Egy válság mindig felszínre hozza azt a kérdést, hogy mi az állam teendője akkor, amikor tömegek veszítik el a munkájukat. A magyar foglalkoztatáspolitika a rendszerváltás óta jelentős eszköztárat vonultatott fel ennek kapcsán, és a mindenkori kormányok társadalompolitikai felfogása határozta meg azt, hogy ezek közül melyik a domináns. Ebben az írásban az államilag garantált foglalkoztatás mellett érvelek.

Válságok kezelése

Amíg nincs alapjövedelem, állandó kérdés lesz, hogy meddig van felelőssége az államnak egy válság veszteseinek kompenzálására. A „kis” állam hívei szerint egy válság mindig az inga kilengése, azaz hagyni kell, hogy a piaci folyamatok megoldást kínáljanak. Amíg ez megtörténik, nyilván szükség van valamilyen szociális transzferre. Ez azt is jelenti, hogy az állam nem foglalkozik a problémával, és úgy tekint rá, mint amiben minimális a felelőssége.

Ezzel szemben a beavatkozó állam felelősséget érez azok iránt, akik valójában semmilyen módon nem tehetnek a válság kialakulásáról, és meg sem tudják védeni magukat azzal szemben. Meggyőződésem, hogy ez pedig nem költségvetési kérdés, hanem szemléletváltás kérdése.

Azt gondolom, hogy a felelősség megítélése a valódi kérdés, ezért társadalompolitikai szempontból egy kicsit érdemes ezen elidőzni. Kik a válság vesztesei?

Nyilvánvalóan minden válság más-más aspektusból érkezik meg, és szektoronként eltérően hozza elő a problémákat. A COVID-19 okozta válság Magyarországon brutálisan sújtotta a vendéglátóipart, a szálláshelyek kiadásával foglalkozókat, hiszen lényegében megszűnt a bevételszerzési lehetőségük (a minimális házhozszállítások még a felszínen maradásra sem elegendőek sok esetben). Ugyanakkor a pénzügyi szektor növekedésre volt képes, szinte egyedüli módon az alágazatok között.

A válság első hulláma azokat éri el, akik ezekben az ágazatokban dolgoznak. De valójában nem ez dönti el, hogy kik lesznek a tartós vesztesei a folyamatnak. Ez a személyes érdekérvényesítési képességen dől el, amely révén képesek vagyunk megoldani például a munkaerőpiaci válságainkat is. Ennek az érdekérvényesítési képességnek a gyökerei társadalmi státuszunkból erednek, amelyre – mobilitási kutatások is jól mutatják – alapvető hatása van annak, hogy milyen mikrokörnyezetbe születtünk, és hol nevelkedtünk. Ebben a tekintetben a magyar társadalom már a 2010-es évek elején is a legkisebb belső mobilitással rendelkezett az EU tagállamai között.

Egy válság pedig lassú patakként árad szét a teljes társadalmi struktúrában, és szinte minden résbe bejutva feszíti szét a meglévő struktúrákat.

A legkönnyebb ellenállás irányába halad, és ahol lát maga előtt egy szervezettebb, érdekérvényesítő képességgel bíró közeget, azt kikerüli, és időlegesen békén hagyja. Jól látszik, hogy miközben a vendéglátóipar képes volt minimális engedményeket elérni (bértámogatás, kedvezményes áfa a házhozszállításra, támogatási programok), addig a személyes szolgáltatásokat nyújtó mikrovállalkozások alig kerülnek a figyelem középpontjába. Míg a tőkeerősebb cégek elértek valamilyen átmeneti segítséget, addig az érdekképviselettel sem rendelkező fodrászok vagy személyi edzők problémája szinte csak egy villanásra kerül be a hírekbe, és válik ezáltal megoldandó feladattá a politika számára.

Ezzel természetesen nem amellett érvelek, hogy ne kellene segíteni a bezárt kávézókon, szállodákon, éttermeken. Sokkal inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy kikről feledkezünk meg menet közben.

Válságkezelés magyar módra: a közmunka mindent megold?

A koronavírus okozta gazdasági válság kirobbanásakor a magyar kormány reflexszerűen azt mondta, hogy közfoglalkoztatással akarja kezelni a problémát. Aki elveszíti a munkáját, szinte azonnal mehet is, és kérheti a közmunkát. Ezt a mondatot azzal próbálták vonzóvá tenni, hogy belengették a közfoglalkoztatotti bér emelését. Ez megvalósult ugyan, de a 4 év után 4,4%-os emelés jól mutatja, hogy valójában a közfoglalkoztatottak reálbércsökkenését nem sikerült kompenzálni.

Az is tévedés, hogy növekedne a közfoglalkoztatottak  tábora, a valóság ezzel szemben az, hogy tovább csökkent az ilyen módon foglalkoztatottak száma.

Éppen ez a folyamat mutatja, hogy mennyire alkalmatlan ez a fajta közfoglalkoztatás a válság kezelésére.

Egy munkáját elvesztő pincérnek nem perspektíva a közfoglalkoztatás, ahol a korábbi akár több százezer forintos nettó jövedelme helyett egy 50 ezer forint körüli jövedelmet tudnak „ajánlani”.

A magyar kormány a foglalkoztatás növekedésének idején azt gondolta, hogy az évi átlagosan akár több százezer embert foglalkoztató közmunkarendszert el lehet kezdeni leépíteni. Erre volt nyomás is a munkáltatók részéről, akik arról panaszkodtak, hogy az egész éves garantált közmunka versenyelőnyt élvez a szezonális mezőgazdasági munkákkal szemben. Ezért egyre inkább elszakadt a közmunkások bére a minimálbértől, ami még inkább arra ösztönözte a dolgozókat, hogy csak végső esetben maradjanak bent a rendszerben.

Új eszköz: állami foglalkoztatási társaság

Az Új Egyenlőségen megjelent egy recenzió Pavlina R. Tcherneva bolgár származású amerikai közgazdász, The Case for a Job Guarantee (Az állásgarancia-program mellett) című könyvéről. Ebben amellett érvel, hogy garantált foglalkoztatásra van szükség, mivel „számos pszichológiai és szociológiai kutatás bizonyította, hogy a munkanélküliség, a rosszul fizetett munka, az instabil és kiszámíthatatlan foglalkoztatás, illetve a kényszerű részmunkaidős állások társadalmi hatása döbbenetesen negatív. Tcherneva szerint a munkanélküliség és a bizonytalan foglalkoztatás hasonlatos a betegségekhez: potenciálisan krónikus és halált okozó. A hatásokat nemcsak maguk a munkanélküliek tapasztalják, hanem hozzátartozóik és a tágabb közösség is.”

Garantált munkahelyet az állam tud létrehozni.

Ahhoz, hogy találjunk egy új (nem is annyira, de erről később) eszközt a foglalkoztatási problémák kezelésére, vegyük számba, mit akarunk, és milyen időtávon megoldani:

• Az emberek munkában tartása: aki azt érzi, hogy könnyen elveszítheti munkáját, és nehezen talál újat, nagyon kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Ez egyenes út az (ön)kizsákmányoláshoz, amikor nem számítanak a munkavállalói jogok, csak a munkában maradásra koncentrál és annak érdekében áldoz fel mindent az egyén. Megszűnnek a kollektív jogok, és az emberek lemondanak az egyéni jogokról.
• A munkaképesség megtartása: több hónapos munkanélküliség nemcsak anyagilag, hanem pszichésen is megviseli az embereket. Elkezdenek leépülni azok a társadalmi hálók, amelyek révén új munkalehetőséget lehet találni. A közmunkások esetében empirikus adatokon alapuló kutatások mutatják, hogy éppen az a gátja az adott foglalkoztatási formából való kitörésnek, hogy a dolgozók kapcsolati hálója beszűkül. Közmunkás közmunkások között dolgozik, és nem érik el azok az információk, amelyek révén új állást találhat.
• A belső kereslet megőrzése: egy amerikai kutatás látványosan bemutatta, hogy miképpen terjedt szét a 2008-as hitelválság a társadalomban. Az embereknek kevesebb pénze lett, ezzel kevesebb szolgáltatást, terméket tudtak megvásárolni, ami miatt munkahelyek szűntek meg, és a folyamat negatív spirálszerűen hatott a vásárlóerőre. A válság megállításának tehát fontos eszköze, hogy legyen pénz az embereknél, ne csökkenjenek a jövedelmek.
• A válság idejének szűkítése: úgy tűnhet, ha feloldaná holnap a kormány a járvány miatti korlátozásokat, akkor visszaállhatna minden a 2020. februári működésre. Ez a megközelítés azt feltételezi, hogy át lehet aludni egy évet anélkül, hogy sérülnének a belső folyamatok. Ez akkor lenne igaz, ha közben a piaci szereplők nem élték volna fel tartalékaik jelentős részét, ha a dolgozók nem veszítették volna el havi jövedelmük egy részét. De nem ez történt. Most még a lezárások elfedik azt, hogy egyenlőtlen módon ugyan, de nem tudunk majd annyit költeni, mint egy évvel ezelőtt. Éppen emiatt már tavaly tavasszal is lépni kellett volna annak érdekében, hogy átaludhassuk a válságot, és amikor minden kinyit, akkor ott lehessen folytatni, ahol abbahagytuk.

Ebben a tekintetben okos eszköz volt a hitelmoratórium, de már nem hatékony és lassú a bértámogatási rendszer. A válságot nem sikerült ezáltal lelassítani és lerövidíteni.

Hasznos lett volna egy olyan, gyors bértámogatási rendszer, amely megőrzi a dolgozók bérét és ezáltal a belső fogyasztási kapacitásokat. Akik már elvesztették munkájukat, azok számára maradt a rövid ideig tartó álláskeresési támogatás, majd az az időszak, amikor nem kapnak semmilyen érdemi anyagi juttatást.

Közben az állami foglalkoztatási szolgálat elveszítette munkaközvetítői jellegét, mivel a közfoglalkoztatás kiszolgálására alakították át.

Ennek érdemi alternatívája lehetne az állami munkagarancia-program, amely foglalkoztatási társaságokban valósulhatna meg.

Munkájukat elvesztők dönthetnek úgy, hogy munkahelyük elvesztése után nem kérik a végkielégítésüket, hanem egyből belépnek/felveszik őket egy foglalkoztatási társaságba.

A korábbi munkáltatója megállapodást köt ezzel az állami céggel arról, hogy a dolgozóját szükség esetén képzik; ha van munkalehetőség, akkor foglalkoztatják, vagy állásidőn tartják addig, amíg nem áll helyre a gazdaság, és nem képes újra működni a korábbi kapacitásai alapján a cég. Ezért cserébe a végkielégítés összegét átadja a foglalkoztatási társaságnak, amely ebből a forrásból, állami támogatásból (jelentős része Európai Uniótól kapott támogatásokból fedezhető lenne) és lehetőség szerint piaci bevételekből tartja fenn magát.

A dolgozó amellett, hogy nem érzi a létbizonytalanságot, megőrizheti korábbi jövedelmét is. Ezzel nem veszít a gazdaság semmit, hiszen a belső keresletből nem hiányzik ez az összeg. A dolgozó akár képezheti is magát, és megmarad a lehetősége, hogy visszamenjen a volt munkáltatójához. És természetesen a korábbi munkáltató is „visszakaphatja” egy újrainduláskor a munkavállalóját.

Érdemes belegondolni, hogy a bezárásra ítélt vendéglők honnan lesznek képesek gyorsan új munkaerőt szerezni és betanítani. Nyilvánvaló, hogy elhanyagolható azok száma, akik kereset nélkül otthon várakoztak arra, hogy mikor szól a főnök: „holnap nyitunk!” A dolgozók jelentős része kénytelen volt más területen munkát vállalni, és nem biztos, hogy onnan el tud/akar jönni egy újraindulás esetén.

Volt már ilyen! Lesz újra ilyen?

Nem ismeretlen fogalom a foglalkoztatási társaság a magyar foglalkoztatáspolitika történetében. A rendszerváltást követően például vállalati foglalkoztatási társaságokkal próbált lokális válságokat kezelni a kormányzat. A diósgyőri térség létszámleépítési gondjainak kezelésére az Országos Foglalkoztatási Alapítvány 1991 júliusában létrehozta a Diósgyőri Foglalkoztatási Kft.-t (DIFO Kft.).

Ennek célja az volt, hogy egyben tartsa a képzett munkaerőt, és képes legyen kihelyezni a nyílt munkaerőpiacra.

Ehhez hasonló program indult szintén a 1990-es évek elején Ózdon is, amely az ipar válságának negatív munkaerőpiaci következményeit volt hivatott kezelni.

Hogy ezek hatékony, de nem tökéletes eszközök voltak, azt jól mutatja, hogy 2008-ban az Orbán-kormány későbbi foglalkoztatáspolitikával foglalkozó államtitkára, Czomba Sándor azt írta Phd-értekezésében: „A Vállalati Foglalkoztatási Alapítvány mint aktív foglalkoztatáspolitikai eszköz lehetőséget nyújt arra, hogy a létszámleépítés a lehető legkisebb konfliktussal és az összes érintett fél közvetlen bevonásával valósuljon meg. Módot ad arra, hogy a folyamatokba ne utólag avatkozzanak be, hanem a problémák megjelenésével egyidejűleg teremtsék meg azok kezelésének feltételeit.”

Ehhez képest érdekes, de azért nem meglepő, hogy az Orbán-kormány 2010 után alapvetően átalakította az állami foglalkoztatási eszközrendszert, és a kifinomult beavatkozásokra alkalmas aktív munkaerőpiaci eszközök helyett mindent a közfoglalkoztatás rendszerére tett fel.

Korábban már volt tehát foglalkoztatási társaság, igaz, ezek inkább egy térségre vagy sokkal inkább egy vállalatra koncentráltak. Ehhez képest a garantált munkahely megteremtése nem szűkülhet le ilyen logika mentén.

Az államnak válság idején gyors lépéseket kell tennie. Ezért minden olyan rendszer, amely nem normatív módon működik, lassú lesz. A foglalkoztatási társaságok létrehozása és a munkaerőpiacról kieső munkavállalókkal való feltöltése gyorsan megvalósítható még most is. Ez azonnali védőhálót jelent, amely anyagilag is hosszabb távú védelmet ad, mint az álláskeresési támogatás.

Ezzel párhuzamosan meg lehet vizsgálni, hogy hol jelenhet meg bevételszerzési képességgel egy ilyen társaság, és hol biztosíthatna valódi munkavégzési lehetőséget a dolgozóknak, ezáltal tehermentesítve a rendszer fenntartási költségeit.

A fenntartási költségek kapcsán szeretném aláhúzni, hogy meglepő módon ezt marginális kérdésnek tartom. Ahogy az írásomban idézett Pavlina R. Tcherneva is képviseli, a garantált munka programjához hozzátartozik a Modern Monetáris Elmélet által biztosított finanszírozás.

Azaz, a pénz nem lehet akadálya annak, hogy a munkájukat elvesztő emberek munkahelyhez jussanak, és ezáltal ne kerüljenek egzisztenciálisan kezelhetetlen helyzetbe.