Olybá tűnik, az ellenzéki pártok még mindig nem sejdítették meg, hogy a szépítő kifejezéssel „modellváltásnak” keresztelt intézkedés mit jelöl, s hogy milyen kihatásai lesznek az elkövetkező évtizedekben.

Máskülönben nem beszéltek volna az ún. „közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok” mai parlamenti vitája után tartott sajtótájékoztatójukon az „egyetemek privatizációjáról”, a Fidesz „gátlástalan hatalmi törekvéséről”, vagy – ami igen megmosolyogtató – arról, hogy a kormánypártok „félnek” a 2022-es választások eredményétől, s amiatt próbálják meg a „kádereiket elhelyezni” a felálló egyetemi kuratóriumokban.

Az „ellenzéki pártok” zavaráról árulkodik az is, hogy ígéretet tettek az „egyetemi autonómia” és az „akadémiai szabadság” visszaállítására, mintha az önrendelkezés és a szabadság olyasmi lenne, mint amelyekkel kormányra jutva az önmagára – a győzelmet megelőlegezve – „nemzeti egységkormányként” hivatkozó ellenzéki tömörülés felruházhatná az elmúlt évtizedekben lemeztelenített egyetemi polgárságot.

A baj sokkal mélyebb.

Ahogyan többek éleslátásából okulva nemrég írtuk, a „modellváltás” – amely közel sem csak az egyetemeinken játszódik le – a mélyállamosítási törekvések egyik eszköze.

Általa megpillantható az, ami általában a sötétben marad, s kihallható, ami természeténél fogva csendes.

Még mindig nem vettük elég komolyan, hogy az SZFE kancellárjának egykori ezredest neveztek ki, aki éppen úgy járt el az elmúlt hónapokban, mintha egy felbolydult kaszárnyát kellene megrendszabályoznia, ahogyan addig, míg a „kormányközeli sajtón” az újságírás szabályait követeljük, nem fogjuk megérteni a „terrorsajtó” NER-ben betöltött szerepét sem. Szintúgy nem vezet eredményre, ha mindent a „korrupció” általános kategóriája alá sorolunk. Legfeljebb csak azt érjük el vele, hogy egy sokadlagos jelentőségű probléma unt hangsúlyozásával elvétjük a lényeget.

Az egyetemi modellváltás esetében nem pusztán magánosításról van szó, s nem is valamiféle „haveri újraelosztásról”, hanem a különleges jogrend idején véghezvitt aktusról, amely azt, ami a köz javát szolgálta, a mélybe rántja.

A következmények szerteágazók, s a veszteséglistánknak nem érünk a végére, ha megemlítjük a megvont közalkalmazotti jogviszonyt, a vélhető ellenhangok elnémítását, a félelmi légkört, a már rég elveszett autonómia hullagyalázását, a „munka még rugalmasabbá” avatását vagy a diákság eladósítását.

Az ellenzéki pártoknak éppen ideje lenne feleszmélniük, hogy a most zajló folyamatokat – amelyeknek a parlament csak bábszínháza – még akkor sem fordíthatják vissza, ha a véletlennek és a tehetetlenségi erőnek köszönhetően valamikor kormányra jutnak, és csakugyan akarnák.

Másra van immár szükség.

Az elmúlt hónapok és esztendők diáktüntetői, mozgalmárai és egyetemfoglalói a tanítómestereink: Pécsett, Szegeden, Budapesten… és másutt.

Az ő gyakorlataik és érzékenységük az eljövendő egyetemünk ígérete.

Ami elbukottnak látszik, majd újra felemelkedik.