A spanyol szélsőjobboldali Vox párt vezetője, Santiago Abascal budapesti látogatása nem váltott ki különösebb megrendülést a múlt héten. Ami voltaképp érthető, hiszen hozzászokhattunk, hogy Orbán Viktor és a kormány tagjai a legszélsőségesebb figurákkal paroláznak, kötnek gazdasági és stratégiai szövetséget. Ahogy ahhoz is, hogy taktikai és ideológiai okokból is, a finoman szólva neokonzervatív, erőteljesebben fogalmazva jobbos ultra trend afféle élcsapatában kívánnak kitűnni, egyébként jelentős sikerrel, hiszen Orbán nevét ma nemcsak George Clooney emlegeti együtt Jair Bolsonaróéval vagy Donald Trumpéval.

Az európai néppárti frakcióból, majd magából a pártcsaládból való kilépés, kiszoríttatás nyomán is érthető, hogy a Fidesz meg kívánja erősíteni kapcsolatait az európai jobbszéllel.

Inkább az a közöny a meglepő, amellyel ezt a magyar közvélemény, a maradék független sajtó és más intézmények szemlélik. Mentségü(n)kre legyen mondva, hogy sokan épp a túlélésért küzdenek, és Santiago Abascal sem épített ki még olyan nemzetközi renomét, mint a száműzöttek sanyargatásával és civil mentőhajók üldözésével „európai politikai státuszt” nyerő Matteo Salvini Olaszországban, vagy mondjuk a majd fél évszázados szélsőjobbos családi hagyományra alapozó  francia kollégája, Marine Le Pen.

Pedig Orbán Viktor azért mégis csak a mi nevünkben, a választópolgárok nevében kvaterkázik azzal a spanyol patriótával, akinek kiemelt szerepe volt abban, hogy az elmúlt 3 évben a spanyol politikai közbeszéd végletesen polarizálódott, már-már hallgathatatlanná vált.

Santiago Abascal pártja a spanyol közéletben nemcsak az olyan csoportok elleni nyílt gyűlöletbeszédet tette mindennapossá, mint a szexuális és nemi kisebbségek vagy a külföldiek, de szitokszót fabrikált a „progresszív” jelzőből, és több olyan pártot betiltana, amelyek saját országa etnikai kisebbségeit más ideológiák mentén képviselik, mint az a Vox szerint kívánatos.

És ahogy ezt a megélhetési gyűlölködők esetében már megszokhattuk, mindig van, sőt, kell, hogy legyen lejjebb: a májusi madridi regionális választások kampányában a Vox relativizálta a politikai ellenfeleinek küldött halálos fenyegetéseket – a baloldali politikusok által kapott lőszereket, véres bicskát kitalációnak minősítve. Ami bármely demokráciában  vészjósló lenne, de egy olyan országban, ahol a terrorizmus évtizedekig szedte áldozatait a politikusok körében is, alig bújtatott uszítás az erőszakra.

El Ministerio del Interior ha recibido una carta dirigida a mi con amenazas de muerte hacia mí y hacia mi familia. El sobre contenía 4 balas de Cetme. pic.twitter.com/yquNIed7pV

— Pablo Iglesias 🔻 (@PabloIglesias) April 22, 2021

Semmi kétség, Novák Katalin a mi nevünkben is mosolyog Európa egyik legelszántabb nőgyűlölő politikusára, aki úgy próbál szavazatokat szerezni, hogy szisztematikusan támadja a nemi alapú erőszak megállítására létrejött politikai konszenzust.

Nemcsak olyan provokációkkal, mint hogy nem hajlandó az egyetlen héten partnere által meggyilkolt 5 nő (és egy gyermek) emléke előtt néma csenddel tisztelegni a madridi Kongresszusban, de azokban a régiókban, ahol erre lehetősége van, megkísérli felszámolni a nők jogegyenlőségét és védelmét előmozdítani hivatott intézményeket, a finanszírozás vagy a működés ellehetetlenítésével.

A magyar kormány családokért felelős tárca nélküli minisztere egy olyan emberrel cseveg bájosan a mi képviseletünkben, akinek pártja felnőtt kísérő nélküli menekült gyerekek befogadása ellen kampányol, esetenként a kiskorúak szállása előtt, leendő bűnözőknek, falkának titulálva őket.

Ezeket a kérdéseket, azaz a nők és gyerekek biztonságát és életét, a Vox éppúgy politikai zsarolásra használja az általa támogatott jobboldali koalíciók esetében, mint az olyan ötleteit, hogy minden iskolában a nemzeti lobogó és termenként egy királyi portré, illetve megafonokból felcsendülő himnusz fogadja reggelente a diákokat, a nemzeti egységre való nevelés érdekében – ahogy az a párt egyik bástyájában, Murcia városában akár valóra is válhat.

Nem túlzás talán attól tartani, hogy Santiago Abascal látogatása a volt karmelita kolostorban nem csupán arról üzen, hogy Orbán Viktor milyen politikai szövetségeket épít a nevünkben.

Hanem arról is, hogy mindig van lejjebb: a politikai ellenfelek illegitimnek nyilvánítása, betiltása, a közéletből való elüldözése, a 20-as, 30-as éveket idéző propaganda, vagy az olyan szisztematikus, mindennapos zaklatás, amelyet Pablo Iglesiasnak, az „újbaloldal” nemrég leköszönt vezérének és családjának, 3 gyermekének kell elviselnie saját házuknál több hónapja, mind szerepel Santiago Abascal, a Vox és az általa hevített csoportok repertoárjában.

Persze azt is fontos megjegyezni, hogy a Vox nem hozott igazán új eszméket a spanyol politikába, még a legretrográdabb, legprovokatívabb megnyilvánulásai is, a Franco-rezsim dicséretétől a „feminácik” elleni kirohanásokig, olyan ideológiai és intézményes hagyományból merítenek, amelyeket évtizedek óta ápol és őriz a Néppárt (Partido Popular, PP), a katolikus egyház eddig domináns csoportjai vagy az ebben érdekelt média.

Az alapvető újdonság az, hogy ezeket az eszméket a Vox sokkal harsányabban, komplexusok nélkül kezdte hirdetni, és, ami a legfontosabb, önálló erőként, a Néppárt óvó szárnyai alól kilépve célozta meg a szélsőséges üzenetekre éhes polgárokat. Ez önmagában még nem lett volna elég az érvényesüléshez – a 2013-ban alapított párt öt évvel későbbi berobbanásához hozzájárult a Néppárt meggyengülése, számtalan korrupciós ügyének bírósági szakaszba érkezése, és elsősorban a katalán krízis.

A Vox felívelése önálló erőként azonban kétségbeesett versenyt indított a szélsőséges szavazatokért, teljesen elfajuló politikai vitákkal, amelyben a PP egyelőre talpon tudott maradni, és amely 2 év alatt, úgy tűnik, felőrölte a Ciudadanos (Polgárok, Cs) pártot, amelynek liberális máza nemsokáig tudta elfedni a nacionalista vonásokat.

A Vox sikerét tehát valószínűleg tévedés lenne úgy értelmezni, hogy a társadalomban is feltámadtak volna az „ordas eszmék”, Santiago Abascal diadalútja inkább csak egy a spanyol képviseleti demokrácia válságtünetei közül. (Az más kérdés, hogy ezeknek az eszméknek a legitimációja a politikai közbeszédben hogyan járul hozzá a terjedésükhöz.)

Ezt a mélyreható válságot jelzi az immár soha véget nem érő 2008-as gazdasági kataklizma nyomában felbomló kétpártrendszer és maga a katalán konfliktus is. Akárcsak azok a szimptómák, amelyek ma is napról napra bizonyítják, hogy a Francótól megörökölt és teljesen soha fel nem számolt „régi világ”, tartva közelgő vesztétől, elképesztő indulattal és szívóssággal küzd a túlélésért, az átalakuló, és több igazságosságot, jogot, hatalommegosztást elváró társadalommal szemben.

Ez a spanyolországi küzdelem egy nemzetközi trendbe is illeszkedik. Az illiberálisnak is mondott, egyes karakterek alapján fasisztoidnak is mondható erők, vagy más kontextusokban szimplán a régi rend őrei az elmúlt évek sikerei ellenére másutt is elementáris, ezer forrásból táplálkozó ellenállással találkoznak, Chilétől Kolumbián és az USA-n át Indiáig, hogy csak néhány példát említsünk.

Magyarországon nyitott kérdésnek tűnik, hogy a következő évek az olyan emberellenes politikákat szorgalmazó, megélhetési gyűlölködők diadalát betonozzák-e be, mint Santiago Abascal. Ahogy Spanyolországban is, ahogy másutt is, ez elsősorban talán nem a politikai eliten múlhat – bár az ő szerepük sem elhanyagolható. Hanem, más tényezők mellett, a közös erőfeszítéseinken.

Azokon a mozgalmakon és alulról szerveződő intézményeken – köztük a közszolgálat mellett elkötelezett és a rendszer kritikájára is képes sajtón is –, amelyek a társadalmi közgondolkozás átformálásával nemet tudnak mondani az uszításra, az embertelenségre és a fasizmusra. Végső soron pedig a kizsákmányolásra, amelyet az előbbiek szolgálnak, nyíltan vagy suttyomban, arcátlan és álszent hazugságokkal, a politikai paletta széles skáláján, Macrontól Orbánon át Abascalig.