Kolumbiában a Duque-kormánnyal szemben felgyülemlett elégedetlenség, a be nem tartott ígéretek miatti felháborodás, és a kritikus gazdasági és társadalmi helyzet általános robbanáshoz vezettek. Az országban régóta nem látott szinteket ostromol az éhség és a munkanélküliség, a jobboldali kormány egyetlen válasza pedig egy lakosságot erősen sújtó, regresszív adóreform-javaslat volt, ami országos mozgósításhoz vezetett. Mint azt megszoktuk a 2019-es és 2020-as tüntetéseknél, a legaktívabb csoport a fiatalság volt, de fokozatosan csatlakoztak a különböző szakszervezetek is. Az április 28-a óta zajló országos sztrájk formabontó jellege elsöprő erejében, a gyors és széleskörű radikalizálódásban és a különböző társadalmi csoportok közötti egyedülálló harmóniában rejlik. A kormány fellépése szokatlanul brutális.

Éhség és kilátástalanság

A Kolumbiai Statisztikai Hivatal (DANE) adatai szerint 2020-ban a népesség 42,5%-a élt a szegénységi küszöb alatt, míg a mélyszegénységben élők a lakosság 15,1%-át tették ki. Ez 2019-hez képest 6,8 százalékpontos emelkedést jelent, azaz mintegy 3,5 millió ember csúszott a szegénységi küszöb alá mindössze egy év alatt. A munkanélküliség 17% körüli. Az egyenlőtlenség terén hasonlóan kedvezőtlen folyamatoknak lehetünk tanúi. A GINI-index, amely a vagyon eloszlását méri az egyes országokban, 2017 óta markánsan növekvő tendenciát mutat, 2020-ig 0,508-ról 0,544-re kúszott fel. Ez a jövedelmi egyenlőtlenségekben nemzetközi szinten tartósan az élbolyba tartozó Kolumbiában is szembetűnő romlásnak számít, és a középosztály drasztikus meggyengülését jelzi.

A jelenlegi tiltakozások és a rendőri erőszak epicentrumának számító, az ország délnyugati részén található Caliban a szegénység 2019 és 2020 között 21,9%-ról 36,3%-ra növekedett, míg a mélyszegénységben élők száma megháromszorozódott.

Ugyanakkor ebben a városban a munkanélküliség is mintegy 5 százalékponttal van az országos átlag felett.

Ezek azonban természetesen „csak” adatok. A túlélés és az egyik napról a másikra boldogulás művészetében való jártasságáról messze földön híres, az átlagnál feltétlenül jóval magasabb tűréshatárral bíró népnél feszítették túl a húrt. A nyomor és a leszakadás veszélye mostanra a képzettebb rétegek számára is testközelbe került.

Az ország politikai elitjének régóta nincs olyan átfogó, országépítő gazdasági víziója, amely az ország valódi természeti és emberi potenciáljára tudatosan építve magáról a társadalom felemeléséről szólna. A gazdaság elsősorban régi privilégiumok védelmét szolgálja, valamint az erőforrások intenzív, nem fenntartható kizsákmányolására épít. Az ország híres írója, William Ospina szerint egy állam saját alkalmatlanságát bizonyítja, ha minden egyes alkalommal, amikor elfogynak a forrásai, egyedüli megoldásként az adófizetők torkán próbál még picit szorítani.

A szociális válság kellős közepén a kormány által a költségvetési deficitre hivatkozva benyújtott adóreform számos ponton problémás és felháborító. Tartalmazza többek között a jövedelemadó kiterjesztését az alacsonyabb keresetekre és a nyugdíj adóztatását egy bizonyos jövedelmi szint felett. A 19%-os áfát részlegesen kiterjesztené olyan közszolgáltatásokra, mint a víz, áram, a gáz, és a járvány alatt létfontosságúvá vált internet, valamint a temetési költségek. Nem visszatéríthető áfával sújtana olyan termékeket, amelyek a mezőgazdasági termelési láncban játszanak fontos szerepet, így megemelné az összes húsféle, a tej, a tojások és a rizs árát, elsősorban a szegényebbek zsebét könnyítve. Ez a lépés különösen kegyetlennek hat a népesség jelentős részét sújtó éhség mellett. Mindemellett a reform lehetővé tenné az útdíjak bevezetését a nagyobb városokon belül. A hivatalos kommunikáció hangsúlyozza, hogy a reformra a szociális segélyezés fenntartásához van szükség.

Hogy ez mennyire hiteltelen, ahhoz fontos megvizsgálni az állami költségvetési deficit a valódi okait. A különböző kedvezményeknek, adócsökkentéseknek és kivételeknek köszönhetően a legmagasabb jövedelemmel rendelkező felső 1% kevesebb jövedelemadót fizet jövedelem-arányosan, mint a nála kevésbé tehetősek.

A legutóbbi, 2019-es adóreform az ország leggazdagabb nagyvállalkozóinak ajándékozott mintegy évi 9 billió peso adókedvezményt, amelyektől az állam azóta elesett, és amelyekkel szociális kiadásokat lehetett volna finanszírozni.

A kolumbiai adórendszer tehát a progresszivitás teljes ellentétét testesíti meg, és ezen mit sem javított az elmúlt húsz év tizenkét adóreformja. Ugyanakkor míg az idei tervezettel a cél 23,4 billió kolumbiai peso (6.383 millió USD) többlet behajtása évente, addig a korrupció hivatalos adatok szerint (forrás: Contraloría de la República) is évente mintegy 50 billió pesojába kerül az adófizetőknek, amely több mint a kétszerese az előbbi összegnek.

Hiába a 2016-ban aláírt békeszerződés a FARC gerillaszervezettel és a papíron ígéretes békefolyamat. Teljesen érthetetlen módon a kormány áprilisban bejelentette 24 db. F-16-os katonai repülőgép vásárlásának szándékát mintegy 4500 millió USA dollár értékben (14 billió kolumbiai peso). Ezt 2020-ban, már a koronavírus-válság alatt, megelőzte egy jelentős jármű- és fegyver-beruházás a rohamrendőrség számára.

Az állam foglyul ejtése

A számottevő politikai tapasztalattal nem rendelkező Iván Duque a bűncselekmények hosszú listájával vádolt Álvaro Uribe exelnök (2002-2010) embereként nyerte meg a választásokat a baloldali és balközép erőket egyesítő Gustavo Petroval szemben 2018-ban. Uribe, akit többek között emberiesség elleni bűnökkel is vádolnak, elemzők szerint hamar kellemetlen helyzetbe kerülhet, ha idő előtt kiszáll a politikából és befolyás nélkül, zavartalanul engedi forogni az igazságszolgáltatás fogaskerekeit. Két elnöki ciklusában szerepet játszó közeli munkatársait már szinte mind elítélték. Részben ezzel is magyarázható, hogy egyelőre nem vonzza a nyugdíj.

Duque válságkezelése a COVID-járvány kezdete óta katasztrofális, annak ellenére, hogy gyakorlatilag kongresszusi kontroll nélkül, dekrétumokkal kormányzott a teljes járvány-időszak alatt. Ez pedig hűen tükröződik a régóta 30-40% között mért, rendkívül alacsony népszerűségében, amelyen a naponta élőben sugárzott, saját televíziós program sem segített. Pozíciói a politikai pártján belül egyébként gyengék, gyakorlatilag Uribe végrehajtójának tekinthető.

Az „uribizmust” képviselő politikai erőnek 2018 óta sikerült az alkotmányba beépített fékek és ellensúlyok rendszerét teljesen a maga javára fordítani azzal, hogy szinte minden kulcspozícióba a saját embereit ültette. Már nem léteznek független intézmények, és ez óriási hatalmat jelent a népszerűtlenség ellenére is. Valamint annak ellenére, hogy az elnök legitimitása megkérdőjelezhető, mivel kézzelfogható bizonyítékok állnak rendelkezésre arról, hogy drogpénzekkel finanszírozott masszív szavazatvásárlással segítették hatalomra (lásd: Ñeñepolítica). A mindenkori büntetlenség biztosításában különösen fontos szerepet játszik a főügyész Francisco Barbosa, Duque elnök egyetemi barátja, akit a közvélemény csak zsebügyészként emleget.

Az intézmények minőségében általános a visszaesés, hiába kezdte meg Santos elnök (2010-2018) a fegyveres erők fokozatos reformját és átszervezését a FARC gerillaszervezettel kötött béke utáni időkre.

Ahogy a kormány és a FARC gerillák közötti békeszerződés végrehajtásának tudatos szabotálása a háborús retorikából élő Uribe és Duque politikája, úgy a hadsereg élére is számukra „megbízható”, azaz korábban kényes ügyekben kompromittálódott emberek kerültek. A kormány élvezi a karhatalom támogatását.

Több magasrangú tiszt érintett az ún. „falsos positivos” botrányban, melyben a hadsereg alakulatai az eddigi nyomozások szerint 6402 civil személyt öltek meg és tüntettek fel harcokban elesett gerilláknak elsősorban a 2005 és 2009 köti időszakban, Uribe elnöksége idején. A kormány mindenáron eredményeket várt el a katonáktól és nyomás gyakorolt rájuk, hogy villantsanak a gerillák elleni harcban, a sikert kitüntetésekkel és egyéb jutalmakkal honorálva. Ezeket a bűntetteket jelenleg a békeszerződés által létrehozott, és a jelenlegi kormány által agresszíven támadott átmeneti igazságszolgáltatás (Jurisdicción Especial para la Paz – Különleges Joghatóság a Békéért) vizsgálja.

A közelmúlt emberi jogsértéseivel kapcsolatban érdemes elolvasni ezt a cikket.

Tüntetések: megbélyegzés és karhatalmi erőszak

Az idei tiltakozások április 28.-án kezdődtek egy szimbolikus lépéssel. Pirkadatkor Cali városában a Misak indiánok ledöntötték az alapító Sebastián de Balalcázar spanyol konkvisztádor városra tekintő szobrát, az 500 éves elnyomás szimbólumát.

A Cauca megyében élő indián közösségek politikailag rendkívül aktívak voltak az elmúlt években és az országos sztrájkban is kulcsszerepet játszanak. A monokultúrás cukornád-termesztő nagybirtokosok által a terméketlen hegyvidékekre száműzött közösségeiket egyre keményebben sújtják a területi kontrollt gyakorló különböző kábítószer-kereskedő fegyveres csoportok, köztük a 2018 körül megjelent mexikói kartellek, valamint maga a hadsereg. Évről évre egyre több vezetőjük válik halálos kimenetelű merényletek áldozatává. Cauca példája jól mutatja a békefolyamat által ígért fejlődés helyett káoszba süllyedt kolumbiai vidék kilátástalanságát.

Ugyanakkor minden szektornak megvan a maga oka a tiltakozásra, és ez hozta el a többmilliós mozgósítást.

A fiataloknak a reménytelenség és az elnyomás, a leszakadóknak a szegénység, a vállalkozóknak a válság alatt tapasztalt teljes állami passzivitás és a segítségnyújtás hiánya, a parasztoknak és vidéki közösségeknek a fegyveres összecsapások és a koka ültetvények ellen használt rákkeltő glifozát-permetezések visszatérése, valamint a vidéki közösségi vezetők, köztük emberi jogi aktivisták és környezetvédők sorozatos likvidálása (a Duque-kormány alatt eddig 573, csak 2021-ben 59 halott), a teljes népességnek az egészségügyi rendszer kritikus helyzete a COVID-járvány alatt.

Sajátos fejlemény, hogy a hagyományosan az első vonalban tüntető állami egyetemek diáksága mellett sztrájkba léptek a magánegyetemek is. Ezek általában a gazdasági elithez köthetők, így inkább a politikai passzivitás jellemezte mindig őket. Külön érdekesség, hogy a diákok kezdeményezésére még az elnök egykori egyeteme, a bogotai Sergio Arboleda is csatlakozott a tiltakozásokhoz. Tette mindezt annak ellenére, hogy Duque elnök kedvenc intézményeként nagy kedvezményezettje volt ennek a ciklusnak.

A jobboldali kormányzópárt, a „Demokratikus Centrum” is felállította a saját hipotézisét, mely szerint az események kiváltó oka „a kábítószerkereskedelem által finanszírozott radikális és bűnöző baloldal álnok terve, hogy destabilizálja a demokráciát.” A főügyész egy 40 éve menetrendszerűen használt narratívához nyúlva azt állította, hogy gerillák állnak a tiltakozások mögött. Mióta a FARC gerillaszervezet leszerelt, ez a verzió egyre nehezebben adható el. A gerillák által elhagyott vidéki területeken az egymással versengő, illegális gazdasági tevékenységekben érdekelt bandáknak nincsenek valódi politikai motivációik, az egy szem gerillaszervezet ELN befolyása pedig elhanyagolható a városokban.

Nem váratott sokáig magára az exelnök Uribe Twitter-bejegyzése sem, melyben sürgette a rendőrök és katonák lőfegyvereinek használatát, hogy „megvédjék az embereket és javaikat a vandál terrorizmus akcióitól”. Ezt nyilvánvaló okokból később cenzúrázta a közösségi oldal. Duque kormánya azonban elrendelte a városok katonai megszállását.

Ennek különösen Caliban lettek tragikus következményei. Az ellenállás központjává vált városban az egyébként meredeken zuhanó támogatottságú Jorge Iván Ospina polgármestertől a hadsereg egész egyszerűen átvette a város irányítását. A legvéresebb karhatalmi beavatkozások a marginális Siloé és Agua Blanca negyedekben, valamint a Luna és a Paso del Comercio szektorokban zajlottak le, több helyütt helikopteres támogatással, a közművek ideiglenes kikapcsolásával és számos halottal. Bár általánosságban elmondható, hogy a nappali tüntetés jóval biztonságosabb, mint az éjszakai, már Caliban és Pereirában is többször civil ruhás fegyveresek nyitottak tüzet terepjárókból és motorokról békés tűntetőkre fényes nappal. Előbbi esetben kiderült, hogy a fegyveresek rendőrök voltak, és a rendőrség tulajdonát képezi az a teherautó, amelyből kiszálltak.

A paramilitáris eszközök használatának célja valószínűleg a pánikteremtés és a tiltakozások megtörése. Az étel-ellátás akadozik, benzin nincs.

A hivatalos kommunikációnak a jómódúbb lakosság egy részét is sikerült felhergelnie. „25 ezer fegyverünk van!” – kiáltotta fenyegetően egy férfi Cali híres egyeteme, az Universidad del Valle előtt parkoló drága terepjárójából az ott tüntető diákoknak. „A miénk az ország egyik legjobb könyvtára!” – válaszolt egy közelben álló diák.

A hatósági visszaélésekre specializálódott bogotai Temblores emberi jogi civil szervezet jelentése szerint április 28. és május 8. között Kolumbiában 1876 erőszakos karhatalmi fellépést jegyeztek fel a tüntetőkkel szemben. Ezek közül különösen súlyos visszaélésnek tekinthető a 963 önkényes őrizetbevétel, 28 szemkilövés, 111 regisztrált lőfegyver használat, a 12 nemi erőszakról szóló panasz. A fegyveres erők által elkövetett gyilkosságok száma 47, ugyanakkor az állami statisztika 548 eltűnt személyről is beszámol ebben az időszakban. A személyek erőszakos eltüntetésének sajnos hagyománya van az állami erőszak történelmi repertoárjában.

Ezeknek az erőszakos cselekedeteknek kiváló táptalajt ad a szinte teljes büntetlenség. A rendőrök által elkövetett legsúlyosabb emberi jogsértéseket is a katonai igazságszolgáltatás bírálja el, függetlenül attól, hogy ezek nem tekinthetők szolgálat közben elkövetett bűncselekményeknek. Mivel a főügyészség nem különbözteti meg az egyes eseteket, az összeset katonai hatáskörbe továbbítja, így ezek „házon belül” szoktak landolni, garantálva a kedvező elbírálást.

Az ENSZ és az EU, melyek a nemzetközi kooperációs projekteken keresztül szoros kapcsolatot ápolnak a kolumbiai civil szervezetekkel, a maguk részéről elítélték az aránytalan erő alkalmazását. Kolumbia mindig is az Egyesült Államok legfontosabb szövetségese volt a térségben. Bár a Biden-kormány még nem szólalt meg az ügyben hivatalosan, James McGovern, a Kongresszus Emberi Jogi Bizottságának társelnöke felkavarónak nevezte az országból érkező videókat és támogatja, hogy megvonják az országnak nyújtott katonai támogatásokat.

A demokrata képviselő, Alexandria Ocasio-Cortez felszólította a kolumbiai kormányt, hogy hagyjon fel az erőszakkal és tartsa tiszteletben a tiltakozáshoz való jogot. A napokban pedig maga is részt vett a New York-i kolumbiai közösség kormányellenes tüntetésén.

A megmozdulások hihetetlen erejére nem lehetett más válasza a kormánynak: 4 nap utcai zavargásai után már május másodikán visszavonta az adóreform javaslatot azzal a megjegyzéssel, hogy a deficit leküzdésére szükség lesz egy szélesebb megállapodással létrejött új reformra. Ez követően a pénzügyminiszter, Alberto Carrasquilla is lemondott posztjáról.

A tiltakozások azonban azóta sem csillapodtak. A nép már nem bízik a kormányban, mivel egyrészt a 2019-es és 2020-as tiltakozásokat záró tárgyalásokon elhangzott ígéretek sem teljesültek, másrészt mert az első pillanattól kezdve nem tartotta tiszteletben a tiltakozás jogát. A brutális rendőri fellépés következtében meggyilkolt vagy kórházban ápolt fiatalok miatti felháborodás egyre masszívabb és kitartó utcai mozgósításokat gerjeszt. Sokan kormánybuktatásról beszélnek, amely azonban a kolumbiai elnöki rendszer sajátosságait figyelembe véve lehetetlen feladat.

Forradalmi hangulatot tükröz az, ahogy a nép Cali városában a tiltakozás gócpontjaként szolgáló számos közterületet átnevezett. A Kereszt Dombjából (Loma de la Cruz) a Méltóság Dombja lett, az Ezer Nap Hídjából (Puente de los Mil Días) az Ezer Harc Hídja (Puente de las Mil Luchas), Feltöltött Menedékből (Puerto Rellena) pedig az Ellenállás Menedéke (Puerto Resistencia). Utóbbi lassan gyakorlatilag egy független köztársasággá válik, ahol a lakók számos önigazgató részvételi mechanizmust vezettek be.

Kilátások

Egyelőre nehéz megjósolni, mi lesz az országos események vége. Lehetséges, hogy a kormányzópárt belülről kikényszeríti Duque elnök leváltását, és egy új vezetővel próbálnak meg javítani az imázsukon. Közelednek a 2022-es választások, és a jelenlegi közvélemény-kutatások szerint Gustavo Petro baloldali ellenzéki vezető és progresszív közgazdász meggyőző fölénnyel nyerne. Így vagy úgy, ezt a politikai és gazdasági elit igyekszik megakadályozni, remélhetőleg nem a demokratikus intézményrendszer elleni támadásokkal.

Az sem kizárt, hogy a részvételi demokrácia radikalizálódásának eredményeként Kolumbia Chile példáját követi, ahol a tömegeknek Alkotmányozó Nemzetgyűlést sikerült kezdeményeznie. A tüntetések így tartóssá válnának egészen addig, ameddig mélyebb reformokat nem kényszerítenek ki.

Kolumbia egyik vezető think tankje, a Fundación Paz y Reconciliación (Béke és Megbékélés Alapítvány) a következő pontokban foglalja össze egy lehetséges politikai és társadalmi paktum minimális követeléseit:

1. A rendőri reform: a rohamrendőrség megszüntetése és a rendőrség Belügyminisztériumhoz rendelése. A fegyveres erők megtisztítása az emberi jogokat sértő elemektől.
2. Feltétel nélküli alapjövedelem a legszegényebb társadalmi rétegeknek.
3. A békeszerződések rendelkezéseinek betartása, a leszereltek és a vidéki közösségi vezetők elleni merényletek beszüntetése.
4. A közegészségügy megerősítése és a közkórházak privatizációját lehetővé tevő egészségügyi reform tervezet visszavonása.
5. A harci repülők vásárlásának elvetése, a magas jövedelmű vállalatok és személyek adókedvezményeinek eltörlése, progresszív adórendszer megalkotása.

Csak remélni lehet, hogy Kolumbia megtalálja az utat a demokráciához és a békéhez, és hogy ez az út nem jár majd további véráldozattal.