Miközben Navalnijt valóságos hősként és elkötelezett szabadságharcosként ünnepli a mainstream nyugati média és a hazai meghatározó sajtó, mérvadó Oroszország-szakértők alig-alig kapnak nyilvános fórumot. Az alábbiakban Krausz Tamással beszélgetünk, aki nemcsak Oroszországban és Magyarországon ismert és elismert ruszista, hanem a nyugati világban is megbecsülést kapott a munkája.

B.E.: Navalnij személyét és indulását ugyan nem szükséges bemutatni Oroszországban, itthon azonban jóformán csak a nyugati liberális sajtóból átvett imázst ismerjük. Érdemes tehát azzal kezdenünk, hogyan is alakult Navalnij politikai pályafutása Oroszországban?

K.T.: Navalnij nem a semmiből jött, hanem a Jelcin-korszak gyermeke. A szabadpiac rajongójaként kezdetben a Javlinszkij vezette Jabloko nevű liberális párthoz csatlakozott. Sokféle vállalkozással próbálkozott, mire végérvényesen kikötött a politikánál. Később – a jelcini évek katasztrófája után – pedig megértette, hogy Oroszországban soha nem jut hatalomra olyan párt, amely nem szakít a neoliberális örökséggel. El is hagyta már sok éve a Jablokót. A speciális orosz viszonyoknak megfelelően ezért már egy évtizede a nacionalizmus, az „idegenek”, értsd, menekültek, migránsok távoltartása és a liberalizmus „összeházasításán” fáradozik.

Jó szónok, tehetséges politikai figura, de igazi perspektívák, széles horizont nélküli. A tiltakozási mozgalmak során sokat tanult és felismerte a populizmusban rejlő lehetőségeket, hogy a csalódott baloldaliak táborából is szerezhet magának támogatókat. Társadalmi háttere kezdettől fogva a kisvállalkozók, a középosztály, értelmiségiek és diákok köréből verbuválódott, de gondolkodásában semmilyen egyértelmű ideológiai és értékválasztás sem rajzolódott ki.

Navalnij számára nincsen jobb- és baloldal. Ebből is fakad egytényezős politikai „hitvallása”, korrupcióellenes harca, amelyet összekapcsolt egy hatalom- és elitellenes stratégiával, ami persze sok mindent jelenthet.

Mindez a mesterien megkomponált Putyin-filmben érte el a csúcspontját, amelyen persze nem nehéz tetten érni nyugati támogatói kézjegyét és szakértelmét. Navalnij, akárcsak Tyihanovszkaja Belorussziában, a nyugati demokrácia oroszországi szószólójává is vált. Itt tennék egy kritikai megjegyzést: a nacionalizmus és demokrácia egyesítése – fából vaskarika.

B.E.: Mit kell tudnunk a film hátteréről? Hiszen több, mint 90 millió ember látta az orosz oligarchikus luxust leleplező, dokumentumszerű filmet. A film oroszországi hatása mintha mégsem váltotta volna be a nyugati és a hazai ellenzéki várakozásokat, noha pl. az amerikai ihletettségű magyar liberális sajtó mindent elkövetett, hogy az ellenkező benyomásunk legyen.

K.T.: Az ún. Putyin-palota „feltárása”, majd később Navalnij megmérgezése, betegsége és Oroszországba való visszatérése – mindent egybevéve – nem tekinthető „magánszereplésnek”. Sokszereplős dráma. A repülőtéri mérgezésének periódusában, szibériai útján Navalnijt három-négy titkosszolgálat követte, minden lépéséről tudtak a különféle elhárító és felderítő szervek. Nem véletlen, hogy Németországba való kiszállítása után sem tudtuk meg az igazat, hiszen Oroszországnak soha nem mutatták meg a vizsgálati eredményeket, minden kérés és követelés ellenére sem. Novicsok, nem Novicsok, az orosz orvosok és pilóták vitathatatlanul megmentették az életét, de tagadták a Novicsok idegméreg jelenlétét. Ha viszont az orvosok is be voltak avatva, miért nem hagyták meghalni? Sok itt a félrevezetés, talán soha nem tudjuk meg az igazságot. Oroszországban mindenesetre sokan nem hiszik el a történet nyugati narratíváját sem.

Másfelől az is világos, hogy ezt a „Putyin-filmet” már sokan ismerték, hiszen 11 évvel ezelőtt megjelent a „sztori” az orosz sajtóban, aztán néhány évvel ezelőtt megint elővették az ügyet, mert egy olyan országban, ahol a lakosság alsó 20%-a nagyon szegény ember, komoly indulatokat lehet vele kelteni, egyébként ez igaz bárhol, a világ bármely régiójában. Csak az a kérdés, mekkora ügyet lehet belőle csinálni. Az oligarchikus luxusépítkezés „leleplezése” ugyanakkor Navalnij hazai és nemzetközi ismertségét tovább erősítette.

B.E.: Milyen hatása volt a filmnek és Navalnij korrupcióellenes hadjáratának hazai „terepen”? Végül is Navalnij Németországból hazatérve szinte a börtönben landolt, aminek előzetesen is tudatában volt, hiszen ismerte az orosz hatóságok vádjait.

K.T.: Navalnij nyugati népszerűsége Oroszországban széles körökben inkább az ellenkező hatást váltotta ki, mégpedig annak ellenére, hogy ez nagyon pontosan és jól kidolgozott projekt volt, amivel rengeteg like-ot lehetett szerezni – persze nemcsak Oroszországban. De ha azt kérdezed, hogy volt-e a projektnek gyengesége, akkor nemcsak az a gyengesége, hogy nem teljesen új a történet, hanem több szempontból nem is stimmelt a sztori. Tehát itt nemcsak arról van szó, hogy senki sem tudta bizonyítani, hogy Putyinnak vagy családjának építették ezt a komplexumot, amit egyébként tizenvalahány év alatt sem tudtak alátámasztani.

Az ellenzéki propagandában ez nem volt elég hatékony, mert az állam kezében olyan eszközök voltak, amelyekkel ellensúlyozni tudták a sztori hatását. Ezt onnan is lehet tudni, hogy legutóbb, a második, január 31-i, rendőrileg nem engedélyezett tüntetéseken a részvételi arány rendkívül alacsony volt. Moszkvában 2000 ember ment ki, összesen az egész országban 10,000-20,000 embert ha össze lehetett számolni, de a január 23-i rendezvényen is 40-50 ezer ember vehetett részt Oroszország 30 nagyvárosában. Na most ez egyetlen városban sem igazán sok, de arra mindenképpen jó volt Navalnij szempontjából, hogy a nyugati sajtóban mint korrupcióellenes harcost ünnepeljék.

Más kérdés, és az sokat ront népszerűségén, hogy ővele szemben is évek óta folyik egy korrupciós per, ha úgy tetszik, pénzmosással vádolják. Ráadásul éppen a napokban filmet mutattak be a hivatalos csatornákon, amely Navalnij németországi tartózkodásának luxusfeltételeit mutatja be. Oroszországban nem kevesen gondolják úgy, hogy nem alaptalan az az ellene felhozott vád sem, hogy az alapítványából, amelyet közadakozásból működtet, 350 millió rubelt a saját személyes céljaira használt fel, ami nemcsak erkölcsileg védhetetlen, hanem a törvény is bünteti. Hívei ezt vehemensen tagadják. Ezen kívül van egy másik per ellene, ami miatt most ül, ugyanis korábban feltételes szabadságvesztésre ítélték, amely okán hosszú hónapokon keresztül meg kellett volna jelennie a bíróság előtt, ezt azonban többszöri felszólítás ellenére megtagadta. Így lett a feltételes ítéletből tényleges ítélet, amelyet le kell töltenie. Közben még egy másik, egy becsületsértési per is zajlik ellene egy 94 éves veterán megalázásáért.

De ennek az egész történetnek nem a részletei érdekesek, hanem az, hogy Navalnij körül folyik egy óriási politikai harc, és így ügye globális jelentőségre tett szert. Ennek az a tétje, hogy vajon Navalnijjal megingatható-e a putyini rendszer.

B.E.: Miért nem tudott mégsem Navalnij korrupcióellenes küzdelme Oroszországban olyan nagy hatást kiváltani – mert személyes bátorsága, egyfajta mártíromsága aligha tagadható, hiszen hazajövetelekor is tudta, mi vár rá. Mivel magyarázhatjuk, hogy nem tudta magával ragadni az orosz tömegeket?

K.T.: Ahogy hangsúlyoztam, a helyi politikai küzdelem a kezdetektől fogva összekapcsolódott egy globális geopolitikai küzdelemmel. Ez jelentősen gyengíti is Navalnij otthoni pozícióját, mert azt a benyomást kelti, hogy ő egy „nyugati projekt”, amit a hatalompárti sajtó nap mint nap nem mulaszt el hangoztatni. Akármilyen erős – mondjuk Magyarországhoz képest erős – az ellenzéki sajtó Oroszországban, láthatóan nem tudja kiegyenlíteni a hatalom beállítását.

Pedig nézetei alapján egyáltalán nem egy nyugati értelemben vett neoliberálisról van szó, hiába állt be mögé az oroszországi liberalizmus és az egész liberális sajtó. Ő egy új típusú populista, aki az idegengyűlölettől a liberális szabadságjogokig mindenféle irányzatot képvisel felváltva, ezáltal igyekszik megszólítani a szélesebb társadalmi rétegeket. Aki nem szereti az idegeneket, a homoszexuálisokat, és a sort még hosszan folytathatnánk, az is megtalálja Navalnijnál azt, amit hallani akar, éppúgy, ahogy a demokratikus szabadságjogok hívei is magukra ismernek a „szent” emberben. Vagyis azt akarom mondani, hogy

ő egyfelől egy sajátosan orosz jelenség a maga mártíromságával, másfelől pedig ugyanakkor egy „nyugati projekt”: vagyis egy olyan árucikkre emlékeztet, amelyet Németországban készítettek, a technológia is nyugati, de Oroszországban szerelték össze.

De hasonlíthatjuk őt Majdan „hőseihez” vagy a grúz Szakasvilihez; őket is különféle globális erők mozgatták és megjelentek úgy is, mint a demokratikus szabadságjogok helyi élharcosai. Ezért mondom azt, hogy Navalnij egy tipikus majdani figura, tehát a demokratikus szabadságjogokban hívő és a nyugati életmódot utánzó vagy azt elérni vágyó fiatal középosztálybeli és a szélsőjobboldal is megtalálja benne a maga (elő)ítéleteit vagy elképzeléseit. Ismétlem, itt egyfajta modern populizmusról van szó. Csakhogy ami a Majdanon sikerült, az itt nem sikerülhet, ameddig nincs meg hozzá a tömegtámogatás, ahogyan azt már említettem.

B.E.: Miért ne lehetne Majdant megismételni Oroszországban?

K.T.: Majdanon több százezer elégedetlen ember jelent meg 2013-2014 fordulóján, felhívnám a figyelmet az amerikai „válságkezelő” különmegbízott, a süteményt osztogató Victoria Nuland szimbolikus cselekedetére és az amerikai dollármilliárdok kézzelfogható hatására, Oroszországban viszont nem merül fel a „nyugati csatlakozás” ilyesfajta vonzereje, ami annyira magával ragadó volt 1989-91-ben – ez egyszerűen nem működik. Az a liberalizmus pedig, amely összefog a szélsőjobboldallal, mint ahogyan azt Ukrajnában láttuk, ide nem exportálható. Ennek több oka van.

Az egyik az, hogy Oroszországban nem tudsz egy olyan antikommunista fordulatot elérni, mint Ukrajnában, mert Oroszországban a Nagy Honvédő Háború a legitimációs ideológia centruma, a szovjet nagyhatalmi hagyomány élő szellemi és érzelmi gyújtóanyag, ami nem áll szemben az államnacionalizmussal, sőt annak része Ukrajnában éppen az ukránnacionalizmus legfőbb ellenfele volt a szovjet hagyomány, lásd a dekommunizációs törvényt. Tehát nem tudsz olyan szélsőjobboldali fegyveres osztagokat felépíteni, akik támogatnák a szélsőjobb által is inspirált puccsot, mint 2014 elején Ukrajnában.

A másik momentum, hogy nagyon sok ember emlékszik még a neoliberális projekt súlyos bukására Jelcin idején, amikor színre léptek az első oligarchák. Namármost a Szovjetunió lerombolása, az orosz fejlődés neoliberális fázisa végül elvezetett a csecsen háborúig, nem szólva itt a ’90-es évek mérhetetlen nyomoráról és sok millió emberi egzisztencia lerombolásáról. Ezt az orosz emberek nem felejtették el. A Szovjetunió összeomlása után 25 millió orosz került az ország határain kívülre és nagyon megromlott az ország geopolitikai pozíciója a világrendszerben. Mindez ma nem kedvez egy liberális irányú fordulat számára, hiszen Putyin kritikusai így is számon kérik rajta egy szociálisabb, nem a megszorításokra épülő politika bevezetését. Ráadásul a liberális tábor egységes kiállása Navalnij mellett szintén repedezik, mivel az egykori neoliberális Javlinszkij élesen Navalnij-ellenes álláspontja megbontotta a liberális tábor egységét.

B.E. A mai Ukrajna tapasztalatainak fényében Navalnij perspektívái valóban nem tűnnek fényesnek, hiszen az orosz állam másféle fejlődése, ereje, gyökerei nem vethetők egybe Ukrajnával, hiszen ott egy új nemzetállam igyekszik fennmaradni.

K.T.: Hát mi történt Ukrajnában a 2014-es puccs után? Új elosztásban nagyjában – alulról nézve mondom – ugyanazok az oligarchák maradtak ott, tehát az oligarchikus kapitalizmus rendszere nem változott, és ez is egy üzenet az orosz lakosságnak. Ismert dolog az orosz nyelv korlátozása, sőt nyilvános tiltása, ami sérti a nagyoroszok nemzeti büszkeségét. Ráadásul Ukrajna gazdasági és katonai értelemben is ma már tulajdonképpen amerikai lélegeztetőgépen van, ennek ellenére amerikai támogatással Zelenszkij elnök— Orbán Viktorhoz hasonlóan – gyakorlatilag felszámolta az ellenzéki médiát, pontosabban a televíziót, mind a három csatornát, mert az, úgymond, oroszbarát. Az EU ugyan nem támogatja ezt nyíltan, mégis csak kellene lennie ellenzéknek is, de az USA egyenesen helyesli az ellenzéki sajtó betiltását, tehát itt nem egyszerű cenzúráról van szó, ennél azért rosszabb a helyzet. Ráadásul milliók migráltak a munkanélküliség és a szegénység miatt Ukrajnából Nyugatra. Ma már sokan sem Ukrajnában, sem Oroszországban nem nagyon bíznak a tekintélyelvű rendszer lebontásának vagy a korrupt oligarchikus kapitalizmus „megjavításának” Nyugaton propagált projektjében.

Egyfajta apátiába süllyed a nép, embermilliók láthatóan kivárnak, jobb időkre számítanak, mint Ukrajnában, de egyelőre még nem a baloldali ellenzék oligarchia-ellenes, antikapitalista, tulajdonképpen szocialista irányú javaslatait fontolgatják.

Ha megnézed, Navalnijnak semmilyen komoly gazdasági programja sincsen – valószínűleg nem is tartja fontosnak, hogy őneki valami kidolgozott programja legyen, neki csak az a fontos, hogy populizmusa ne ijessze el a hozzá közel álló oligarchákat, banki embereket. Ő sosem beszél a rendszerről. Ukrajnában sincs még mindig másról szó, mint a kapitalizmus – mondjuk így, államkapitalizmus – magánkapitalizmussá való átalakításáról nyugati menedzseléssel. És Belorussziában is az ellenzék gazdasági programja a neoliberalizmus receptjeinek felújítására utal a még létező komoly állami tulajdon privatizálásával

B.E.: Érdemes végül egy pillantást vetni Biden győzelmére, amelyet egy pozitív fordulat kezdeteként ünnepelt a „szabad világ”. Hogyan látod, hozhat-e Biden új színt az orosz-amerikai viszonyban, vagy csak arról van szó, hogy a kollektív Nyugat Oroszország további „megfékezésében”, a szankciós politikában lesz érdekelt? A tavaly megjelent, veled készített interjúkötetben^[1] Oroszország geopolitikai helyzetének példáján ábrázoltad, hogy a mai világrendben mindenki mindenkinek az ellensége, de lehet a barátja is.

K.T.: Én úgy látom, hogy teljes szétesésben van a globális világrend, és nagyon kétséges, hogy az USA fenn tudja-e tartani a „világ csendőre” már eléggé megtépázott szerepét. Európának, bárhogyan tekintsük is, szüksége van Oroszországra éppen az USA kizárólagos uralmával szemben és saját energiaszükségleteinek biztosítása szempontjából is. Oroszország célja, hogy ne engedje még közelebb határaihoz a NATO-t, Kínával karöltve próbálják a Nyugattal, főleg az USÁ-val szemben geostratégiai érdekeiket megvédeni. Teljesen mindegy, hogy most a liberális sajtó Washingtonban vagy Berlinben, Brüsszelben, netán Budapesten hogyan oktatja ki Oroszországot a helyes viselkedés szabályairól vagy az orosz jogrend helyes irányú megváltoztatásáról, ha a valóságban arról van szó, hogy Oroszországot a demokrácia zászlaja alatt alárendeljék a „nyugati civilizáció” kulturális hegemóniájának, a világrendszer centruma érdekeinek.

Nem hiszem, hogy van visszatérés a ’90-es évek világához, amikor Brzezinski őszintén a világ elé tárta Oroszország felosztásának „új” tervét, amelyet egy tőkés vállalkozó mindjárt meg is támogatott azzal a javaslatával, hogy az USA vásárolja meg Szibériát. Egyébként megalázóan gyenge ajánlatot tett Jelcinnek. Bismarck, Vilmos, Hitler után a neoliberális projekt is alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a tőkefelhalmozási folyamatok intenzívebbé tétele érdekében egy új, „narancsos forradalom” útján Oroszországot nagyhatalmi szerepétől megfossza, bármibe kerüljön is az az Oroszországi Föderáció lakosságának. A neoliberális utat már megismerték. Jelcin a tavalyi hó.

A szankciós politika (egyik) célja, hogy Oroszországot kiszorítsák az európai olajpiacról, hogy oda benyomulhassanak az amerikaiak. Tehát egyszerre van politikai és gazdasági jelentősége Oroszország régi piacai elvételének. Oroszország izolálása mögött ilyesfajta nyugati törekvések húzódnak meg. Ebben az értelemben Ukrajna és Belorusz sorsa Oroszország sorsa is. Nem vagyok optimista a közeli perspektívákat illetően, mert a polgári demokráciák válsága, lejáratódása Nyugaton, főleg az USA-ban, de Franciaországban és Kelet-Európában is úgyszólván mindenütt, a világrend kaotikus átalakulása irányába mutat. A pandémia kezelése is rámutat mindezen állapotokra.

Miközben a nyugati politika a rendőrileg nem engedélyezett tüntetések kapcsán a demokrácia sérelméről beszél Oroszországban, az USA támogatja az ukrán elnököt az ellenzéki sajtó felszámolásában. Miközben Oroszországban sérelmes az engedély nélküli tüntetések részvevőinek szétzavarása és letartóztatása, Franciaországban úgyszólván minden komoly nemzetközi tiltakozás nélkül szétverték a sárgamellényeseket és sorolhatnánk napestig a nyugati „kettős mérce politika” megnyilvánulásait.

Vagyis napnál világosabb, hogy a nyugati demokrácia-felfogás a Nyugat geopolitikai érdekei által meghatározott. Ők döntik el, hogy kinek mit szabad, mit nem. Csoda-e, ha a Nyugat Oroszországban sokak szemében elveszítette minden tekintélyét?

Ne feledjük: az embereket nem szabad teljesen butának tekinteni…