlegesen a munkák piacán – képződő növekvő egyenlőtlenségeket, és mozgásformát adott a kettős társadalmi tagság intézményesülésének.

A tulajdonszerzés jogilag is körülbástyázott egyenlőtlenségei mellett, a kilencvenes évek gazdasági és szociológiai kutatásai a közép- és felső osztályok gyors előnyszerzését és leszakadó, kirekesztett csoportok halmozódó hátrányait jelezték az oktatás, a munkaerő-piac, az egészségügyhöz való hozzáférés, a lakhatás és a jövedelemkompenzáció területein.

Az egyenlőtlenségek ollójának szétnyílása mellett a kilencvenes években végbemenő társadalmi-gazdasági átrendeződések ellenható folyamatokat is tápláltak. A 2000-es évek elejére egyértelműen kiderült: a piac térnyerése lehetővé tette egy jelentős vállalkozói réteg kibontakozását és stabilizálódását, amely viszonylagos autonómiájával, nyugatos termelési kultúrájával és européer beállítódásával megjelenítette egy fokozatos polgári átalakulás egyik lehetséges bázisát.

E javarészt spontán átalakulással párhuzamosan, a központi újraelosztás új súlypontjai mellett ugyanakkor a szociális redisztribúció remélt kompenzatórikus jellege egyre halványabbá vált. Már a 2008-as világgazdasági válságot megelőzően látható volt: e téren az ’államtalanítás’ nemcsak a egyenlőtlenségek feletti kontroll és a szegénység mérséklése iránti felelősségvállalás fokozatos feladását hozta.

Az állam visszavonulása a szociális szférából óhatatlanul helyet és teret teremtett a kontrollálatlan piaci erők növelte ’vad’ egyenlőtlenségeknek, majd a nyílt korrupció felerősödésének. Mindez nemcsak a szegénység zárványosodását hozta magával, de nyilvánvalóan ellene dolgozott azoknak a polgári csíráknak is, amelyektől korábban a civil társadalom megerősödését és egy alulról induló, fokozatos polgárosodás kibontakozását lehetett remélni.

A folyamatok nem kedveztek, és 2010 óta végképp nem kedveznek egy liberális alapvetésű, átfogó, modern jóléti program kidolgozásának. Egy efféle program potenciális letéteményesei ma legfeljebb az ellenzékben politizálnak, és fellépésük elsősorban a 2010 óta gyorsan kiépülő és megcsontosodó NER-struktúrák további erősödésének megfékezésére irányul. Ebben a küzdelemben kitüntetett jelentőségű az alkotmányos rend visszaállítása és a kormány, illetve a kormányközeli erők ’államrablásba’ fordult ’államtalanítási’ törekvéseinek feltartóztatása.

A gyorsan kiépülő ’illiberális demokráciában’ nem önmagukban a piaci folyamatok, hanem elsősorban a központi állam torzult redisztribúciós rendszerének rendies privilégiumokra és kirekesztő megfosztásra, sőt alávetésre épülő mechanizmusai felelnek a dezintegrációba forduló egyenlőtlenségek megállíthatatlan növekedéséért, a leszakadás intézményesüléséért, a társadalom kettéhasítottságának elmélyüléséért.

E helyzeten önmagában semmilyen szociális célú redisztribúció nem segíthet: a rendszerré szervesült ’maffiaállam’ vár lebontásra. A kiút nem lehet más, mint a polgári demokratikus berendezkedés meg- és újrateremtése, ma még és már meglévő gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai csíráinak védelme és a demokrácia megmaradt intézményeinek felerősítése, támogatása.

Az alkotmányos rend visszaállításáért és az állampolgári alapjogok garantálásáért folyó küzdelemnek könnyen beláthatóak a jótékony társadalompolitikai implikációi. Az egyenlő alapjogok garantálása sarkalatos pontja és feltétele a piaci erők mederbe terelését, az egyenlőtlenségek kontrollálását és a társadalmi integrációt erősítő jóléti rendszer megteremtésének. Ferge Zsuzsa közelmúltbéli írásai is emellett az alapvető összefüggés mellett tesznek hitet. Ami a jogok érvényesítésének intézményi bázisát illeti, érvei szerint a jóléti újraelosztásnak ugyanakkor az egyéni és közösségi autonómia tiszteletben tartására kell épülnie, amely autonómiát a jogrend mellett a szabályozott piac és a civil társadalom szabad önszerveződései szavatolhatják.

E közös meggyőződésünk mentén jelentéktelenre zsugorodtak Zsuzsával folytatott régi vitáink. Személyes válaszunk a rendszerváltás utáni folyamatokra ugyan sokban különbözött, de a ’nagy keret’ ’nagy kérdéseiben’ ismét közel kerültünk egymáshoz. Elmúlt harminc évünk személyes történetei nemigen választhatóak el a baloldali, illetve a bal-liberális szellemi és politikai erők kezdeti térnyerésétől és mára bekövetkezett háttérbe szorulásától, defenzívába vonulásától.

E nagyobb történet és benne Ferge Zsuzsa helyének és szellemi hatásának alakulása azonban már egy leendő másik elbeszélés tárgya lehet.