Minden bizonnyal napjaink legfontosabb médiapolitikai kérdéseit feszegető beszélgetést szervezett nemrég az Új Egyenlőség Csigó Péter, Hammer Ferenc és Sükösd Miklós médiakutató szociológusok részvételével A társadalmi kiegyezés lehetőségei Magyarországon sorozat keretében.

Éppen ezért nagy kár, hogy a szervezők és Pogátsa Zoltán moderátor komoly erőfeszítései ellenére néhány valóban fontos gondolatot leszámítva megfeneklett a beszélgetés a NER alatti évek tipikus, független média tematikájú eszmecseréinek szokásos zátonyain. Az intézményes politikai erőviszonyok taglalásán, az erős közmédia felépítésének fontosságán, illetve a visszhangkamrák és párhuzamos valóságok problémáján.

A beszélgetés felvetése a következő volt: megoldásokat kell találni arra, hogy hogyan kapjanak megszólalási, reprezentációs lehetőséget a médiatérben a sérülékeny vagy kiszolgáltatott csoportok: a vidéken élők, a szegények, a fogyatékkal élők vagy éppen a nők.

Ennek a kérdéskörnek Pogátsa Zoltán moderátor igen alapos felvezetéssel ágyazott meg: felsorolta, hogy a rendszerváltás utáni médiarendszer már eleve problematikus volt a tulajdonosi szerkezet szempontjából is, a médiaháborúk pedig csak átpolitizálták, de társadalmilag igazán hasznos funkciót nem találtak a közmédia számára. A kereskedelmi média pedig alapvetően piaci szempontokat szem előtt tartva, a szórakoztatást leszámítva szintén nem látta el az olyan feladatokat, mint a közönség csoportjainak képviselete.

A beszélgetés alaptézise az volt, hogy a Fidesz 2010-es győzelmében és az azt követő kétharmadokban vastagon benne van, hogy  a ‘89 és 2010 közti időszakot nemcsak az intézményes politika szintjén nem érezték magukénak a tömegek, hanem ezzel együtt a saját problémáikat, érdekeiket sem látták viszont a médiában.

Azonban a központi témával kapcsolatos  tényleges kérdésekre fájóan kevés válasz érkezett a szakértőktől. Hammer Ferenc a tények relativizálódását és a párhuzamos valóságok eltávolodását fájlalta, Sükösd Miklós pedig a politikai konszenzus hiányát nevezte meg mint az erős közmédia felépítésének első számú akadályát (hozzátéve, hogy az erős közmédia az, amely a Pogátsa által felvetett, képviseletiséggel kapcsolatos hiányokat orvosolni tudná). Maga a képviseletiség kérdése azonban mintha teljesen elsikkadt volna.

A kutatók által behozott válaszok mind-mind valóban fontos aspektusai egy médiarendszer konszolidációjának, illetve újraépítésének. Ugyanakkor – ahogyan arra Pogátsa Zoltán is felhívta a figyelmet – ezeken a szempontokon túlra alig-alig sikerült merészkednie a NER-médiával szembeni alternatívákról folyó diskurzusnak immáron jó tíz éve.

Noha valóban fontos, hogy legyenek közös tényeink, közös valóságunk, de ezzel párhuzamosan a médiarendszer egyik fő hiátusa már a NER előtt is az volt, hogy a társadalmi különbségeket, egyenlőtlenségeket és a tények különböző megélését nem reprezentálta.

Arról, hogy hogyan lehet a gyakorlatban ezeket a vitákat, érdekütközéseket bemutatni, teret adni nekik, sajnos vajmi kevés szó esett a beszélgetésen, hiába próbálkozott ezzel Pogátsa Zoltán.

Két-három olyan pillanat akadt, amikor ténylegesen a témába vágó, fontos dolgok hangzottak el arról, hogy milyen alternatívára lenne szükség a mostani médiarendszerhez képest. Például akkor, amikor Csigó Péter beszélt a 2019-es franciaországi közéleti események egyik legnagyobb nemzetközi visszhangot vert, legtöbb vitát kavaró csoportjáról, a  „sárgamellényes” tüntetőkről: akiket az eliteket és a polgárságot felülreprezentáló média nem tudott „hova tenni”, nem tudta beskatulyázni, beazonosítani őket; nem tudta láttatni valós motivációikat és érdekeiket, csupán felülről szemlélte a demonstrációikat.

Csigó szerint ez a közelmúltbeli példa jól szemlélteti azt is, hogy a magyarországi rendszerváltás után a hazai médiában intézményesült, külföldről átvett modell – a szakértő „angolszászként” hivatkozott rá – neutralizálta a társadalmi vitákat, nem jelentek meg benne a különböző csoportok sérelmei, mindennapi nehézségei, a törésvonalak mentén kibontakozó konfliktusok.

A beszélgetés legfontosabb pontján Sükösd Miklós világította meg a konkrét elméleti alapjait egy olyan médiarendszernek, amely a felvezetőben kiemelt problémákra – képviseletiségi és egyenlőtlenségek – legalábbis elvi síkon ténylegesen reflektál. Sükösd a „plebejus nyilvánosság” fogalmának segítségével vázolta fel azt az ideát, ami ellenpontozza a sok médiatörténész által szűknek tartott habermasi nyilvánosságfogalmat, amelyből kiszorul sok csoport, például a munkásság, a parasztság és a nők is.

A médiakutató szerint egy ilyen inkluzív nyilvánosság olyan mély talapzata lehetne a demokráciának, ami hozzájárulhatna egy demokratikus rendszer legitimációjához. Sükösd szerint egy ilyen nyilvánosságnak a munkás-érdekképviseleti témákkal is arányosan kell foglalkoznia, és nem utolsósorban e csoportokból kikerülő szerzőkkel is kellene felvérteznie magát.

Megjegyezte, hogy – azt hiszem, kollégáim nevében is mondhatom, hogy  megtisztelő módon – szerinte ma Magyarországon a Mérce az egyetlen olyan médium, amely bár csak periodikusan (ilyen időszakra példaként a rabszolgatörvény elleni tiltakozás heteit hozva), és csak részben (utalva arra, hogy szerzőink többsége valóban értelmiségi hátterű), de ténylegesen betölti ezt a szerepet.

A beszélgetésnek ez a szála azonban hamar el is illant azzal, hogy Hammer Ferenc a plebejus nyilvánosságot összekapcsolta a Facebookkal oly módon, hogy szerinte utóbbi megfeleltethető egy olyan platformnak, amely részben a gyakorlatba is átülteti a Sükösd által vázolt struktúrákat. Sükösd rögtön jelezte is, hogy ő nem a Facebook fémjelezte, egyébként javarészt a techégek által felülről irányított populáris nyilvánosságra gondolt, hanem olyan formákra, amelyekhez kollektív cselekvés, adott esetben mozgalmiság is társul.

Csigó Péter eleve abból indult ki a képviseletiség kérdésére adott válaszában, hogy a médiaszíntéren csak akkor lehet előremutató változást elérni, ha a politikai környezet és a nyilvánosság eleve demokratikus. Tehát szerinte az Európai Unió szintje az, ahol a cselekvésnek történnie kéne, egészen pontosan „egy európai online nyilvánosságot kell létrehozni”. Tegyük hozzá: arról az Európai Unióról van szó, amely öt, illetve két éve parkoltatja a különböző panaszokat a közmédiával és a médiapiacot torzító állami beavatkozással kapcsolatban.

Hammer Ferenc meg is jegyezte ezen a ponton, hogy az EU-ról már rég kiderült, hogy felépítésében „nem úgy van drótozva”, hogy a tagállami médiapolitikákkal szemben radikális ellenpolitikát támogasson vagy a tagállami akaratoktól független médiaplatformokat hozzon létre.

Tényleg sajnálatos, hogy a beszélgetés során a legtöbb, a felvezetőben tárgyalt fő problémák – a kiszolgáltatottak megszólaltatása vagy a média elidegenedettségének kérdése – érdemben válasz vagy kifejtés nélkül maradtak. Nagyon jó lett volna a Pogátsa Zoltán által említett, 2010 előtti időszakról is hallani a tekintetben, hogy hol siklott félre a társadalmi viszonyok leképezése a magyar médiában a rendszerváltás után, és mit tanulhatna ebből a mostani ellenzék.

Ez már csak azért is fontos kérdés, mert praktikus politikai jellegű dilemmák viszont felmerültek a szakértők eszmefuttatásaiban a médiarendszer „újjáépítése” kapcsán, ezek persze messze nemcsak a média, hanem minden más, a Fidesz-kétharmadok alatt alkotmányozó többséggel átformált területre érvényesek. Jelesül: ha nyer is az ellenzék, a Fidesszel konszenzusban kellene egy rakás problémát megoldania, és egyelőre nem látszik, ez hogyan is valósulhatna meg.

Ami pedig konkrétan a médiapolitikát illeti – és erről már a beszélgetés során nem esett szó -, az sem igazán látszik, hogy pontosan milyen alternatívát kínál nem csak az „egységes ellenzék”, de akár a hatpárti szövetség bármelyik pártja azzal szemben, amit most magyarországi médiarendszernek hívunk.

Ezt a kérdéskört feszegetve ugyan már kilépünk az Új Egyenlőség kerekasztal-beszélgetésének keretei közül, de

akad egy feltűnő hasonlóság a fenti esemény és általában véve az ellenzéki médiapolitika között: nagyjából ugyanaz hiányzik mindkettőből. A konkrét válasz arra a kérdésre, hogy hogyan ne idegenítse el magától a politikai-közéleti sajtó újra a társadalom tömegeit.

Az ugyanis évtizedes tapasztalat most már, hogy sajtószabadság garanciáinak visszaállításán (az is megér egy misét, hogy ez mit jelent pontosan), és a propaganda semlegesítésén vagy neadjisten mínusz eggyel való megszorzásán túl, sem az intézményes politikában, sem az értelmiség részvételével tartott nyilvános beszélgetéseken nem jut tovább a gondolkodás a médiapolitika témájában.

Érdemes visszaemlékezni arra is, hogy a  2019 októberi önkormányzati választások után a médiapolitikai diskurzus jelentős energiákat égetett el arra, hogy legalább azt az egyszerű tételt ki lehessen mondani, hogy a helyi a média funkciója egyszerűen nem az, hogy politikai tartalmaival az országos méretű Fidesz-propagandát lokálisan ellensúlyozza.

Ahogyan a direkt politikai párhuzamosságok keretéből – vagyis abból, hogy egy újság intézményesen független-e vagy egyenesen ellenzéki – már akkor sem sikerült kilépni, azóta sem látszanak szisztematikus elképzelések arról, hogy mitől lesz az állam által működtetett, illetve támogatott média professzionális, fenntartható és reprezentatív, és hogyan lát el olyan társadalmi funkciókat, mint például az egyenlőtlenségek csökkentése.

A legkomplexebb elképzelés az ellenzéki térfélen minden bizonnyal Jámbor András, volt főszerkesztőnk, a budapesti 6. választókerület egyéni jelöltjének javaslata, amely nemcsak a közmédia eddig ismert formájának megszüntetését célozza – ez egyébként, kevéssé ismert, de hasonló formában szerepelt a DK 2018-as programjában is -, hanem a médiacégek dolgozói tulajdonba kerülésének engedélyezését és ösztönzését is.

Ezen túlmenően azonban a pártok szintjén a Momentumtól az MSZP-n át a Karácsony-féle 99 Mozgalomig nem látszik, hogy a „szabad”, „sokszínű”, „tisztességes versenyen alapuló”, nem direkt állami pénzcsapra kötött médiarendszeren, a „független” közmédián, médiahatóságon – vagyis megint csak a direkt politikai kontextuson – túl a médiának aktív szerepet tulajdonítanának a képviseletiség terén.

Ha valamikor ténylegesen abba a pozícióba kerül akár a mostani, akár egy jövőbeli ellenzék, hogy alternatívát kell mutatnia a Fidesz médiapolitikájával szemben, és arról nemcsak szónokolnia kell, hanem érvényesítenie is, akkor határozott válaszokkal kell szolgálnia arra,  hogyan lesz a következő médiarendszer igazságosabb, hozzáférhetőbb és fenntarthatóbb.

Nemcsak a NER-éra propagandisztikus és gazdasági-politikai függőségeken nyugvó gépezeténél, de az azt megelőző 20 év modelljénél is, amelyben a rendszerváltás veszteseinek hangját elnyomta a profitorientált szórakoztatás és a szeriőz sajtó köldöknézegető hozzáállása.