A napokban jelent meg az új SZFE toborzóvideója, mely a közösségi média felületein terjed. A videóanyaggal diákokat szeretnének  felvételire csalogatni, de a pár perces kisfilm egyszerre hat intézményi imázsvideóként és promóciós anyagként, amely feltehetően szólni szeretne az intézmény képviselte értékekről,  hitvallásáról, küldetéséről. De milyen áron? 

Kihez beszél ez a videó? Mi kerül itt bemutatásra? Milyen elvárást, szándékot jelez? Milyen állásfoglalás olvasható belőle? Milyen egyetemi közösséget feltételez? Milyen intézményi értékeket, szellemiséget mutat fel? És milyen értelmezését nyújtja azoknak az értékeknek, amelyeket kiemelt fontosságúnak gondol?

Hogyan valósul meg az intézményi rebranding, és melyek azok a nemzeti és keresztény értékek, amelyeket felmutat? Mi célja vele? Ebből a videóból kiderül.

Igaz, elsőre volt, aki megmosolyogta bárgyúságát, vagy a védekezés esetlen gesztusával félrenézett. De mintha számítottak volna arra a készítői, hogy a magas nemzeti ingerküszöb radarja alatt simán átcsúszik. Mintha ez lenne a cél, a szándék. A mikróagressziókkal telített közbeszéden szocializálódva aligha tűnik fel. Amúgy is majdnem kívülről ismeri mindenki, kötelező olvasmány általános iskolában. Ha esetleg előítéleteink lennének, azt is mondhatnánk, szépen visszaigazolja, megerősíti őket. Mert a vers igazat beszél, így tanították.

Van, akit a videó homályos háttere zavar, az összemosódó szürke fal,  a könyvespolcot helyettesítő tapéta.

Lehet, a szűkös határidő miatt nem találtak a készítők roskadozó könyvespolcokat, de az is lehet, hogy amikor kutatóintézetek, kulturális és oktatási intézmények válnak az értelmiségellenesség célpontjaivá és áldozataivá, a könyvespolc helyett tényleg elég a könyvtárat kirajzoló tapéta.

Amikor a hatékonyság és a céges szótár egyéb jól hangzó hívószavai mentén kerülnek intézmények újjászervezésre, a könyvtárszoba mindössze dekoráció, az újrabrandingelt laza értelmiségi biliárdozásának háttere.

Nem kell sokat tudnunk az elmúlt egy év történéseiről, hogy szemet szúrjon ez az imázsvideó.

Készítői megelégszenek azzal, ha a videó olyannak tűnik, mintha könyvtárszobában forgatták volna, ahogy elegendő az a hozzáértés is, amellyel a döntéshozók bírnak, akiknek szakmai tevékenysége a legtávolabb esik a színházi szakmától, ahogy az is elég, hogy döntéseik szempontjai átláthatatlanokká, követhetetlenekké és következetlenekké válnak.

Persze, hasonló és ugyanilyen gyorsított lefolyású intézményi átszervezésre máshol is találunk példát: Marosvásárhelyen is, ahol az egykori Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar nyelvű oktatása sínylette ezt meg leginkább, amelynek kapcsán a magyar kormány több ízben is szót emelt a magyar anyanyelvű hallgatókat hátrányosan érintő változások ellen. Észleljük a kettős mércét, ahogy azt is, hogy ugyanennek a városnak a Színművészeti Egyetemére egyre több a Magyarországról felvételiző diák.

Az SZFE-nek eddig nem volt szükség toborzóanyagok készítésére, olvashatjuk, a felvételire többszörös volt a túljelentkezés. Kedvcsinálóként Vörösmarty A vén cigány című versét szavalja Szarvas József, azt a verset, amivel, mint megtudjuk, évtizedekkel ezelőtt felvételizett. Hogy miért gondolhatták a videó alkotói, hogy egy évtizedekkel korábbi pillanat felidézése célravezető, további kérdéseket vet fel.

Mintha visszautaznánk az időbe, és valamit megértenénk abból is, hogy mi a sikeres felvételi záloga. Mintha a produkció azt is üzenné, hogy amit évtizedekkel ezelőtt el lehetett szavalni felvételin, azt ma is el lehet. Ahogy beszéltünk egymásról, egymáshoz évtizedekkel ezelőtt, ahhoz bátran visszatérhetünk, és térjünk is vissza. Hiszen szükség van kontinuitásra, olyan viszonyítási pontokra, amelyek kimozdíthatatlanok, és megkérdőjelezhetetlenek, amelyekről nem beszélni kell, nem kérdéseket megfogalmazni, hanem megismételni. Innen indít az új SZFE.  Húzd rá, cigány, ne lógasd a lábad.

Próbálom elképzelni azt a beszélgetést, amelynek során eldőlt, hogy ez lesz az új imázs- és toborzóvideó. Megpróbálom elképzelni az érveket, amelyek emellett szóltak. A kérdéseket, amelyeket a PR-csapattagok és a döntéshozók, a megrendelők feltettek maguknak és egymásnak. Hogy miért ez lesz a legjobb választás.

Aztán azon gondolkodom, hogy tudta maga mögé utasítani a Vén cigány a hazafias versek hadát? Mi többet mond a Vén cigány, mint más hazafias versek, amelyek kimerítették volna a nemzeti értékek mellett elkötelezett és a keresztény szemléletű intézmény küldetésének megfogalmazását? Mivel tud többet, kinek nyújt többet ez a vers? És hogyan, miért? Miért nem olyan versre esett a választás, amely nem tesz különbséget a megszólítottak között, amely nem szól ki, szól meg, kacsint cinkosan össze, és amelyhez mindenkinek egyformán van esélye kapcsolódni. Mit tud mást ez a vers a többinél? És miről nem akar tudomást venni?

Milyen  színház lenne az, amely nem akar tudomást venni a társadalmi kontextusról, egyenlőtlenségekről, szegregált oktatásról, roma sorozatgyilkosságokról, a médiában és színházi előadásokban is leggyakrabban negatív előjellel bemutatott romákról? Hogyan tudna úgy megszólalni, hogy befogadó legyen, lehessen? Hogyan tudna olyan gyűjtőpont lenni, amely leképezi azt a társadalmat, amelyben mindnyájan megszólítva  érezhetnénk magunkat? Hogyan tudna abban segíteni, hogy átérezzük, hogyan érzi magát a diák, aki azzal szembesül, hogy egyből megszólják? Kihez beszél ez a videó? És kit nem akar megszólítani?

Ezeket a kérdéseket a videó készítői mintha elfelejtették volna feltenni, mintha nem gondolták volna végig. Lehet, a rövid határidő miatt nem maradt idő erre. Mit mond ez el arról a intézményi küldetésről, és arról a színházról, amelynek oktatásával foglalkozni szándékozik?

Hogy a színház legfontosabb, legelmaradhatatlanabb kérdései fölöslegesek?

Hogy a színház a legfélelmetesebb beidegződéseket erősíti meg, elaltatja a kételyt és könnyű álmot ígér?  Jól van ez így, húzd rá cigány, ne lógasd a lábad.

Mert arra gondolni sem merek, hogy ez szándékos.